„Betlehem, Betlehem, a te határidba
Érkezett Mária rongyos istállóba,
Ott ülvén mindegyre elhagyott gerlice,
Elkészíté magát a boldog szülésre.”
Kamaszkorom óta ismerem ezt a gyönyör? népdalt, de csak a közelmúltban „hallottam meg” az utolsó két sorát. Milyen lehetett az a „boldog” szülés, amelyre „elhagyott gerliceként”, vagyis egyedül készült Mária? És – ahogy továbbgondolom – milyen lehetett anyáinknak, nagyanyáinknak a korabeli kórházakban hasonló magukrahagyatottságban szülni?
Amikor társaságban kiderül, hogy szülésfelkészít?ként és dúlaként dolgozom, vagy n?i csoportokban felmerül a szülés kérdése, a n?kb?l csak úgy áradnak a szüléstörténetek. Amikor id?sebb hölgyekkel beszélek, olyanokkal, akik 20-30-40 évvel ezel?tt szültek, ilyen élményekr?l számolnak be: „A vajúdóban felfektettek az ágyra, és otthagytak egyedül. Fogalmam sem volt, hogy mi vár rám. Hallgattam a többi szül?n? nyögéseit, kiabálását, és meg voltam rémülve. Olyan jólesett volna, ha van mellettem valaki, akit?l kérdezhetek, akinek egy-egy fájásnál megfoghatom a kezét.” „Órákon keresztül senki be se nézett hozzám. Ott feküdtem meztelenül, egy vékony leped?vel letakarva, és reszkettem a fájdalomtól, a félelemt?l és a hidegt?l. Valami kozmikus magányt éltem át.” „Az volt a legrosszabb, hogy nem volt mellettem senki, aki biztasson, aki megnyugtasson, segítsen. Egyre n?tt bennem a feszültség, és az az érzés, hogy nem fogom tudni megszülni a gyermekem. A végén aztán meg is császároztak.” Ilyen történetek hallatán mindig felmerül bennem a kérdés, hogy hogyan vajúdtak, szültek volna ezek az asszonyok, ha nem magukra hagyva élték volna át ezeket az órákat?
De ami számomra a legérdekesebb az az, hogy a magányos szülések elbeszélése után sokan rögtön hozzátesznek valami ilyesmit: „De azt semmi pénzért nem akartam volna, hogy a férjem ott legyen! Hogy lásson engem szenvedni? Kinek lett az volna jó?” És elgondolkozom… Mi szól ilyenkor ezekb?l a n?kb?l? A büszkeség? A szemérmesség? A kiszolgáltatottságtól való félelem? A csalódottság? Vagy anyáink, nagyanyáink azon tapasztalata, hogy minden sokkal egyszer?bben megy, ha kihagyják bel?le a férfiakat? Akármi is legyen, azt gondolom, hogy ellentétben áll az egyik legelemibb szükségletünkkel: hogy a fájdalmak, megpróbáltatások közepette mellettünk legyen valaki. Ösztönösen érzi ezt minden anya, aki a gyermeke ágyánál marad éjszakákon át, csak azért, hogy fogja a kezét, vagy néha megcirógassa az arcát. A szülésnél is pont ugyanez a helyzet: nincs nagyobb kincs a vajúdás során, mint egy biztató mosoly, egy enyhet adó érintés, egy megtartó ölelés. És ezek itt most nem csak szentimentális szavak! Tudományosan bizonyított tény, hogy minden olyan impulzus, amely a kismamában az érzelmi biztonság, a bizalom, a hála érzését er?síti, megkönnyíti számára az ellazulást, és ez kedvez?en befolyásolja a vajúdás menetét, a szülés lefolyását.
Miért utasítja hát el sok n? – visszamen?leg is! – még a gondolatát is annak, hogy a férje mellette legyen? Soha nem kérdeztem, de vajon ugyanígy rögtön nemet mondtak volna arra a felvetésre is, hogy esetleg egy n?i segít? legyen mellettük? Egy olyan n?, aki már szült, akinek magának is van tapasztalata a fájdalomról, aki el?tt nem kell er?snek mutatkozni, aki el?tt nem kell szégyenkezni, és aki csakis és kizárólag azért van ott, hogy mint a legdrágább, legönzetlenebb édesanya, szeresse, biztassa, masszírozza a kismamát szünet nélkül, órákon át. Nem tudom elképzelni, hogy az ösztöneire kicsit is hallgató kismama nemet akarna mondani egy ilyen szeret?, támogató n?i jelenlétre…
De térjünk vissza kicsit a dalhoz… Mária a jászolban, a hidegben, ahol – egyik-másik karácsonyi ének szerint – csak „barmok szája lehel rája melegít? párát”…
Mária egyedül… de egyedül érezte-e magát vajon, vagy lelke legmélyén ott élt a szent meggy?z?dés, hogy nincs magára hagyva? Érezte-e, hogy születend? gyermeke Atyja vele van? Feltételezhetjük, hogy „Istenszül? Mária” átélhette ezt az „isteni támogatottságot”, de ne gondoljuk, hogy ez csak az ? kiváltsága. Sok-sok n? számol be arról, hogy amikor teljesen átadják magukat a folyamatnak, a fájdalmak gyötr? és mégis megnyugtató lüktetésének, ez a náluknál nagyobb er? – az Isten, az istenn?, az univerzum – teremt?ereje megjelenik, betölti ?ket, és átsegíti ?ket a vajúdás legnehezebb szakaszain is. Penny Armstrong amerikai bába A születés m?vészete cím? könyvében így ír: „Van egy er?, ami szüléskor eljön a n?khöz. Nem kérik, egyszer?en csak elárasztja ?ket. Összegy?lik, mint felh? a szemhatáron, átsuhan az égen, és magával hoz egy gyermeket. […] Arra az id?re úgy érezzük, hogy egy nagyobb élet legy?z bennünket és keresztüllüktet rajtunk.”
Karácsony közeledtével, a fény, az Istengyermek születésének ünnepén kívánok minden kismamának boldog készül?dést nemcsak a naptári karácsonyra, hanem a saját „fénygyermekének” születésére, és olyan szülésélményt, ahol vágyaik szerint támogatva élhetik át a szülés és születés (isteni) csodáját.
Forrás: N?k Lapja Cafe, Hoppál Bori
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:34 :: H.Pulai Éva