A ponyvából és fából összeeszkábált kalyibában nagyon hideg volt. Mária teljesen átfázott és a fájások is egyre gyakoribbak lettek. Úgy döntött nem vár tovább. József már biztosan hazafelé tart, az erdei ösvényen nem kerülhetik el egymást. Kilépett a kuckóból. Az erdőben három hajléktalan házaspár lakott még rajtuk kívül, de most mindannyian a városban próbáltak alkalmi munkához, élelemhez jutni. A gyerek váratlanul jelentkezett. Amikor József reggel dolgozni ment még semmi jele nem volt, hogy a mai napon szeretne megszületni.
A fák között már az alkony bujkált, az asszony óvatosan lépkedett a csúszós, jeges ösvényen. Amint a hazafelé tartó férfi meglátta botorkáló asszonyát azonnal tudta, hogy baj van. Odaszaladt hozzá átkarolta védelmezőn.
– Jön a gyerek, sietnünk kell, itt nem szülhetem meg – nézett a férjére Mária megkönnyebbülten.
Lassan haladtak, nagyon lassan, leszállt a téli este és a hideg szél körbeölelte őket. Egyre gyakrabban kellett megállniuk, s mire elérték a nagyváros legszélső, még falusias utcáját az asszony már nem tudott lépni.
Lekuporodott az egyik kerítés tövében, onnan nézte, hogyan jár férje házról–házra, hogyan próbál segítséget kérni, mindhiába. Karácsonyeste volt. Az emberek ünnepeltek.
– Valami baj van? – kérdezte váratlanul egy mély hang – mit keresnek a házam előtt?
Az utca sötétjéből magas ősz férfi alakja bontakozott ki.
– Segítsen, kérem – kérlelte József –, nem tudunk hova menni, a feleségem mindjárt szül!
– Honnan jönnek – kérdezte az idős férfi –, csak nem innen az erdőből?
Az igenlő választ meghallva a zsebébe nyúlt és kivette a kulcsait, majd odalépett egy barna kerítéshez, melynek ajtaján hiába dörömbölt József néhány perccel ezelőtt.
– Jöjjenek – mondta –, a házba nem engedhetem be magukat, de hátul van egy üres istálló, ott lefektetheti a feleségét, amíg ideérnek a mentők.
Az istállóban Mária megkönnyebbülten feküdt le a szénából és öreg lópokrócokból hevenyészett fekhelyre. A házból kihallatszott az idős férfi feleségének visító, felháborodott hangja.
– Teljesen megbolondultál? Vadidegeneket engedsz be az udvarunkra Karácsony szent estéjén? Nem képzeled, hogy megtűröm itt őket csak azért, hogy a saját házunkban gyilkoljanak le bennünket reggelre! Azonnal hívd a rendőrséget is!!!
Mire a mentősök és a rendőrség megérkezett megszületett a kicsi Jézus s az égen egy csodálatos fényű csillag ragyogott fel. A mentősök bebugyolálták a gyereket és anyjával együtt hordágyra fektették.
A kórházban Mária hiába kérte, hogy kezébe foghassa gyermekét.
– Mit képzel? Majd reggel az első szoptatásnál – harsogta a nagydarab nővér – most pedig pihenjen, mert a végén még belázasodik itt nekem! Ne követelőzzön, örüljön, hogy ágyban fekhet! Istállóban szülni?! Ki hallott még ilyet!
József a rendőrségen töltötte az éjszakát. A rendőrök rögzítették az adatait majd jegyzőkönyvet vettek fel a történtekről. Nem bántották egyetlen szóval sem. Az egyik rendőr kávét és szendvicset adott neki és megengedte, hogy egy üres fogdában lefeküdjön. Az őrsön szólt a rádió, csodálatos karácsonyi dallamok keringtek a rácsok között s nyomasztóan telepedtek a férfi lelkére. Ébren feküdt, várta, hogy az ablakban megjelenjen a hajnal fakó, hideg fénye és megpróbált nem gondolni a jövőre.
Józsefet csak késő délután engedték be a feleségéhez. A kórteremben már ott ült a Gyermekvédelem ingerült, szürke öltönyös hivatalnoka.
– A feleségét és a gyereket januártól egy anyaotthonban helyezzük el – fordult a belépő férfihoz –, ott egy évig maradhatnak, aztán más megoldást kell keresniük.
– Kérem, uram – szólt Mária tétován – és a férjemmel mi lesz? Szeretjük egymást, együtt szeretnénk maradni.
– Egyszerű – felelte a hivatalnok –, ha a férjével akar maradni, akkor a kisfiút állami gondozásba vesszük. Nyugodjanak meg, nagyszerű nevelőszülői hálózatunk van, jó helyre fog kerülni a kis Jézus.
– Nem adom a fiamat senkinek! – kiáltotta elkeseredetten József. Miért büntetnek bennünket? Becsületesen dolgoztam egész életemben, mint asztalos. Nem tehetek róla, hogy felszámolták a munkahelyemet, nem tehetünk róla, hogy nem tudjuk fizetni az albérletet! Nem érti, hogy mi együtt szeretnénk élni, számunkra szent dolog a család?!
– Sajnálom, de ennyit tehetek önökért – csukta össze a mappát a Gyermekvédelmis. Örüljenek, hogy máris intézkedtem az ügyükben, pedig az anyósoméknál voltunk karácsonyozni. A feleségem így is morgott, amiért eljöttem, a gyerekeim is csalódottak voltak. Ne gondolják, hogy csak maguknak vannak problémái!
A folyosóról gyermeksírás hallatszott. A kórterem ajtaja kinyílt s a nagydarab nővér jelent meg, kezében a kis Jézussal.
– Szoptatás! – harsogta vidáman és Mária kezébe nyomta a kicsit. A hivatalnok mosolyogva nézte a gyereket.
– Nahát, milyen szép baba! Nem lesz semmi baj – szólt megnyugtatóan a házaspárhoz. – Szerintem örökbefogadó szülőket is fogunk neki találni.
Az ajtóból még visszafordult.
– Boldog karácsonyt! – mondta mosolyogva.
Mária kigombolta hálóingét és mellére vonta gyermekét. A szobára csend telepedett.
József egy ideig nézte a feleségét és kisfiát majd felállt és lassú, tétova léptekkel az ablakhoz ment. Üres, semmit nem látó tekintettel bámulta a mindent beburkoló sötétséget. A kórház felett világító csillag fénye nem ért el hozzá.
Gáspár, Menyhért és Boldizsár Budapest központjában ácsorgott egy hatalmas téren. Körülöttük nagy volt a sürgés–forgás, de segítségre senkitől nem számíthattak. Az emberek azt hitték, hogy megőrültek, amikor kérdezősködtek a kis Jézusról, egy goromba buszsofőr meg káromkodni kezdett, mikor arra kérték, vigye el őket az istállóhoz, ahol a Megváltó született.
A csillag – mely idáig vezette őket – láthatatlanná halványult az ünneplőbe öltözött város harsogóan színes, villogó fényeitől.
A Háromkirályok tanácstalanul toporogtak a hideg szélben. Szemükkel az eget kémlelték, várták, hogy felragyogjon a jel, remélték a csodát.
A tér lassacskán kiürült, már csak néha suhant el egy autó.
Az emberek behúzódtak meleg otthonaikba, ahol gyertyák világítottak és a sülő kalács illata szállt.
A naptárak 2008. decemberének utolsó napjait mutattak.
A csoda elmaradt.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.14. @ 14:37 :: Kovács Lilla Katalin