V.T –t, ha jól emlékszem, 2000 környékén a „bolond-korházban” ismertem meg.
A nyugalmas kórterembe léptekor hatalmas termetével, karizmatikus lényével és nem kevéssé, a hosszú szőke, hullámos haja közül villogó erős kék szemeivel egy legyőzött germán hadvezért idézett.
Bár a képzelőerőm számára az ilyesmiféle dolog nem jelentett komoly erőfeszítést, hisz a szomszédágyon maga Gogol is helyt foglalt, és azt a kis alakoskodó ravaszdi szemű francia bajszost, aki az ablaknál lévő ágyon gubbasztott, Victor Hugo Nyomorultak-jából magamban Thénardier-nek neveztem.
V.T-ról sokféle dolog járta, hogy mániás, meg az elmebetegség határát súrolja, veszélyes és pszichopata.
Sokáig nem beszélt senkivel, minthogy egy ilyen helyen ez nem furcsa dolog, és minthogy magam valamiféle kakukkfiókaként éreztem McMurphy-nek magam, a terápiának nevezett semmit vagy lebutító nyugtatózást némi társasági élet kialakításával kezdtem el megzavarni.
Így derült ki a „pszichopatáról”, hogy neki jobban fájhat, amikor engem bántanak, és ilyenkor a maga könnyeivel sír helyettem.
Ha tehettem V.T.-vel számos alkalommal feküdtem egy időben a bolondok korházában. Még közös klubbot is alapítottunk, ezt szóban Karinthy Irodalmi Kávéház néven jegyeztük, és minden reggel 9: 00. -12: 00.-ig a földszinti kávéautomata környékén kirakott padokon vagy nyugágyakban helyt foglalva, tartottuk meg üléseit. Egyetlen megkötésként volt kimondatlan alapszabály, hogy a vitatott témaköreink csak olyan dolgok lehetnek, amelyek a „bármi” fogalmi körébe esnek.
Nevethet bárki érte, de így szabadon beszélhettünk bármiről és egy idő után egyre többen csatlakoztak – bocsásson meg érte szegény Karinthy – a róla nevezett, jó szándék alkotta irodalmi kávéház klubhoz. A betegek megnyílni kezdtek, a sorsok feltárulni, a bűnök szelídülni, és a terhek könnyebbülten hulltak néha a porba – némelykor azok akár tervekké változva át.
Az élet dolgairól bárhol tanulhat az ember, vagy szerezhet benyomásokat, melyek ismeretekké azáltal alakulhatnak, hogy önmaga látja azoknak statisztikai ismétlődésein keresztül tényszerű mivoltát. Sokáig meggyőződésem volt, hogy célok és ahhoz vezető eszközök léteznek. Arra már jóval később jöttem rá, hogy valójában nem mindenesetben a cél elérése lehet a legfontosabb, hanem az odáig elvezető út.
Bizonyosan minden földi létnek több célja van. Leginkább az, hogy a célok beteljesülésében valamilyen mód lehessünk eszközök.
Talán az életem céljainak egy része volt, hogy eszköz lehessek V.T. rövidre szabott életében, hogy megérthesse a barátság lényegét. Talán más. Ki tudná ezt pontosan megmondani?
Telefonon búcsúzott, hajnalban ment el. Azt mondta, képtelen normálisnak számító emberi kapcsolatra, vagy azokban létezni, és már nem akarja, hogy őt magát el kelljen viselnie bárkinek, hisz ez önmaga számára is lehetetlenné vált. Ha olykor volt is szerelem, az csak fellángolás, és benne kiteljesedni képtelennek érezte magát.
Két csomag Haloperidol, halálbiztos gyógyszere lehet az életként ismert betegségre.
Hideg kora tavaszi esős, ködös délelőtt volt. Néhányan álltuk körbe a koporsót.
Akkor jöttem rá, hogy a nekem szánt célt megkaptam, és a hozzá eszközül szolgáló lelket soha nem feledhetem.
V.T. 32 évet élt (depresszióban és egyéb személyiségzavarokban)
Sírfelirat V.T-nek
Az égben Hold fészket rakott,
Hogy onnan lesse az alkonyatot,
Hogy vizeknek csendesül el izgalma,
S a szél, bodrát a hullámoknak megvasalja.
Heverésben gyűrt az én pamlagom,
Álomban kihunyó parázzsá lett nappalom,
Lobbanó tüzet bennem ébresztene,
Ha a Hold a Nappal ölelkezne.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.07. @ 12:52 :: Molnár Zsolt