Házasságunk azonban nem tartott hosszú ideig. Az esküvőig semmiről sem beszélgettünk, ami az anyagi és a természetbeni együttéléssel összefüggő lett volna, ezek a gondok mind-mind akkor jelentkeztek, amikor rögtön meg is kellett volna oldani azokat és mi erre egyáltalán nem készültünk fel. Sem pénzbeli, sem egymás iránti vagy egymással szembeni viselkedésben jelentkező kérdéseket nem voltunk képesek megoldani, viselkedésünkben nem voltunk toleránsak, alkalmazkodó képességünk pedig egyenlő volt a nullával. Életfelfogásunk alapján egész egyszerűen nem voltunk egymáshoz valók. Egyvalamiben értettük meg egymást: a szexben. Mindig, mindenhol, a nap bármely szakában készek voltunk szeretni egymást és ebben aránylag hamar összehangolódtunk. Tudtuk, mi a jó a másiknak, mi az, amit elvárunk a másiktól, mi mennyi ideig tartson, milyen intenzitású legyen és a többi, és a többi. Ezen együttlétek után azonban minden lehetséges oknál fogva összevesztünk. Kinek mennyi legyen a zsebpénze, mennyi legyen a konyhapénz, mennyit tegyünk takarékba (sosem jutott rá), ki milyen ruhát vegyen fel, mennyit és hogyan fűtsünk télen, és mennyit szellőztessünk, kinek milyen egyéni programja van, amit a másik nélkül kell elintéznie, és egyáltalán melyikünk miért él. Egy ideig ezek az ellentétek arra voltak jók, hogy a viták utáni kibéküléseket egy kellemes szexuális együttlét kövesse, amikor is ismét rájöttünk, hogy az élet milyen szép, ám ezután kezdődött minden elölről. Vitáink egyre többször veszekedéssé fajultak, kígyót-békát vagdostunk egymás fejéhez, a veszekedéseknek pedig azzal lett vége, hogy én a sarki kocsmában kerestem megnyugvást. Megesett, hogy munka után nem az albérletbe mentem először, hanem a kocsmahivatalba, ilyenkor persze elég érdekesen sikerült hazaállítanom. Ez is csak olaj volt a tűzre, újabb szempont szerint lehetett a veszekedéseket folytatni. Jelesül az alkohol családszétverő, bomlasztó hatása elméletével.
Kilenc hónap volt. Ennyi időt éltünk egymás mellett, ennyi idő kellett ahhoz, míg mindketten beláttuk, hogy a házasságra — és nemcsak egymással, hanem általában — egyikünk sem készült fel. Végül is egy szép napon nagyjából tíz perc alatt megbeszéltük, hogy nem vagyunk egymáshoz valók, túl fiatalok vagyunk mi még ahhoz, hogy egymásért is és magunkért is felelősséget vállaljunk. Kilenc hónap után — a szexen kívül — ez volt az egyetlen gondolat, amelyben egyetértettünk. Pár nap múlva a váláshoz szükséges mindenféle papírokat beadtuk a Városi Bírósághoz, így gyakorlatilag véget ért a diadalmenetnek éppen nem nevezhető házasságunk.
*
… Alakulok. Már jobban is vagyok valamivel. A nyomást a szíves táján alig érzem. Szíved táján, te holdkóros? A szíved állt meg majdnem, nem a tájéka! Iszom még valamit, mert az jót tesz… Afene, nem írtam ki otthon, hogy hol vagyok… Majd Lujza kutyus megmondja…
„Ha kérdezik, hogy vagyok?
Mondd meg, hogy rab vagyok,
Kolozsvár piacán
Térgyig vasba vagyok.” (Kriza János: Vadrózsák)
… Igen, rab vagyok, az alkohol rabja… Csak nem Kolozsvárott, hanem itt, B-n. Honnan a pokolból jutott ez eszembe? Igen, valamikor sokat olvastam. Fogok is, ha egyszer ebből a vasból kiszabadulok… Csak addig még iszunk egyet. Petya bácsi, légy szíves! Kösssz… Ez jól esett…
*
Visszaköltöztem Anyámhoz, és mintha mi sem történt volna, folytattam a megszokott legényéletemet. A különbség csak annyi volt, hogy még inkább visszahúzódóbb, még inkább zárkózottabb lettem magánéletemben, mint bármikor. Időközben munkahelyet változtattam nem utolsó sorban azért, hogy a munkatársak hülye véleményét ne kelljen tovább hallgatnom. Új helyemen szorgalmasan és jól dolgoztam, munkámat időre és hiba nélkül elvégeztem, akinek tudtam, annak pedig segítettem. De munkaidő után nem voltam hajlandó senkivel semmilyen további tágabb kapcsolatot tartani, nézetem szerint menjen mindenki, amerre akar, a szabadidőm az enyém, csak az enyém és azt csinálok vele, amit akarok. Új munkahelyemen egyedül a közvetlen főnököm ismerte azt, hogy válófélben lévő pali vagyok, ő azonban ígéretéhez híven soha senkinek nem beszélt róla.
Tekintve, hogy az egész életemet felfokozott érzelmi állapotom döntései irányították és a döntések hatásai befolyásolták, így hát most volt igazán okom és alkalmam arra, hogy saját magammal mély lelki életet éljek. Tulajdonképpen nagyon bántott a sikertelen házasság, hiszen még hosszú ideig szerelmet éreztem Sári iránt és egy vele folytatott sokkal későbbi beszélgetésből tudtam, hogy ő sem felejtett sokáig. Végső soron mindenkit hibáztattam, mert úgy véltem, nem adtak szükséges mennyiségű segítséget ahhoz, hogy a kezdetben óhatatlanul jelentkező problémákat megoldjam. Ez persze nem volt teljesen igaz, hiszen mindenki figyelmeztetett, mekkora hülyeség véghezvitelére készülök, ám a figyelmeztetés és a segítség nem ugyanaz. Az már más kérdés, hogy nem is nagyon igényeltem semmiféle segítséget, mert annál sokkal büszkébb voltam, mintsem bevalljam az életem egy-egy rosszul sikerült döntését. Egyébként is, ismerve az embereket, zöme a „megmondtam én előre” jelszóval közoktatást tartott volna segítségnyújtás helyett, márpedig ilyenfajta okoskodásból akkoriban egy időre éppen elegendő volt.
Egyedül voltam, Andor sűrűn volt beteg és egyébként is komolyan udvarolt egy lánynak, Anyám pedig haragudott rám, miután az egyedüllétem rendszeres iváshoz vezetett. Ez volt életem első olyan szakasza, amikor komoly veszély fenyegetett: vagy az alkoholt választom és akkor nagyon is belátható a jövőm, vagy pedig magamat választom, és úgy még lehetek akárki, hiszen huszonnégy éves fejjel még igazán tud bármit kezdeni az ember az életével.
Akkor még nem volt nehéz az alkohollal felhagyni, fiatal korban az ember még szívós, szervezete hamar regenerálódik, fizikailag hamar visszanyeri az ember saját magát. Lelkileg azonban… Lelkileg soha nem lehet rendbe jönni. Ekkor már feledésbe merül az, hogy mitől lettél alkoholista, maga az alkoholizmus van jelen fenyegető veszélyként és állandóan, még akkor is, amikor hetek vagy hónapok óta nem ittál egy gramm alkoholt sem, a gondolkodásod tiszta és logikus, de a keresztet viszed a hátadon…
Abbahagytam. Hosszú hónapok kemény piálása után összeszedtem magam és újra beálltam az életet normálisan élők közé. Munkahelyem úgy tudta, hogy beteg voltam, a főnökömnek viszont erről is beszámoltam, hosszan elbeszélgettünk és elmondta, bízik bennem, végezzem a dolgomat, ő segít nekem. Így is történt, nem győztem neki hálás lenni azért, amit az érdekemben tett.
*
Telt-múlt az idő. Az ősz, miután elvégezte a reá bízott feladatát és téli álomba ringatta a természetet, csöndesen kivonult a világból és átadta helyét a hónak, fagynak. A tél pedig kitett magáért, kemény hideget és nagy havazásokat hozott, méltóan előkészítve az emberek hangulatát az év végi ünnepségsorozatra.
Akkoriban igen nagy divat volt, hogy a különböző munkahelyek ifjúsági szervezetei meghívták egymást a saját bármilyen apropóból létrehozott és elnevezett rendezvényeikre. Én aktív tagjaként az ifjúsági szervezetnek, serényen részt vettem egy ún. Mikulás-est rendezésében, melyre meghívtuk a szomszédos cég ifjú leánydolgozóit. Azért csak a lányokat, mert náluk kevés fiú dolgozott, nálunk viszont kifejezetten „nőhiány” volt. Az est várakozáson felül sikerült. Alig-alig fértünk el cégünk hatalmas nagy kultúrtermében, ahol én, mint zenefelelős bőszen váltogattam a kazettás és orsós magnetofonokat a lemezjátszóval, hogy a belőlük áradó zene mindenki igényét tökéletesen kielégítse. Volt miből válogatnom, hiszen én évek óta foglalkoztam otthon két orsós magnómon rádiófelvételek készítésével, kazettákat pedig zeneszerető ismerőseimtől kértem kölcsön. Kiválóan ment is ez egy darabig, az első kisebb galiba akkor jelentkezett, amikor a zenei pulttal átellenes sarokban álldogáló hosszúhajú, barna leányt túl sokáig találtam bámulni és egy magnókazettáról rejtélyes körülmények között Pártunk és Kormányunk nagy vezére kezdett el szónokolni, persze anélkül, hogy ez az én tudatomig eljutott volna. Miután többször orrbacsaptak néhány köteg virgáccsal, mert az volt kéznél, észbekaptam, és visszaállt a Rollig Stones muzsikája a terem minden szegletében. Ezután ritkábban volt zenei stílusváltás a keverőpultnál, én pedig minden bátorságomat összeszedve átrogyadoztam a terem másik végébe, és minden ékesszólásomat igyekeztem összegyűjteni.
— Szia! — gurguláztam, és mert közben rájöttem, hogy rekedt vagyok, hozzátettem: — Khhm…
— Szia — mondta a leányzó és várakozó mosollyal nézett rám. Olyan nézést én azóta sem láttam. Gyönyörű szép szeme volt.
— Izé — szóltam értelmesen —, táncolsz velem?
— Persze, szívesen. Mehetünk, ha van valahol annyi hely — mondta nyugodt tekintettel és elindult a terem belseje felé.
— Várj egy kicsit — kértem —, vagy inkább gyere velem. Tudod, én vagyok itt a zenefelelős és miután az én saját magnószalagom forog, tudom, hogy egy perc múlva vége. Meg kell fordítani.
Ellökdösődtünk együtt a zenepulthoz és nagyon büszke voltam magamra, hogy nyolc másodpercet folyamatosan végig tudtam beszélni, méghozzá érthetően. Egyben haragudtam is magamban, átkoztam a hülye természetemet, ami miatt bénult idétlen fafejjé válok minden alkalommal, ha olyasvalakivel kerülök szembe, aki tetszik nekem.
— Ez is megvan — indítottam újra a magnót, és kézenfogva elindultunk a terem közepe felé.
— Most negyven perc nyugalom következik magnókezelés szempontjából — jelentettem és alkalmas helyet találva a táncra megálltam.
— Péterffy Zsolt vagyok és örülök, hogy itt vagy velem.
— Drávai Eszter. Jó nagy kultúrtermetek van — nézett körül és innentől kezdve jó néhány számot sikerült keresztültáncolnunk.
— Üljünk le pihenni egy kicsit! — szólt Eszter, engem pedig nem nagyon kellett nógatni, az én tánctudásom ugyanis erősen hasonlított egy járásában megkopott háromlábú tehén mozgásához. Nem is nagyon szoktam, de nem is nagyon tudtam táncolni.
Letelepedtünk a magnetofonokkal megrakott asztal mögé, és mindenféle dolgokról beszélgettünk, amikről ilyekor beszélgetni szokás. Megtudtuk egymásról, hogy mi a véleményünk könyvről, színházról, moziról, szórakozásról, munkáról, de legfontosabb volt, hogy megtudtam Eszterről, nincs barátja, és ő megtudta, hogy nincs barátnőm.
Éjfélkor véget ért a Mikulás-estnek keresztelt buli. Hazaindultunk és kiderült, hogy teljesen egyfelé lakunk, tulajdonképpen csak egy keresztutca választ el bennünket, egyébként majdnem egymással szemben van a lakásunk. A kapuhoz érve hosszas szóbeli búcsúzás következett, megbeszéltük, hogy a következő héten hétfőn találkozunk, azután puszit adtunk egymásnak és Eszter eltűnt a kapualjban. Velem pedig madarat lehetett volna fogatni, boldog voltam és elmentem egy jó nagy marhaságot csinálni.
Hetek teltek el ugyanis azóta, hogy egy korty alkoholt sem vettem magamhoz, most azonban úgy gondoltam, hogy egy ilyen örömteli esemény alkalmából feltétlenül kijár nekem egy pohár ital. Mindössze azt hagytam figyelmen kívül, hogy én egy pohár után nem tudok megállni. Szervezetem követelte a második, ötödik, sokadik pohárral is. Tudtam, hogy nem szabadna innom, boldogságom azonban minden tiltakozást elnyomott és én hajnalban értem haza meglehetősen részeg állapotban. Anyám ébren volt, engem várt. Nem szólt egy szót sem, csak nézett rám, ami felért egy teljes vádbeszéddel. Segített megcsinálni az ágyamat, azután elment dolgozni.
Délelőtt volt, mikor fölébredtem és megnyugodva konstatáltam, hogy szombat van, tehát nekem nem kell menni dolgozni. Szép lassan összeraktam magamban az előző este történeteit és örültem, hogy Eszter nem látott hajnalban, mert akkor valószínűleg sztornózta volna a hétfőre megbeszélt randevút. Megfürödtem, rendbe szedtem magam, és mert minden tagom nagyon fájt, elmentem kedvenc kocsmámba néhány sört meginni, aminek az lett az eredménye, hogy kis híján hajnali állapotomban értem haza. A vasárnap annyiban különbözött a szombattól, hogy hamarabb hagytam abba a sörözést, hiszen hétfőn dolgozni kellett menni, munka után pedig találkozóm volt.
Igen ám, de a hétfői munka után annak örömére, hogy milyen ragyogóan sikerült a pénteki nap, ezt megünnepelni elmentünk a kollégákkal sörözni. Úgy gondoltam, hogy egy-két pohár ital biztosan nem árt meg, és különben is annyitól sokkal ügyesebben fogok tudni viselkedni, nem leszek olyan málé, mint amilyen szoktam. Sőt, okosakat fogok mondogatni és egyszerűen lenyűgöző leszek. Este nyolckor már nem voltam ebben egészen biztos, már csak azért sem, merthogy a randi időpontja már régen elmúlt és több mint kétséges volt, hogy Eszter még mindig engem vár a megbeszélt helyen. Ezért aztán rendeltem még egy kört és bemagyaráztam magamnak, hogy majd valamit kitalálok, miért is nem tudtam elmenni a randevúra.
Reggel iszonyatosan másnaposan ébredtem. Mozgásom koordinálatlan volt, kezem, lábam remegett, a fejem pedig úgy fájt, hogy azt hittem rögtön szétesik. Nagy nehezen megtaláltam a telefont, kértem a főnökömet, adjon két nap szabadságot és visszafeküdtem az ágyba. Órákig gondolkodtam azon, hogyan lehetek ekkora marha. Ha nem lenne szabad innom, akkor mégis miért csinálom? Mert szeretem? Mert attól erős nagyfiúnak hihetem magamat? Sok-sok megválaszolatlan kérdés, amelyeknek csak egy kis töredékére tudom mai fejjel a választ.
Az a gond, hogy soha nem volt elég önbizalmam. Soha nem hittem el magamról, hogy vannak emberek, akik előtt józanul is megfelelek, akik olyannak szeretnek, amilyen vagyok, akik olyan tulajdonságaimat értékelnek, melyek normális állapotban is fellelhetők bennem. Soha nem hittem, hogy ezek a tulajdonságok elegendőek ahhoz, hogy én egy szeretetre méltó ember legyek. Mindig is vágytam a szeretetre, sokkal nagyobb szeretetre, mint amennyit kaptam az élettől, pedig az sem volt kevés. Arra vágytam, hogy mindenki szeressen, mindenki megismerjen és azt akartam, mindenki azt mondja, hogy „ez a Péterffy, ez igen, ez egy fasza gyerek.” Természetesen ezek a vágyak mind a mai napig vágyak maradtak, de bennem vannak. Persze letisztultak egy bizonyos fokig, sőt néha már az is örömmel tölt el, ha egy régi haragosommal kiváló sértegetéseket vagdosunk egymás fejéhez, de ez nagyon ritka. Megfelelni mindenkinek, ez volt mindig is a célom, és ha ittam, akkor elhittem magamról azt, hogy akkor és ott, olyan vagyok, amilyen lenni szeretnék. Humoros mondásaimon jókat derül az, aki hallja, a humoros mondás újabb jó beköpést szül, poén poénokat követ és a helyzet szülte kabaréban rögtönzéseimmel mindig főszereplő tudtam lenni. Főszereplő lehettem egészen másnapig, amíg föl nem ébredtem. Akkor már nem hittem olyan sziklaszilárdan azt, hogy én voltam az est fénypontja, volt olyan, amit meg is bántam, de legközelebb újra ezt a módszert diktálta a lelkiismeretem…
*
… Még mindig itt ülök a kocsmában. Öreg vagyok, beteg vagyok, fáradt vagyok. Hogy nézhetek ki? Lila a fejem, mint a cékla, ráncos arc, apró, hunyorgó, fáradt szemek. A szem a lélek tükre, mondják. Hát az én lelkem tükréből vajon mit lehet kiolvasni? Én tudom, de tudja-e más is? Érdekel-e valakit egyáltalán? Egy pszichológust biztosan, de a pszichológus meg engem nem érdekel. „Péterffy úr, legyen szíves holnaptól ne igyon, mert beledöglik”, ajánlaná, aztán hazamegy, megiszik öt konyakot és panaszkodik a feleségének, milyen nehéz napja volt. Hát ezért nem megyek egy lélekgyógyászhoz sem. Lassan abba kéne hagynom mára, mert holnap is lesz reggel és holnap is rosszul leszek. Indulni kéne, de olyan jót ülök itt. Itt érzem jól magam. Emberi szót hallok, emberek mozognak, jönnek-mennek, isznak.
Mindenki piál… Petya bácsi, még egy adagot… Kösz, kösz, ez jól esik.
*
Eltelt néhány hét és egyre többször gondoltam Eszterre. Visszaállítottam magam a normális, alkoholmentes pályára, fizikailag rendben voltam, szellemileg ép, tettre kész minden szempontból. Andor barátom is jobban érezte magát, sokat beszélgettünk, megvitattuk egymás bolondságait, megbeszéltük életünk és a világ minden búját—baját. Andor szerelmes volt, nősülni készült. Túl voltak már az eljegyzésen és Annamarit ismerve őszintén irigyeltem őket. Baráti és egészséges irigységemben természetesen gyakran emlegettem Esztert. Nekem is lenne valakim, akivel boldog lehetnék, ha nem volnék időnként olyan hülye, mint amilyen vagyok. De a megismerkedésünket követő időszak tudatában hogyan kezdjem vele újra a kapcsolatot? Hívjam fel telefonon? Menjek el hozzájuk? Írjak levelet? Találkozzam vele mintegy „véletlenül” az utcán és mintha mi sem történt volna, beszélgessünk banális dolgokról? Andorral mindezt alaposan átrágtuk, aztán egy szép napon határoztam. Az akkori divat szerinti legjobb ruhámat válogattam össze, farmernadrág, ing, cipő, pulóver, minden rendben volt. Összeszedtem magam és becsengettem Drávaiékhoz.
Azt hittem, nem jól látok. Az ajtót egy olyan hölgy nyitotta ki, aki pont úgy nézett ki, mintha Eszter lett volna harminc évvel későbbi kivitelben. Olyan volt a két arc hasonlósága, amilyet eddig csak elképzelni tudtam. A különbség annyi volt, hogy fél méter magas vörös konty alól tekintett rám az arc és jó néhány kilóval több teste volt, mint Eszternek.
— Jó napot. Mi tetszik? — hangzott az ilyenkor megszokott kérdés. A hanghordozás, hangszín, a hangsúly rögtön előhívta belőlem a már jól ismert határozatlanságomat. Erős, kemény hang volt, a hang tulajdonosa pedig bizonyos elutasító várakozással nézett rám.
— Khhmm… Kezit csókolom. Péterffy Zsolt vagyok és Esztert keresem — váltogattam a lábamat az ajtó előtt és már nagyon megbántam, hogy ilyen hebehurgya módon, ilyen eszement ötletem támadt a bemutatkozásra.
— Igen? Hmmm… Na, akkor jöjjön be, Eszter itthon van. Eszter! — adott nagyobb nyomatékot Eszter édesanyja szavainak és én beléptem az ajtón.
— Nem akarok zavarni — kezdtem —, ha alkalmatlan az időpont, már megyek is.
— Nem alkalmatlan, menjen be a szobába — tessékelt befelé Drávai néni, ám ekkor újabb erőpróba következett. Megjelent a szobában egy nem túl magas, mosolygós arcú, zömök testalkatú, hófehér hajú ember. Ha lett volna szakálla, pontosan úgy nézett volna ki, mint a jóságos Mikulás bácsi. Azt hittem, az őrnagy a seregből.
— Izé… mit is… jó napot kívánok. Péterffy vagyok, Esztert keresem — ismételtem meg magam. Úgy voltam vele, hogy ez már egyszer bevált, így nagy baj nem lehet belőle. Különben is ilyen arccal nem lehet valaki kannibál.
— Jöjjön be. Drávai György vagyok. Eszter mindjárt elkészül — mondta az öreg. Hangja kellemes volt, az egész ember nyugodt, kiegyensúlyozott légkört árasztott maga körül. — Foglaljon helyet — folytatta. Én bebotorkáltam a szobába, belerúgtam a padlóvázába, ami felborult ugyan, de szerencsére nem tört el és leültem az egyik fotelba. Rögtön tudtam, hogy ez hibás lépés volt, mert a fotel melletti kisasztalon nyitott újság hevert, tehát látnivaló volt, hogy az öregnek a helyét foglaltam el, aki éppen újságot olvasott. Mindegy, gondoltam, nem ugrálok összevissza, a nehezén már így is túl vagyok. Pár szót beszéltünk semmitmondó dolgokról, míg végre megjelent Eszter, fején hatalmas turbán formájára tekert törölközővel.
— Szia. Mindjárt készen vagyok és mehetünk — szólt a világ legtermészetesebb hangján úgy, hogy nem is hittem a rossz füleimnek. Mintha szabályszerűen bejelentkeztem volna, és előre megbeszéltük volna, hogy mondjuk, moziba megyünk. Semmi letolás, semmi számonkérés?
A két szülő közben kiment a szobából, így ketten maradtunk.
— Régen láttalak — kezdtem több szempontból is esetlenül a beszélgetést, hiszen erről csak én tehettem egyedül.
— Mintha másképpen beszéltük volna meg — jött azonnal a válasz, némi korholó hangsúllyal fűszerezve.
— Igen, valóban. De annyi minden jött közbe, hogy azt sem tudtam, hol áll a fejem, azután meg nem tudtam igazán, hogy zavarhatlak-e? Telefonon kellett volna szólnom, de nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy felhívjalak. — Ezt szépen elmondtam, gondoltam és vártam a választ.
— Mindjárt megszárítom a hajamat, felöltözöm és elmegyünk valahová. Várj meg itt — felelte Eszter, én pedig éppen kezdtem volna kényelmesen elterülni a fotelban, amikor belépett az öreg Drávai.
— Mi újság? — kérdezte könnyedén, mintha legalábbis hosszú évek óta ismernénk egymást.
— Eszterrel egy hónapja találkoztunk egy vállalati bulin — kezdtem hosszas magyarázatba. — Gondoltam, elmennénk valahova beszélgetni egy kicsit, ha bele tetszenek egyezni, vagy elmegyünk moziba, vagy tudomisén hova.
— Helyes, nagyon helyes — kedélyeskedett az öreg. Mosolygós arca, nyugalma, egész viselkedése nekem nagyon szimpatikus volt. Megjelent a szobában Drávai mama is, kezében egyensúlyozott egy lavór méretű tálban rengeteg sajtos pogácsát, amely a lakásban terjengő csodálatos illatokat figyelembe véve nemrég sülhetett meg.
— Egyen egy kis pogácsát, most sütöttem — kínálta és fogalma sem volt róla, hogy mennyire a gyengémre tapintott.
— Köszönöm szépen, elfogadom, mert nagyon szeretem a pogácsát — udvariaskodtam, de Drávai mama hamar elvágta illemtudó szövegemet.
— Ezt szeretheti is, mert ebben minden benne van, aminek benne kell lennie — közölte határozott hangon, bár nekem eddig sem volt egy fikarcnyi kétségem sem afelől, hogy ez úgy igaz, ahogy mondja.
A pogácsa egyébként tényleg nagyon finom volt, én szorgalmasan tömködtem magamba és azon járt az eszem, hogyan kéne folytatni kissé váratlan és elhirtelenkedett bemutatkozó látogatásom párbeszédét. Ekkor azonban szerencsére előkerült Eszter teljes menetfelszerelésben és jelentette, hogy szerinte mehetünk is. — Már éppen ideje volt — gondoltam, mert kezdtem kissé ideges lenni annak okán, hogy gőzöm sem volt arról, mit is beszéljek az öregeknek. Legalább tudnám, hogy hol dolgoznak, mi a hobbijuk vagy a fene tudja mijük, de így, végképp ismeretlenül nehéz volt kapcsolatot teremteni velük, ők meg nem túlságosan igyekeztek segíteni nekem ebben a kérdésben.
Megköszöntem tehát sietve a vendéglátást, még néhány alkalommal megdicsértem a pogácsát, azon gondolkodtam, hogy lehetne vagy harmincat zsebre vágni belőle anélkül, hogy észrevennék, ám ez lehetetlen volt, ezért sebtében elhúztam a csíkot tőlük. A lényeg az volt, hogy Eszter ott volt mellettem.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
