Kalimpálok. Ülök a sziklafalon, és a lábamat lógatom. A mélység vonzásába kerültem. Nem félelem, nem szorongás, borzongás. Jó így. Ütemesen lengetem a lábaimat, mint a gyerekek, kalimpálok. Próbálom tartani a ritmust, és nézem az alattam tátongó szakadékot.
Gyere közelebb, na gyere, hajolj ide hozzám, megsúgom neked, miért vagyok én itt! Miért vagyok kitéve a veszélynek, a mélység vonzó, és félelmetesen kristálytiszta fenyegetésének? Nem, nem találtad el, nem a mélység vonz engem, hanem ellenkez?leg, a magasság. Mert mindegy valójában kett?nk, egymáshoz való viszonya, a küls? szemlél? csak a sziklát látja, a mélységet, és a féktelen kalimpálást.
Nekem a magasság a fontos, hogy most én vagyok a szikla tetején, és felülr?l, minden olyan egyszer?nek látszik. Van ebben valami perverz. Nincs bennem semmi szégyenérzet, semmi tanult gátlásosság. De most, mégis olyan öröm tölt el, amit lent, a föld színén nem éreztem soha.
A zuhanás lehet?sége felborítja bennem az ösztönök védekez? algoritmusát. Átírom a programot, kiiktatom magamból a visszalépés megpróbáltatásait, nem kívánok élni a menekülés adottságával. Felfelé nem nézek. Milyen hatással lenne rám a felismerés, hogy van még felfele, hogy van valami lehet?ség a lefele irányítottságán kívül is, nem tudom felmérni. Nem vállalkozhatom arra, amire nem tudok programot, amire nem éreztem még rá, nem ismerem az ízét, szagát. A halálnak van szaga. Lelkifurdalás szaga van. Anyámnak volt ilyen szaga, amikor már két napja feküdt a sz?nyegen, amikor rátaláltunk. Évekig éreztem ezt a szagot. Mindenhol elém tolakodott, az orromba mart és kéjesen dúlta fel a hétköznapjaimat. Kalimpálok, vagy inkább verg?döm.
A sziklafal rám nehezedik, súlyos és kopár szürkeségével, kitúrja még megmaradt érzéseimet. Már nem kérdezek. Figyelem az oszlásnak indult érzékeimet, gondolattalan magányom jeleit. Amikor elrugaszkodom a faltól, nem érzek félelmet. Tudatában vagyok annak, hogy a féktelen szabadság terhét cipelem most, amikor már nem hagy visszautat a távolság rohamos zsugorodása. Nem a fájdalom taszít, a befogadás hiánya tesz er?tlenné.
Hagyom, hogy karjaim engedelmeskedjenek, és utat adjon a kéjes vágynak a racionalitás. Jobb kezemmel a kioldózsinórt keresve küzdök a gravitációval. Hatalmas rándítást érzek a vállamon, az erny? kibomlott kupolája emelkedik a fejem fölé, kiszámíthatóan, és megnyugtatóan. Együtt szállok a széllel, és arra gondolok, megint én gy?ztem. Ez az els? bázisugrásom, sajátos stílusban. Onnan ugrottam, ahonnan még soha senki, de oda érkezem, ahová a többiek.
(Budapest, 2008-02-01)
Legutóbbi módosítás: 2008.12.28. @ 16:46 :: Horváth János
