Egyszer volt egy ember,
szakálla volt kender…
A kendert azt nem szabad mondani,
az öndestruktív, másrészt tiltott,
ha máshol nem is hát nálunk
itt ezen a napon, ebben a században,
ebben az országban!
Na még egyszer:
egyszer volt egy ember,
szakállára volt kenve
a kelméjér?l a kiindulópont.
Mi az a kiindulópont?
Nem lehet elmondani,
mert tiltva van.
Ejnye milyen világban élünk,
mi jut itt minékünk?
Önpusztításhoz csak remélünk jogot.
Ha a gyógyszer elfogyott,
megyünk az orvoshoz.
A gyógyszerbiznisz:
ki nem mondott kábítószer-kereskedelem.
Ha kimondtam, akkor hogy lehet
„ ki nem mondott”?
Kitalálták, kitálalták,
mint egy tányér levest:
-egyed!
és aki lenyeli, az az egyed,
akinek egyetlen reménye
helyett ez az ál-lakoma koppan
terített asztalán.
Mindenkiben mozog a „talán”,
ezért mindenki szót fogad,
mindenki kóstolgat, csak én nem,
én az érem másik oldala vagyok,
engem az orvos kint hagyott a váróban,
mit érdekel engem bárhol van
az a rendel?, én nem keresem el?,
nem fogok bed?lni!
Van itt egy ócska kölni,
még megpróbálom elfedni
azt a szagot, amit a romló
mondatok hagynak.
Vagy tegnap, vagy ma, vagy
holnap elmegyek máshova,
ha már tegnap mentem el,
akkor holnap majd csak megérkezem,
de nem mérgezem azt aki én vagyok,
a kiindulópont úgy ragyog
a kelmén, mint egy látomás
csillámló suhanásba bújtatott
igézete…
