A kisfiú olyan tízéves forma volt és a bíró pincéjében üldögélt édesanyjával, testvéreivel és az utcabéli emberekkel együtt. A férfiak ástak ugyan óvóhelyet, méghozzá szakszerűen „z” alakban, hogy az esetleges légnyomást feltartóztassa, ám amikor el akartak bújni benne, kiderült, hogy beleköltöztek a vadméhek. Márpedig a vadméhekkel nem lehet kukoricázni. Így aztán a bíró pincéjébe szaladtak a sziréna hangjára. Ültek a hatalmas boroshordók tövében és hallgatták az egyre közelebbről hallatszódó lövéseket, dörrenéseket. A kisfiú nyugtalanul mocorgott. Soha nem bírt egy helyben ülni. Most is futkározni szeretett volna, karikázni a barátokkal, de nem lehetett és ki tudja, meddig nem lehet még. Így aztán csak üldögélt és figyelte a felnőttek aggódó arcát, akik halkan találgatták, mi folyhat odakinn.
Hirtelen csend lett. Az emberek aggodalmas arccal néztek össze. A csend jelenthet jót is rosszat is.
A kisfiú az ajtóhoz ugrott és mielőtt bárki megállíthatta volna óvatosan kikukucskált rajta. Az utcán, éppen a ház előtt, lovas szekér állt és ismeretlen egyenruhájú katonák ugráltak le róla. A gyerek visszarántotta az ajtót.
– Itt vannak az oroszok! – suttogta izgatottan.
Az asszonyok riadtan húzták homlokukba kendőjüket és mindegyik ölbe kapott egy gyereket. Azt hallották az oroszokról, hogy szeretik a gyerekeket és nem bántják a kisgyerekes anyákat. Hogy aztán ez a híresztelés igaz–e vagy sem, azt nem tudhatták, de ennyi esélyt adni kell az életnek.
Kitárult az ajtó és két géppisztolyos orosz katona jelent meg.
– Nyemetszki? – kérdezték.
– Nincs, nincs! – bizonygatták az emberek, majd a katonák intésére egyenként felóvakodtak a lépcsőkön és megálltak a bíró kerítése előtt. Amikor mindenki felért az egyik orosz hirtelen megragadta a kisfiút és visszalökte a pincébe. Közben lövésre készen leste, ugrik–e valaki a váratlan mozgásra.
A pincében azonban csönd volt, semmi nem moccant, csak a gyerek tápászkodott fel a földről ruháját igazgatva és megrettenve várta, mi fog történni. Az orosz lement a pincébe és óvatosan szétnézett. Megkopogtatta a hordókat nem bújt–e el bennük valaki, de mindegyik tompán kongott.
– Fiúk – rikkantott ki örömmel a többieknek – bort találtam, rengeteg bort, hozzatok edényeket!
Odaintette a kisfiút a legtestesebb hordóhoz és mutogatta neki kézzel–lábbal, hogy keressen lopót és szívjon nekik bort.
A katonák kulacsokat, csajkákat kapkodtak össze, futottak a pincébe lelkesen.
A legfiatalabb katona Grisa, aki eddig a lovakkal foglalatoskodott odaszólt a barátjának.
– Te Sztyepan, keressünk már valami nagyobb edényt, ha már olyan sok bort találtunk! Ezekbe a csajkákba alig fér valami.
Néhány lépésnyire állt egy cséplőgép, amellett találtak két vödröt.
– Nem lesz ez jó komám, ezekben olaj volt! – figyelmeztette Grisa a barátját, de az csak legyintett.
– Csak ne lennél mindig olyan finnyás! – s ment a többiek után a vödörrel.
– Már pedig én nem iszok mocskos edényből, megkeresem a konyhát, lesz ott éppen elég tiszta kaszroly, meg vájling! – fogadkozott a fiatal katona s belépett a bíró udvarába.
Nem kellett a konyhát keresgélnie. Grisa egy kicsi, ukrán faluban született. Egész életében pléhtányérból evett, bádogbögréből itta a teát. A falu lakói alig voltak gazdagabbak a templom egerénél. Olyan szépséges és nagy csupra senkinek nem volt, mint amilyet itt talált felakasztva a kerítésre.
– Hej, ha én ezt haza tudnám vinni, hogy örülne édesanyám, ráadásul az egész falu a csudájára járna ennek a csupornak! – gondolta miközben leakasztotta és megcsodálta a ráfestett virágokat. A többiek már az árokparton ülve jókedvűen borozgattak.
Leszaladt a lépcsőn és a kisfiú elé tartotta szerzeményét. A gyerek, aki eddig engedelmesen töltögette a csajkákat, kulacsokat, olajos vödröket, most megmerevedett és csodálkozva pillantott az oroszra. Tagadólag megrázta a fejét. Grisa egész életében hirtelen természetű volt, most is azonnal megfordult benne a bornyú. Mit rázza itt a fejét ez a kölyök, oszt még magyaráz is valamit hozzá azon a furcsa nyelven?! Hát mit képzel ez magáról?! Rárikkantott a gyerekre és pofonra emelte a tenyerét.
A kisfiú a felemelt kézre pillantott, majd belenézett Grisa vadul szikrázó szemébe. Egy pillanatig még tétovázott, aztán megvonta a vállát.
Jól telecsurgatta az edényt, az orosznak óvatosan kellett lépkednie, nehogy kicsorduljon a finom bor.
– Ide nézzetek, mit találtam! – rikkantotta Grisa s büszkén mutatta szerzeményét. Leült a többiek mellé az árokpartra, sapkáját maga mellé tette a fűbe és két marokra fogta az edényt.
A kisfiú úgy érezte, bármi áron tudnia kell, mi történik.
– Úristen csak nem….? – kuncogott magában. A kíváncsiság gyakran nagyobb úr, mint a félelem.
Felmerészkedett a lépcsőkön, megállt, hátát a langyos pinceajtónak támasztotta. Onnan figyelte az indulatos katonát. Az arcát nagy nehezen sikerült komolyra igazítania, de a szeme, az kacagott, miközben nézte mit csinál Grisa.
A fiatal orosz – társai irigy pillantásának kereszttüzében – arcán elégedett és büszke mosollyal, jóízűen kortyolta a vörösbort a bíró lányának piros és sárga rózsabimbókkal díszített fehér porcelán bilijéből.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.06. @ 17:12 :: Kovács Lilla Katalin