M.Simon Katalin : Nyuszi legyőzi rettenetes félelmét

Nyomtatás

        Holdsugár nem unatkozott egy pillanatig se. Amint holdanyókája útjára engedte, meggyújtotta fényszóróját, intett pár lézengő csillagnak, hogy kövessék és elindult kóborolni.  Kíváncsi természete volt, szeretett volna tudni egyet-mást az éjszaka világáról. Fényt árasztott amerre járt, persze nem olyan nappali fényt, mint a napsugáré, de elegendőt ahhoz, hogy ne botladozzon a Tejúton, kikerülhesse a Göncölszekeret, észrevegye a Fiastyúkot, és megszámolhassa annak fiait. Átsuhant egy-két kötekedő felhő mögött is, akik útját állták, és ha nagyon elfáradt, elmerült egy kis frissítő fürdőre az ég tengerében, majd elindult és meg nem állt hajnalig.

         Így történt ezen a vizeket dermesztő januári éjszakán is. Számba vette ismerőseit, elidőzött egy keveset anyja udvarában, majd úgy gondolta, letekint a földi világra. Falvak, városok fölött suhant, de nem lelte örömét abban, amit látott, mert az ő fényét sorba állított fényszórók és ide-oda mozgó, számára ijesztő, fénypontok halványították el. Folytatta hát útját, míg egy olyan hely fölé érkezett, ahol csak az általa árasztott fényben láthatta a földnek ezt a részét. Amikor lennebb ereszkedett, ég felé ágaskodó fákat és közöttük itt-ott, terebélyes bokrokat látott. Elvakította a mindent beborító ezüstös fényű ragyogás. Vastag hótakaró alatt aludta téli álmát az erdő.

        Elbűvölve a látvány varázsától, vidáman táncolt fától fáig, bekukkantott faágak közé, bokrok aljába, fel akarta fedezni az erdő titkait a téli éjszakában. A havas ágak rejtekében itthon telelő madarakat pillantott meg, melyek összebújva védekeztek a fagy ellen. Egy faágon fácáncsalád tanyázott. A kakas rápillantott Holdsugárra, látta, hogy nincs semmi baj és tovább aludt, de nem túl mélyen, hogy első lehessen, aki felébred veszély esetén. Holdsugárnak minden tetszett, amit látott, de boldogsága akkor lett volna teljes, ha játszótársra lelt volna, akivel megoszthatná örömét, de abban az órában mindenki aludt az erdőben.

Elfáradt, és megpihenni leereszkedett egy mogyoróbokor ágára. Amint ott üldögél, egyszer csak látja, hogy egy hosszúfülű szőrgomolyag ugrik a tisztás szélére egy vadcseresznyefa mellé és tüstént rágcsálni kezdi annak törzsét. Olyan fehér volt a kis szőrös, hogy alig látszott ki a hóból, csak a szeme csillogása jelezte, hogy ott van.

        – Nini, hisz ez egy nyúl! – örvendezett Holdsugár. Ő lesz az én játszótársam! – és már nyújtózott is feléje.

Nyuszi éppen befejezte az éjféli lakmározást, és ugrált volna vissza búvóhelyére, amikor közvetlen maga előtt a havon megpillantott egy szörnyeteget… Nem lenne Nyuszi a neve, ha ámulatában nem kapott volna szörnyű szívdobogást! Ijedtében ugrani is elfelejtett. Akkor egy kedves hang szólította:

         –  Szia, Nyuszika, gyere velem játszani, ugráljunk, táncoljunk!

– Ne-nem megyek, mert ne-nem i-ismerlek! – makogta fogvacogva Nyuszi.

        –   Én Holdsugár vagyok, ne félj tőlem, nem bántalak!

        –   Ho-hol vagy? Ne-nem látlak.

        –  Itt vagyok körülötted, mindenütt. Ugorj a tisztás közepére, bújócskázzunk, táncoljunk!

Szegény Nyuszi ugrott volna is, meg nem is. Mitévő legyen? Ha meg talál mozdulni, akkor, jaj! …, a sötét szörnyeteg nyomban ráugrik!

Végül erőt vett magán és döntött:

        –  Azért is megmutatom, hogy nem félek! Hopp! – ugrott egyet az előtte nyújtózkodó furcsa teremtmény felé, de annak esze ágában se volt onnan félre állni.

        –  Elkergetlek én, te hosszú fülű erdők szörnye! – villogtatta első fogait. Hopp! Hopp! – most kettőt ugrott, de hiába, a másik nem hátrált előle!

        – Hahó! Erre gyere, fogjál meg, kapjál el! – kuncogott huncut Holdsugár.

        –  Ne-nem megy…! – nyögte kínosan a remegő nyulacska.    

        –  Miért? Hiszen az előbb láttam, mekkorákat ugrottál!

                                                            –  Ugrottam, hogyne ugrottam volna! Itt a vadonban senki se ugrik hosszabbat, mint én! – kapta vissza hangját Nyuszi a dicsérettől.    

        –  Akkor mondd már ki, hogy mi a baj?

        –  Háát, az a szörnyeteg mi-mindig u-utamat állja.

        –  Én nem látok senkit, aki utadat állná! – bátorította

Holdsugár.

        –  Csitt, ne, ne kiabálj, még me-meghallja !

        – Nyuszika, én előtted nem látok mást, csak az árnyékodat! – suttogta kedvesen Holdsugár –, csak nem ijedtél meg a saját árnyékodtól?

                        –  Neeem! Ééén nem is fféltem! … De mi-mi az a ho-hosszú  ott a fején?

        –  Hát a füle, nyuszika! Mozgasd csak a füledet!  Nyuszi, kissé rettegve bár, de mozgatta a fülét, és vele együtt a havon nyújtózkodó alak füle is mozgott!

        –  Jéé…! – bámult nagyot a kis tapsifüles – és örömében újra és újra mozgatta fülét, majd ugrott előre, ugrott hátra, körbe-körbe és árnyéka a havon vele együtt ugrált. Holdfény boldogan követte minden mozdulatát, és hívta a csillagokat is, örüljenek együtt Nyuszival, aki egy icipicit szégyellte ugyan tudatlanságát, de mit tehetett volna! Neki eddig nem mondták, hogy mindenkinek van árnyéka, amitől nem kell félnie!  Főleg azért pirult el a füle hegye, mert fogalma se volt arról, hogy az ő füle is hosszú, mint a többi nyúlé!  De hát…,  ő még nagyon fiatal, és még soha se nézett tükörbe…!   

Holdfény örült, hogy segíthetett új pajtásának legyőzni irtó nagy félelmét. Elbúcsúzott tőle, mert már virradt és anyukája hazahívta, de megígérte, hogy újra eljön, amikor csak teheti.

Azóta, holdfényes téli éjszakákon a csillogó erdei tisztáson, boldogan együtt játszik pajkos Holdsugár, Nyuszi és hűséges árnyéka.