Júlia cégtáblás varrónő volt. Minden reggel igyekezett időben felkelni, hogy mire a kuncsaftok jönnek, legyen rend a lakásban. Éppen az ablakot csukta be, amikor élesen megszólalt a csengő.
– Ki a csoda az? – mondta hangosan. – Ilyen korán azért nem várok senkit.
Kinézett a kémlelőn, de csak az előkert kapuját látta. Kinyitotta az ajtót, és szélesre tárta.
Meglepődött, mert az egyik férfiszomszéd állt az ajtóban csomaggal a kezében, és fülig érő szájjal köszönt.
– Kezét csókolom!
Látásból ismerte a férfit, de nem voltak beszélő viszonyba. Tudta, hogy a felesége minden reggel korán megy dolgozni, de arról, hogy a férfi mivel foglalkozik, fogalma sem volt. Bevillant az agyában, csak nem valami ügynökféle?
– Jó napot! – fogadta a köszönést Júlia.
– Vettem egy nadrágot, de túl hosszú, és ma este szeretném felvenni, arra kérem, igazítson rajta.
– De uram, én varrónő vagyok, és férfi holmik alakításával nem foglalkozom. Vigye máshova. Egyébként is, ki sem látszom a munkából.
– Ó én azt tudom, hogy kegyed varrónő, de sürgős lenne, és nem tudok mást találni, csak a nadrág szárát kell felvarrni.
Persze, jó szöveg minden kuncsaft ezt mondja, hogy – csak ezt kell megcsinálni, nem olyan nagy munka, aztán ők tűbe sem tudnak fűzni. Hangosan viszont azt kérdezte.
– Megjelölte, hogy mennyit kell felvarrni?
– Hát nem, gondoltam most felpróbálom, és ketten eldöntjük a hosszát – mondta, és mintha egy apró kacsintást vélt volna látni a szemén Júlia.
Ez végképp nem tetszett neki, hiszen nem olyan régen esett túl egy váláson, szoknyapecér férje végleg elköltözött. Lelke már kezdett gyógyulni, és most itt van ez a fura figura.
Nem húzta tovább az időt, behívta a férfit, mégis szomszéd.
Megkérte, hogy a varrószoba sarkában lévő spanyolfal mögött vetkőzzön le, és húzza fel az új nadrágot. Amíg ő kereste a varrógépnél a centit és a gombostűt, a férfi vetkőzött–öltözött, de nem a fal mögött.
Amikor Júlia megfordult, ott állt előtte milka tehénmintás alsó gatyában.
– Húzza már fel a nadrágot, mit ácsorog itt! – mordult rá mérgesen, és zavartan elfordult.
A férfi még tett egy–két billegő mozdulatot, és felkapta a nadrágot. Laza léptekkel a tükör elé állt, és kezdte mutogatni, hogy milyen remekül áll rajta, csak a hossza, az nem jó.
Júlia gyorsan bejelölte a nadrág hosszát, és mondta.
– Öltözhet.
– Asszonyom, mikor jöhetek érte?
– Délután, úgy négy órára meglesz – és már tuszkolta is ki az ajtón a férfit.
No megállj – gondolta magában –, elintézlek én téged, ezt a milka tehenes gatyát nem felejtem el, de te sem!
Még nem volt négy óra, amikor a férfi megjelent. Mozdulata elárulta, hogy szívesen beljebb is menne, de a becsomagolt nadrágot Júlia már az ajtóban a kezébe nyomta.
– Mennyivel tartozom? – kérdezte a férfi és elővette a pénztárcáját.
– Nézze, úgy gondolom, ez egy ritka megbízás volt, elég sürgős is, de mivel nem vagyok férfiszabó, és még az is lehet, hogy nem teljesen szakszerűen sikerültek a varrások, hát nem kérek érte semmit. Megcsináltam, ahogy tudtam, ön pedig használja. Jó napot kívánok! – már csukta is be az ajtót.
Megvárta, amíg az előkert kapuja becsapódik, nekitámaszkodott az ajtónak és elnevette magát.
A férfi még nem tudta, hogy meg lett bűntetve.
Júlia apró gépi öltéssel bevarrta a nadrág összes nyílását, a zsebeket elöl és hátul, no meg a nadrág szárát is.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.02. @ 16:36 :: Kovács Ilon
