Egyszerre nyomasztó és misztikus, fullasztó és titokzatos. Nem véletlen, hogy november elején van Halottak Napja – ez az az id?szak, amikor az ember valahogy nem találja helyét, és mindent olyan átmenetinek, bizonytalannak, múlandónak érez.
Nem tudom, ki hogy van vele, alighanem privát perverzitás, de én szeretek temet?kbe járni, nem csupán ilyenkor: ahogyan az ember nem csak misék alkalmával lép be egy-egy templom kapuján. Egy barátom szerint az emberi élet nem más, mint egy rövidke séta a homokozótól a temet?ig. Mindenesetre a homokozóban csak kevés ideig marad az ember, el?bb-utóbb ki?zetik a gyermekkor e földi paradicsomából… És jóllehet szerencsénkre azért legtöbbször nem találjuk magunkat rögtön a temet?ben, de egyre többet gondolunk rá, ahogyan tudatosul bennünk a gyermekkori örökkévalóság után csaknem észrevétlenül három részre szakadt id?. Amely egyre gyorsabban múlik, és szép lassan megjelennek életünkben az els? halottak… El?ször ?ket számoljuk, egy, majd két kezünkön, és egyre többször jut eszünkbe a temet?, ahol egyre gyakoribb vendégek leszünk… Dédszül?k, nagyszül?k, szül?k, ez az élet és a halál természetes rendje, de sorstól függ?en elveszítünk barátot, ismer?st, s?t gyermeket, unokát is… Aztán már annyian lesznek halottaink, hogy inkább a még él?inket vesszük számba, ilyenkor már nem az a kérdés az osztálytalálkozón, hogy kib?l mi lett, mire vitte, hanem hogy hányan jönnek, jöhetnek el még közénk.
Id?vel minden átértékel?dik, és a november elejei csöndes megemlékezések során még azok is el-eltöprengenek élet és halál kérdéseir?l, akik máskor távol tartják magukat az ilyen gondolatoktól. Oly korban élünk, amelyben a halál a kerülend? témák közé tartozik, de hiába minden igyekezet, mint tény és végállomás elkerülhetetlennek bizonyul.
Egy igen-igen bölcs mondás szerint a temet?ket az él?k találták ki azért, hogy ott feltámadjanak halottaikból. Mások úgy tartják, hogy a temet?kben járva egy réges-régen elveszített világról álmodozunk, és azt reméljük, hogy a halál ugyanoda visz majd vissza minket, és err?l próbáljuk faggatni elhunyt szeretteinket, akik azonban sohasem válaszolnak… A temet?kben járva, az emberek arcát nézve ez valóban így lehet: inkább nekünk, él?knek van szükségünk rájuk.
Nem tudom megmagyarázni, miért is járok temet?kbe, hiszen nem csak olyankor teszem, amikor halottaimról emlékezem… Gyakran csak úgy, ha magányra, csendre, netán valamily hirtelen támadt, megmagyarázhatatlan bels? hangulat feloldására vágyom. Feloldozásra? A temet?k csendjében egyszerre érzem a félelmet és a megnyugvást, a lázadást és a beletör?dést, életbe-halálba egyaránt. Csaknem ugyanaz az érzés lesz rajtam úrrá ilyenkor, mint Görögországban, amikor este, sötétedés után, ugyancsak egyedül, beúszom a tengerbe… És a kezdeti félelem mindkét esetben feloldódik egy id? után, valami különös érzés hatja át az embert, az alázat nyugalma. Nehéz err?l még dadogni is, nemhogy érthet?en és logikusan megosztani – de talán mások is éreztek már valami hasonlót.
Elég morbid kategória, ha azt mondom, „kedvenc temet?im”, pedig van bel?lük jó pár… Fiatal koromban a Farkasréti-temet?ben sétáltam-üldögéltem sokat, ahol nagyszüleim vannak eltemetve, aztán a régi prágai zsidótemet? lett merengéseim egyik kedvelt helyszíne, ahol úgy sorakoznak a földbe fúródott sírkövek, mintha az ugyancsak ott eltemetett csodatév? Löw rabbi köré gy?ltek volna tanítványai. Emlékszem, hogy a nyolcvanas években még szabadon lehetett bolyongani a sírok között, meg-megpihenni valamelyik k? tövében és töprengeni mindenféle születéseken, elmúlásokon. Ma már nem alkalmas erre a hely, a sétákat szigorú rend szabályozza és a tömegek tapintatlan vonulása valahogy elvette kedvemet attól, hogy vissza-visszatérjek ide. Talán ezért is fedeztem fel magamnak – ugyancsak Prágában – egy erd? mellett található, elhagyott zsidótemet?t, amelynek lerombolt falán átlépve sétálgattam a kid?lt és kidöntött kövek között… Emlékszem, egyszer es? után értem oda, és a sírkövek telis-tele voltak különös, barnaházú csigákkal… Furcsa látvány volt, amint nyálkás csíkot hagyva maguk után, láthatatlan sebességgel mászolyogtak azokon a régi feliratokon… Aztán ott van a Pilzeni-sugárút mentén található, borostyánnal vastagon ben?tt katolikus temet?, elhagyott szobraival és angyalaival, vagy az Olsany-temet? hatalmas labirintus-rengetege számos híresség nyughelyével… S rögtön mellette, az út túloldalán az a zsidótemet?, ahol Franz Kafka, a XX. század egyik nagy nevettet?je nyugszik.
Köd, november, halál. Halottak Napja. Azt hiszem, valójában mindegy, hogy mely temet?ben, kinek a sírjára teszünk ilyenkor egy szál virágot vagy gyújtunk mécsest el?tte: a lényeg másutt van, magában a cselekedetben és az ahhoz köt?d? érzésekben, gondolatokban. Nemrégiben azt olvastam valahol, hogy a temet? valójában a holtak temploma, ahol folyamatosan imádkoznak értünk elhunyt szeretteink. Talán ezért mondunk nekik köszönetet ilyenkor – hogy még halálukban is velünk maradnak…
www.kulturpart.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:34 :: Adminguru