Aznap este sok mindenről szó esett közöttünk. Elmondta, hogy munkája mellett szeret olvasni, tévét nézni, moziba járni, szereti a társaságot és volt egy fiúismerőse, akivel már semmilyen kapcsolata nincs. Nem volt bőbeszédű, locsi-fecsi természetű, mindig megtalálta azokat a találó kifejezéseket, amelyekből rögtön megérthette bárki, amit mondani akart. Egyszerű, határozott, de nagyon kedves lány volt.
Engem elkapott a lelkesedés, és beszéltem neki mindenről, ami eszembe jutott. Emberekről, érzésekről, életről, halálról, munkáról, szerelemről, mindenről és sokat beszéltem. Várta, hogy legalább a szeme megrebben a nős családi állapotomról szóló epizód előadásakor, de nem lehetett semmit sem észrevenni rajta. Végtelenül jól éreztem magam és alig akartam elhinni, hogy közeledett az éjfél. Miután az alkohollal folytatott csatározásaimról nem szándékoztam beszámolni és másnap munkába kellett menni, hazakísértem.
— Találkozhatunk még? — kérdeztem reménykedve.
— Persze, hogy találkozhatunk. Amikor akarod, amikor van időd. Jó volt ez a mai este — felelte Eszter a világ legtermészetesebb hangján.
— Holnap? — érdeklődtem és majdnem szétvetett a boldogság.
— Holnap is jó. De ne gyere fel, este hatkor itt a ház előtt várlak — határozta meg Eszter és kaptam tőle egy nagy puszit az arcomra, azután eltűnt a lépcsőházban.
Én pedig ottmaradtam tátott szájjal a kapu előtt és nagyon bántam, hogy a puszi egy pillanat csupán, azt nem lehet visszahozni, az első puszit nem lehet megismételni. Egyáltalán mindent bántam, ami a mulandósággal és a megismételhetetlenséggel összefüggésbe hozható.
*
Rendszeresen, sűrűn találkoztunk és nagyon sok szabadidőnket töltöttük együtt. Szó sem lehetett róla, hogy ok nélkül megismétlődjön az az eset, amikor első randevúnkra nem mentem el. Megtörtént, hogy hirtelen belázasodtam, nem tudtam elmenni a találkozóra, mert rázott a hideg, fájt mindenem és minden más bajom volt. Ekkor szóltam Anyámnak, hogy sétáljon át az úton és szóljon Eszternek, hogy betegeskedem.
— Te bizonyára félrebeszélsz, kicsi fiam, nagyon magas a lázad — kommentálta Anyám az ötletemet. — Hát hogyan mennék én el helyetted? Mit mondjak neki? Különben is, nem is ismerem, honnan tudjam, hogy ő az? — aggodalmaskodott.
— Onnan, hogy barna hosszú haja van, nagyon szép arca, legalábbis nekem tetszik, akkora szemüvege van, mint egy tányér és egyedül ő fog az utcán álldogálni láthatóan valakire várva — ecseteltem Anyámnak, aki további súlyos rábeszélésem hatására elvállalta a küldetést, de amíg felvette a kabátját, megszámlálhatatlan jelzővel illette az elmeállapotomat, melyek közül egy sem volt hízelgő. Meggyőződését hangoztatta, miszerint a láz rám nézve rendkívül káros hatással van.
Nem telt el tíz perc, nyílt a lakás ajtaja és Anyám vendéget hozott. Természetesen Eszter jött vele, aki szükségesnek látta az azonnali beteglátogatást és még egy kiló narancsot is kerített valahol útközben. Ettől kezdve betegségem lefolyása sokkal kellemesebbnek tűnt az átlagosnál.
*
… Kedélyesen zsibbad a fejem, már nem fáj semmim. Arcomon kisimult a ráncos bőr, figyelek mindenhová és mindenkire… Ezek a hülyék már megint politizálnak. Nem szólok bele. Nem én. Pedig el tudnám hallgattatni az egész kocsmát két mondattal, de ezek bunkók. Nem érdemlik meg, hogy okos gondolataimat rájuk pazarolva megosszam velük. Vitázzanak csak, én meg iszom még egy kört. Petya bácsi, légy szíves! Köszi… ez jó… ez… jó. Szellemem friss, testem fitt, arcom kipihent, sima. Jó itt lenni, nem pofázik senki nekem semmilyen hülyeséget… itt én vagyok én. Te vagy te. Tovább is van, mondjam-e? Áh, fene megette. Még ez is rímel… Abba kéne hagyni, de most nem lehet. Most nagyon jólesik a szesz, húsz évvel fiatalabb vagyok tőle. Még csak délután négy óra van. Ha most hazamegyek, nem tudnék aludni… Hallgatnom kéne Esztert, néznem kellene a gyerekek vádló pillantásait… Kristóf fiam csak percekig lesz otthon, de Borcsa végig, Eszter pedig szokás szerint jól lebunkózna. Pedig nem így indult. Ezelőtt huszonhat évvel… De borzasztó régen volt… Emlékszel, Péterffy? Persze hogy emlékszem, nem lehet elfelejteni… Maradok még. Az alkohol szeret engem…
*
Drávaiék egy szép tavaszi estén úgy döntöttek, hogy elmennek a moziba. E tényt közölték Eszterrel is, hozzátéve, a szülök ilyenkor szokásos intelmeit, miszerint vigyázzon a lakásra, idegent ne engedjen be, ha pedig netán főzni szottyan kedve valamit, utána feltétlenül zárja el a gázt. Miután Eszter nem volt gyengeelméjű, mindezt megígérte, a szülők pedig elmentek. Eszter első dolga volt, hogy felhívott engem telefonon és közölte, jobb lenne, ha ma nem mennénk sehová, de menjek fel hozzájuk, egyedül van.
Hónapok óta jártunk együtt, mindketten nagyon szerelmesek voltunk egymásba, így nem volt nagy kunszt kitalálni, hogy miért kellett aznap este náluk maradnunk. Huszonöt éves voltam, elég sok mindenen túl voltam már, de tán soha olyan ideges nem voltam, mint akkor. Valami nagyon szépet, valami nagyon emlékezetest akartam nyújtani Eszternek, olyat, amit sokáig, esetleg soha nem fog elfelejteni és gyönyörű emlékként őrzi meg. Furcsa, szokatlan módon valamiféle bizonytalan szemérmesség lett úrrá rajtam, amelyet egész este éreztem és egész este zavart. Mindketten vártuk ezt a pillanatot, mindketten akartuk, hogy bekövetkezzék, és amikor eljött a lehetőség, akkor a nagy igyekezet és az egymásnak való adni akarás kis híján csúfot űzött velünk. Annyira igyekeztünk, hogy az már majdhogynem ügyetlenkedésbe csapott át és nagyon kellett egymásra vigyázzunk, nehogy kellemetlen emlékünk maradjon az első együttlétünkről.
Végül győzött a szerelem. Nagyon szerettük egymást, de nem volt idő arra, hogy kellő alapossággal felfedjük egymás testét, hiszen a mozielőadásnak viszonylag hamar vége van és ezzel együtt a mi mozinkat is be kellett fejezni. Megállapodtunk abban, hogy csodálatos érzés volt együtt lenni és most már minden alkalmat meg kell ragadni annak érdekében, hogy a szerelmünk a legteljesebb legyen.
Mire Drávaiék hazajöttek a moziból, én már otthon voltam és gyönyörű élményemre emlékeztem, Eszter pedig közölhette Drávai mamával, hogy nem hagyta égve a gázt.
*
Néhány nappal később lezajlott a válóperes tárgyalásom. Tiszta idegroncs voltam előtte, különböző látomásaim voltak a tárgyalás menetét illetően, szilárd meggyőződésem volt, hogy a következő percekben engem ízekre szednek, hangosan fog a tisztelt bíróság csámcsogni a magánéletem minden titkolt, apró részletén és a tárgyalás végén valószínűleg fel is fognak négyelni a nagyobb nyomaték kedvéért. Ehhez képest a tárgyalás maga mintegy öt perc huszonnégy másodpercet vett igénybe. Ezen idő alatt alapjaiban megváltozott az életem, mert elvált emberként újra szabadon rendelkezhettem magammal és még csak fel sem négyelt senki. Utóbb alaposabban átgondolva a helyzetet nem is nagyon volt miért, hiszen közös vagyonunk nem volt, gyermekünk sem volt szerencsére, az együtt töltött idő pedig kevés volt ahhoz, hogy valamely témájú vita, melyet a bíróságnak kellett volna eldöntenie, kettőnk között egyáltalán kialakulhasson. Békében, barátságban váltunk el egymástól Sárival, de mindketten szívesen gondoltunk vissza egymásra később. Ha mást nem is, de tapasztalatot bőven szereztünk az együtt töltött idő alatt.
*
Egyre többször és egyre bátrabban jártam fel Drávaiékhoz, akik kissé nehezen ugyan, de úgy tűnt, elfogadtak engem. Gyuri bácsi — Eszter édesapja — tudomásul vette, hogy vagyok, felesége, Mária néni azonban valószínűleg természetéből fakadóan bizonyos fenntartásokkal viselkedett irántam, ámbár az is lehet, hogy mindezt csak én képzeltem be magamnak. A lényeg az volt, hogy az öreggel jókat lehetett beszélgetni a világ általános folyásáról, valamint a politikáról és miután én sem voltam fejreejtett gyerek, elég jól megértettük egymást ezekben a kérdésekben. Kiválóan látta az akkori politikai rendszer minden hibáját és nagyszerű fogalmazási készséggel tudta szavakba formálni azt, hogy mi mindent kéne megváltoztatni ahhoz, hogy minden jobban működjön. Tette mindezt úgy, hogy a vájtfülűek megértették, mit is szeretne tenni, a kevésbé jó hallásúak pedig — ész híján — csak a szöveget hallották, azt, hogy mit akar mondani vele az öreg, nem értették.
Mária néni politizálás helyett nagyon szeretett sütni. Gyakran sütött almás, túrós, diós és egyéb töltelékekkel dúsított süteményeket és legnagyobb örömömre ezeket nekem mindig meg kellett kóstolnom. Egyszer egy kora őszi napon néhány meggyes lepény zsűrizése közben — ami kiváló minősítést kapott — beszélgetni kezdtünk.
— Te, Zsolti, hogy álltok ti Eszterrel? Milyen terveitek vannak a jövőre nézve, ha vannak egyáltalán? — törölgette az asztalt egy konyharuhával Mária néni.
Hirtelen azt hittem, megfulladok. Arra gondoltam, hogy a kérdések rendben vannak, azokra még válaszolni is tudok, ha akarok, de legalább azt várta volna meg, míg a falatot lenyelem, nem így kétpofára kérdez. Vagy készítette volna elő a terepet a kérdésözönéhez, mert így meglehet, hogy még túl sem élem a percet.
— Izé… — mondtam már-már szokásos magabiztosságommal — mindjárt, csak nyelek párat… — makogtam és közben igyekeztem rendezni a gondolataimat. Miután időt nyertem, úgy láttam jónak, ha általánosságban fogok beszélni a dolgokról.
— Jól vagyunk együtt, köszönjük szépen. Megértjük egymást, szívesen töltjük az időnket egymással — feleltem.
— Na, csak azért kérdem — folytatta Drávai néni —, mert hallottunk a szomszédoktól, ismerősöktől ezt-azt, és tudod, hogy nem zörög a haraszt…
—… Ha nem fújja a paraszt — vágtam közbe kissé liluló arccal és félretoltam a meggyes pitét. — Engem a szomszédok, ismerősök ez-az című fejezete egyáltalán nem érdekel. Ha van valami pontosan megnevezhető kifogás velem szemben, akkor ezt a problémát tessék szíves szépen, egyenesen, nyíltan elővezetni, megbeszéljük és a kérdés nem is kérdés a továbbiakban. Azonban az „ez meg az”, szomszédok, jóakarók, ismerősök, ángyikák és tantik jószándékú beszámolóinak hitelt adni nem igazán helyénvaló dolog, ráadásul ezt én el sem fogadom. Összegezve tehát, tessék kedves lenni mondani, mi a hézag velem?
Igyekeztem mondandóm ideje alatt mindvégig nyugodt maradni és közömbösséget mutatni, ez azonban valószínűleg nem sikerült túl hihetően, mert Drávai néni felismerve az indulatot a hangomban jóval barátságosabban folytatta.
— Azt hallottuk például, hogy te nős ember vagy — jelentette ki úgy, mint a kártyás, aki adut játszik ki.
— No lám, no lám — feleltem —, ez például nem igaz. Az igaz, hogy nős voltam, de néhány hete a bíróság előtt törvényesen elváltam. Hogy miért nősültem meg, hogyan éltünk és, hogy miért váltam el, annak külön története van. Ha majd egyszer szükség lesz rá, akkor biztosan el fogom mondani Eszternek, de addig ez az egész az én történetem és nem hiszem, hogy ez bárkit is különösebben lekötne.
— Szóval elváltál? — kérdezte Mária néni, és mintha kicsit sajnálkozott volna ezen, hogy ez az adu elúszott. Ám volt még ütőkártyája.
— Azt beszélik az emberek, hogy…
— Álljon meg a menet! — vágtam közbe nem is nagyon titkolt indulattal. — Hogy mit beszélnek az emberek, az — mint már mondottam volt — engem semennyire sem érdekel. Az emberek ugyanis látnak vagy hallanak valamit, a látottakat és hallottakat tökéletesen téves indíttatásokból össze-vissza kombinálják és variálják, mivel nem ismerik az ügyek hátterét. Végeredményként kijön egy agyament marhaság, amit továbbadnak, azokat megint mások elhiszik, újabb tódítások és kombinációk következnek és kezdődik minden elölről, folytatható a végtelenségig. A negyedik, ötödik ember már nem is azzal a főszereplővel hallja meg ezeket a pletykákat, akiről elindult az alaptörténet, hanem valakiről szól valami, akinek és aminek semmi köze sincs az alaptételhez. Ezért tehát az lenne a nagytiszteletű kérésem, hogy konkrét és valós dolgokról beszélgessünk, ne pedig feltételezésekről, mert azoknak semmi értelmük sincs.
Teljesen belemelegedtem az okfejtésembe, egy kicsit meg is bántam, hogy így elragadtattam magam, de az Eszterrel való kapcsolatunk elején szükségesnek láttam helyretenni az ilyen dolgokat. Pletykát mindenkiről ki lehet találni, az áldozatnak pedig hatalmas energiát kell belefektetnie abba, hogy kimagyarázza magát belőle, már ha egyáltalán szükségesnek látja ezt és van rá módja, ideje.
Mária néni megdöbbenve és láthatólag boldogtalanul hallgatta végig kiselőadásomat. Addigi életében nem sokan vették a bátorságot, hogy félbeszakítsák és ezt még ráadásul meg is tudják indokolni.
— Veled nem lehet beszélgetni — vonta le a végkövetkeztetést sértődötten és ezzel az arckifejezéssel bemasírozott a szobába. Ott még Drávai bácsival néhány keresetlen szó elhangzott, legalábbis erre következtettem a kiszűrődő hangfoszlányokból. Tény, hogy Mária nénit aznap nem láttam többet, és túl sűrűn később sem élvezhettem a társaságát.
*
Esztert nem érdekelték a rólam szóló mendemondák és az sem érdekelte, hogy ki mit zagyvál össze szüleimről, legfőképpen Apámról. Ő úgy volt ezekkel a kérdésekkel, hogy elmúltak, bármi dolgok történtek, azok akkor történtek, amikor még nem ismertük egymást. Hasonlóan vélekedtem én is. Normális ésszel egyébként sem lehetett elvárni vagy feltételezni egyikünkről sem, hogy csak arra vártunk, hogy találkozhassunk, azelőtt senkinek nem volt semmilyen kapcsolata. Azelőtt is éltünk, azelőtt is dolgoztunk, akarva-akaratlanul építettünk vagy leromboltunk olyan kapcsolatokat, amelyeket építeni vagy lerombolni kellett. Én nem kérdeztem Esztert, ki volt előttem vagy hányan voltak, ha voltak, ha fontos lesz valamiért, hát úgyis elmondja. Ha meg nem, hát nem, attól még éppúgy szeretni fogom.
Alig pár nappal Mária nénivel történt afférom után Eszterrel arról beszélgettünk, hogy mivel elég vének vagyunk már a házassághoz, nem lenne-e a feleségem. Eszter rövid gondolkodási időt kért, én azt hittem, hogy egy-két nap eltelte után válaszol. Ehelyett a rövid gondolkodási idő három másodpercig tartott, ezután azt mondta, hogy igen. Mindketten nagyon boldogok voltunk és elhatároztuk, hogy szüleink elé tárjuk szándékunkat.
Egy gyönyörű szeptemberi napsütéses délután elsétáltunk Anyámhoz, aki a szokásosnál is erősebb aggodalommal figyelt bennünket. Kinn ült a lépcsőház előtt, élvezte a napsütést és ijedten próbálta meg diagnosztizálni viselkedésünk okát. Az ijedségre volt is oka, hiszen két láthatóan buggyant ember jelent meg előtte, akik egyfolytában vihogtak, lökdösődtek és egy csomó hülyeséget dumáltak össze—vissza, mindenféle logikai rendszert nélkülözve.
— Tán bizony napszúrást kaptatok? — találgatta Anyám. — Vagy nyertetek a lottón?
— Nem, Anyucikám, nem kaptunk napszúrást, nem nyertünk a lottón és nem hibbantunk meg. Vagy ha igen, akkor nagyon. Elhatároztuk ugyanis, hogy összeházasodunk — közöltük széles vigyorgások közepette.
— Óhhh, te jóságos ég! — csapta össze a kezét szokása szerint Anyám. — Hát mindenre gondoltam, még arra is, hogy ti olyan egymáshoz valók vagytok, mikor esküdtök már meg, de hogy ezt pont ma jelentitek be, óóóh..! — örvendezett egyszuszra. — Miért nem szóltatok hamarabb, fiam, neked legalább lehetett volna annyi eszed, hogy nem ilyen váratlanul… Most mivel kínáljalak benneteket, legalább sütöttem volna valamit… — aggódott levetkőzhetetlen szokása szerint.
— Mintha emlékeim között derengene egy nagyon barátságos üveg brandy a szekrényben — szóltam segítőkészen. — Azt talán levehetnénk a leltárívről megfelelő számú poharakkal és ellenőrizhetnénk, nem romlott-e meg a hosszú állásban.
— Igazad van, tényleg — örült meg Anyám. — Hozd az üveget, kerítek poharat hozzá.
Kibontottam, töltöttem, koccintottunk és hosszasan beszélgettünk a jövőnkről. Anyám nagyon boldog volt.
Másnap Eszter szüleinek adtuk elő elhatározásunkat. Gyuri bácsi láthatóan örült a hírnek, amúgy is nyugodt arcára mosoly ült és azt mondta:
— Legyetek boldogok, gyerekek. Vigyázzatok egymásra és szeressétek egymást mindig. — Előkapott egy üveg bort a bárszekrényből és kibontotta. Mária néni nem is lett volna saját maga, ha nem a következő kérdéssel ünnepel:
— Eszterkém édes, csak nem vagy terhes? — kérdezte, mire sietve megnyugtattam, hogy nemigen volt ilyesmire alkalmunk eddig. Pedig, ha tudta volna…
— Nem, nem terhes, de szeretem őt és szeretném, ha velem maradna a következő száz évben — nyugtatgattam és elvettem a tálcáról a felém kínált poharat. Koccintottunk, ittunk és sokáig beszélgettünk terveinkről. Én meséltem magamról, mert úgy éreztem, szükség van rá, hogy az eddigieknél jobban megismerjenek engem. Könnyed, hangulatos, enyhébb tréfálkozásoktól sem mentes, öniróniával ismertetett, nem túl hosszú önéletrajzom nagyobb sikert aratott, mint amire számítottam, hiszen a siker leolvasható volt Mária néni arcáról. Láthatólag megenyhült irántam, bár a pletykákról szóló véleményem után alkotott ítélete még sokáig tüske volt benne.
*
… Szépen indult, rosszul végződik. Valaha Eszter szeretett engem, most már csak az alkohol szeret. Én alakítottam így. Valóban? Csak egyedül én tehetek erről, vagy más is? Több erő, több kitartás kellett volna, hogy legyen bennem. Szeretem Esztert, még ma is szeretem. Csak nem bírtam már elviselni az örökös racionális viselkedését. Az ész, az értelem mindenek felett. Az embernek szüksége van arra, hogy időnként az ész ellen, az érzelmek parancsára cselekedjen, mert a racionalitás egyhangúságot szül. Az ember — én legalábbis — néha érzelmei hatására érez késztetést bizonyos tettekre, attól kerek a világ. Én bohém gyerek vagyok, ha valami eszembe jut, feltétlenül végre akarom hajtani függetlenül attól, hogy jó vagy rossz eredményt hoz-e a tettem. Nem is gondolom végig, született optimizmusom biztosítja a kellemes eredményt. Ha nem, hát tévedtem. Nem feltétlenül a céltudatosság teszi emberré az embert, engem legalábbis nem. Persze kérdés, hogy én még ember vagyok-e egyáltalán. Eszter mércéjét tekintve nem. Az én mércém pedig most más…
Egy, két, hármas, négy
Ötről a hatra
Hetedhét határra
Vizesnyolcast csinálok
Kilencesre vigyázok
… Végigiszom a számsort? Igen, a kilencedik pohárral már vigyázni kell… Miért pont a kilencedikre? Kezdek berúgni? Nem lehet, nem ittam még annyit… Nem a fenét. Este van, fél hat. Az előbb végigmentem a számsoron! Hazamegyek nemsoká, csak még ülök itt egy kicsit. Jó itt lenni… itt én vagyok én, te vagy te…
*
Egy hónap múlva, szeptember végén megtartottuk az eljegyzést. Nem csináltunk nagy körítést a dolognak, Drávaiékhoz volt ebédre hivatalos Anyám, nővérem, valamint Eszter testvérei, akik egyébként szintén nagyon örültek a leendő házasságnak.
Az eljegyzés semmiben sem változtatta meg életünket. Ugyanúgy találkoztunk, mint eddig, ugyanúgy teltek az esték, mint eddig, csak valamilyen rejtélyes oknál fogva Mária néniék nem jártak moziba úgy, mint azelőtt. Felötlött bennünk, hogy talán sejthetik, mi történt az utolsó mozilátogatásuk ideje alatt és azért néznek otthon inkább tévét, nehogy megismétlődhessen az akkori eset. Éppen ezért igen nagy meglepetést okozott az a bejelentésük, miszerint holnaptól tíz napra Sopronba utaznak pihenni, ez idő alatt pedig Eszter egyedül lakik a lakásban. A hír hallatán én tökéletesen megőriztem a nyugalmamat, fapofával biztosítottam őket arról, hogy vigyázni fogok Eszterre, ne aggódjanak és menjenek csak nyugodtan, jó pihenést meg ilyeneket kívántam nekik. Ezután Eszterrel részletesen megbeszéltük az elutazás utáni haditervet.
Másnap Drávaiék útra keltek, egyedül hagyva a lakás őrzésével megbízott Esztert, aki ép elméje ellenére legalább ötven figyelmeztetést kapott a víz-és gázcsapok elzárására, valamint a lakás állandó zárva tartására vonatkozólag. Mária néni felfedezte, hogy a férje alsónadrágjai kimaradtak a kofferből, Gyuri bácsi azonban nem volt ideges és azt mondta, hogy Sopronban is lehet gatyákat kapni. Végül minden a helyére került, a szülők beültek a taxiba, én pedig harminc másodperc eltelte után megbeszélésünk szerint csöngettem és Eszter nyitott ajtót…
… Azt a tíz napot soha nem fogom elfelejteni, amíg élek. Tíz napig felhőtlenül boldogan éltünk, szerettük egymást, akkor feküdtünk le egymással, amikor akartunk és csak enni keltünk fel, amikor éhesek voltunk. Munkahelyünkről különböző ürügyekkel folyton elkéredzkedtünk, rohantunk haza, nehogy egyetlen percet is elfecséreljünk a nekünk szabott időből. Gyönyörű tíz nap volt, örökké hálás leszek Drávaiéknak érte.
Ám minden tíz nap véget ér egyszer. Az üdülési idő lejártával Drávaiék annak rendje-módja szerint hazaérkeztek, megállapították, hogy a lakás nem ázott el nyitva hagyott vízcsap miatt, továbbá senki sem kísérelt meg betörni a lakásba addig, amíg ők nem voltak otthon. Találtak viszont két sugárzóan boldog fiatalt a lakásban és szemérmes mosollyal, egy mindent elmondó legyintéssel hozták tudomásunkra, hogy hasonló esetben, fiatal korukban ők is ugyanígy cselekedtek volna.
*
Időközben kitűztük az esküvőnk dátumát is. Vészesen közeledett az időpont és addig ezer dolgot kellett még elintézni. Ezek közül is a legszebb, életre szóló emléket a házasság előtti kötelező tanácsadás nyújtotta. A hetvenes évek közepén ugyanis az a divat járta az akkor érvényben lévő ifjúsági törvény alapján, hogy a fiataloknak házasságkötés előtt meg kell jelenni egy erre a célra alakult bizottság előtt, ahol részletesen elmagyarázták nekünk azt, amit már úgyis régen tudtunk, jelesül azt, hogy hogyan viselkedjünk egymással és hogyan kell házaséletet élni.
Adott napon, adott órában meg is jelentünk a bölcs és előrelátó bizottság előtt, amely összesen egy tagból állt. Ő volt a bizottság elnöke, alelnöke, szavazatszedője és minden olyan poszt az övé volt, ami egy bizottságban elképzelhető. Az idős hölgy máskülönben sosem volt férjnél, nem élt élettársi kapcsolatban és véleményem szerint olyan csúnya volt, hogy nemi életet is csak ritka kivételes esetben élhetett ezelőtt legalább negyven évvel. Nem állítom, hogy minden bizottság ilyen felállásban töltötte be hivatását, de nekünk ilyen jutott.
Belőlem természetesen előbújt a kisördög és miután megkérdőjeleztem tanácsadói hitelességét, jóakaratom jeléül szerepcserét ajánlottam neki. Javasoltam, fogjon egy palit magának, ha tud, és én majd ellátom őket mindenféle kiváló és hasznosítható tanácsokkal. Ebből nagy botrány lett, Eszter nem is nagyon titkoltan a bokámat rugdosta, hogy fogjam már be a számat, a bizottság keserves sírásban tört ki, én pedig jámboran a pecsétes papír után érdeklődtem, melynek tanúsága szerint házasságra érettek vagyunk és mehetünk megesküdni. Némi huzavona után, papírral a zsebemben a jól végzett munka örömével távozhattunk.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
