Babits Mihály szobra ragadott meg el?ször, amikor nagy íróinkat megörökít? tárlaton Sz. Nagy Mária szobrászm?vész (akinek apósa Szabó István, férje ifj. Szabó István szobrászm?vész) alkotásai sorakoztak az aulában, az általam nagyra becsült és kedvenc íróim úgy néztek rám, mintha még élnének. Nem merevedtek bronzba, a kemény anyagon átsugárzott tekintetük lágy és egyszerre éles volt. Körbejártam, meg-megálltam egy-egy író vagy költ? büsztje el?tt, felrémlettek régen olvasott regényrészletek, verssorok. Annyira hiteles, kifejez? a szobrász ábrázolásmódja, hogy úgy éreztem, régi nagyjaink vendégségbe jöttek hozzánk és én is a társaság közé csöppentem. Meghatódva álltam el?ttük, e találkozások maradandó nyomot hagytak bennem.
Marika – hívhatom most már így, hiszen kés?bb sokszor találkoztunk, megszerettük egymást, több éves barátság f?z össze bennünket – úgy alkot, hogy el?tte éveken át tartó örökös függésben él az általa megformálandó alakokkal. Határtalan mélységekbe ás le, kutatja a kort, amelyben éltek, átéli sorsukat, belemerül írásaikba, szinte velük él. Ezért olyan hiteles minden szobor. Tehetséges m?vész, aki nem csak a testet formálja meg, nem csak az arcvonások h?ek keze nyomán, hanem azokat él?vé teszi, a szemek mögött láthatjuk lelküket is. Babits szobrában a lényéb?l sugárzó aszketizmust, a megfontolt tudóst, a szellem emberét, ragyogó, világító fekete szemét fedezhetjük fel. Tekintete fényl?, átható, kutató, mint a világítótorony fénye, ha lehetne fekete sugara. Ugyanakkor a szikár alak, a csontos arc melegséget is tükröz. Az Európai irodalom története lapjai elevenedtek itt meg, a Nyugat híres írói „beszéltek” hozzám.
Én magam is úgy n?ttem fel, könyvespolcainkon e nagy írók kötetei sorakoztak. Egészen fiatalon forgathattam édesapám Shakespeare, Madách, Ovidius és Pet?fi díszkiadásait, igaz, akkor még nem értettem meg mindent, de a cselekmény és a dráma bennem is megrendülést okozott, a kiváló illusztrátorok rajzai mindezt közelebb hozták, érthet?bbé tették, a metaforák megvilágították gyermeki értelmem számára is a gondolatokat. A versek pátosza engem is magasba emelt, a hazafias gondolatokkal, a kisemberek szenvedéseivel én is tudtam azonosulni. Képzeletemet elindították a regények, versek, néha heteken, hónapokon át a múlt vett körül. Édesapa mindig figyelt olvasmányaimra, kés?bb olyan barátok vettek körül, akiknek ajánlásai alapján választottam könyvet, ezek közül sok már a saját polcomra került. Szerencsés vagyok, hogy ilyen környezetben nevelkedtem, az irodalom és a m?vészetek korai gyermekkoromtól meghatározzák életemet. Sok kortárs írót, képz?m?vészet, zenem?vészt ismerhettem meg közelr?l, személyes találkozások során. Ezek az alkalmak bepillantást engedtek nemcsak m?veikbe, de az életük eseményeibe, gondolkodásukba is. Megláthattam m?veik mögött az embert, aki kiemelkedik ugyan a tömegb?l, mégis ugyanolyan ember, mint én, ugyanolyan vágyakkal, küzdelmekkel találkozik, mint én, csupán az a különbség, és ez nem kicsi, hogy ?k tehetségesek. Rejtett értékeiket is felfedezhettem a velük való beszélgetések alkalmával.
A következ? szobor Kaffka Margitot ábrázolta. Elcsodálkoztam, hogy milyen szép az arca. A megnyitó után odamentem Marikához és megkérdeztem, hogy hol akadt rá arra a ritka fotóra, amelyen ilyen szép az írón. Tudtam, hogy kevés ilyen van, mert nagymamám testvére volt Margit néni, és sok könyvet, emléket ?rzünk, fotókat is, amelyek többségén határozottan csúnya. Alig található a könyvborítókon, folyóiratokban megjelent fényképek és festmények között olyan, amelyen nem sötét tekintet?, borzas hajú boszorkány lenne. Egyetlen fényképét ismertük, amelyen kifejezetten szép volt. Itt, a szobor egy okos, tiszta tekintet?, szép n?t ábrázolt. Marika válaszában rejlett az, ami alkotásait nézegetve bennem is felmerült, csak nem fogalmazódott meg így. Alkotói stílusába, az alkotást megel?zés folyamat titkaiba avatott be ezzel a mondattal: – „De hiszen ? egy mélyen érz? n? volt, korának kiemelked?en okos írón?je. Olvastam regényeit, verseit, megismertem az életét, és ett?l lett ilyen a szobor.” Erre elmondtam Marikának, hogy Kaffka rokonom és megkérdeztem, hol található a m?terme és látogatható-e, mert szeretném megnézni a többi m?vét is. Sokáig beszélgettünk még és megbeszéltük, hogy hívjam fel, ha Budapesten vagy Benczúrfalván járunk – ugyanis két lakásuk van, hol az egyikben, hol a másikban tartózkodnak – , szívesen megmutatja a többi szobrát, plakettjét is. Ezután tovább nézel?dtem, egyszer csak József Attila szobrát láttam meg, szinte földbe gyökeredzett a lábam, annyira megdöbbentett a látvány. A költ? egész élete, sorsa tükröz?dött a szemében. Nem tudtam elmozdulni onnan. Meggyötört, mégis világító, figyel? tekintetében egész magányos lényét, zsenijét láttam, az egész szörny? világot, amelyben élt, és ahogyan élni tudott, ameddig élni hagyták.
József Attila születésének 100. évfordulójára készültünk, amikor arra gondoltam, hogy könyvtárunk névadója megérdemelne egy szobrot. Talán megvehetjük Marika alkotását, egy ilyen nevezetes alkalom ritkán adódik, így méltó módon ünnepelhetnénk. Pályáztunk és nyertünk, így 2005-ben egy egész napos ünnepi m?sorral avattuk fel a szobrot a m?vészet jelenlétében. El?z?leg sokszor jártam a m?termében, órákig beszélgettünk m?vészeti, irodalomról, családról, érdekl?dési körünk és gondolkodásunk hasonló, ezért hamar összebarátkoztunk, azóta is figyelemmel kísérjük egymás életét, gyakran beszélgetünk. Babits, Kaffka és József Attila hozott össze bennünket és tart egymás közelében. Nagyon értékesek az ilyen barátságok, ha távol élünk is, ez nem akadálya annak, hogy figyeljünk a másikra, hogy gondolatokat cseréljünk. József Attila bronzszobra pedig a mindennapjaim része lett, hiszen nap mint nap „figyel” engem és én is mindig láthatom ?t. Most, hogy közeledik a Költészet Napja, még inkább hat rám szelleme, ami tekintetéb?l felém árad.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.24. @ 12:16 :: Kühne Katalin
