Az éjjel sötét ajkaira
lehelte óvatos csókját a hajnal,
anyját szólongatta
az álmában vétlen sóhaj,
aztán a másnap kócos szeme
unottan az ágy szélére ült.
Egész éjjel tanultam
a váróterem neonjának
búgóénekét,
aztán megvirradt,
és a hidegen hengerelt
húzott acél sírása
mímelte a Nap könnyét.
Nem akarok vonszolni
semmit tovább,
a pályaudvaron hagyok
minden bámész ostobát,
teszek a menetrendre,
itt kérem, tilos a koldulás,
csak te ne fájnál bennem.
Az ajtók záródnak,
tessék vigyázni!
Legutóbbi módosítás: 2008.12.06. @ 23:04 :: Molnár Zsolt
