Amott zacskót, ázott papírlapot rugdal az esti szél,
ahogy bejárja szürkül? utcáink zegzugát,
halkan fütyül, felnyögve padra ül, s egy elkorhadt levél
lapul, ne hágjon féktelen kedvében rajta át.
Bealkonyul, az oszlopon kigyúl a bágyadt sárga láng,
alatta bokrok árnyékába gy?lik a sötét,
remegve fél, nehogy a kósza szél az elhagyott palánk
alá söpörje rongyait, kibomló köpenyét.
Kicsit pihen a távozó jelen, a fénykörben megáll
múltnak hajítva mindent, mit hajnalban elhozott,
a csend a tér szívébe visszatér, az éj talán halál,
s a szél csak önmagának fúj egy régi dallamot.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Hepp Béla
