Aznap este sokáig nem mentem haza. Eszter tudta, hogy késni fogok, így hát nem aggódott értem különösebben, én pedig mint valami alvajáró bolyongtam az utcákon, míg végül leültem abban a kocsmában, ahol annyi felejthetetlen percet töltöttünk el Andorral.
— Jóestét Zsolt! — köszöntött rám Bözse, a legkedvesebb felszolgáló. — A barátja hol van? — érdeklődött tovább cseverészve.
— Csókolom Bözse. Egy sört kérek, ha lehet hidegen. Andor barátom beteg volt — válaszoltam és Bözse észrevehette, hogy nem vagyok a legjobb passzban, mert kihozta az italt, csöndben rámmosolygott és dolgozott tovább.
Mivégre is vagyunk mi itt a földön? Mit is csináltunk az eddig eltelt huszonhét év alatt? Tettünk-e valamit azért, hogy jó szívvel gondoljanak ránk az emberek? Tehettünk volna-e másként, mint ahogy adott helyzetben cselekedtünk? Ki tudja? Andor elment. Hiányozni fog mellőlem. Hiányzik majd állandó jókedve, bohókás ruhadarabjai, mókás sapkája, hiányzik majd sokszor meggondolatlan szókimondó stílusa, önközpontú egyénisége. Sokat tanultunk egymástól, sokat alakítottunk egymáson még akkor is, ha ez egyáltalán nem állt szándékunkban. Ő csak viselkedett úgy, ahogy egész életében az adott helyzet megkívánta, reagált bizonyos dolgokra szavakkal és tettekkel úgy, ahogy az adott helyzet megkívánta. Bizonyára az ez irányú hajlam bennem is megvan, máskülönben nem tekintettem volna az ő viselkedését példa értékűnek és követendőnek.
Mindkettőnk szülei igen vacak anyagi körülmények között éltek, ahová mi születtünk, ott nem volt divat a gyerekszoba meg a „minden a tiéd kisfiam” című életelv. Viseletes, de mindig tiszta ruhában jártunk és mindig tiszta, egyenes, őszinte szándék vezérelt bennünket. Gondolkodásmódunk, érzelemvilágunk egész életünkben egymáshoz hasonlóan gazdag volt. Ő befejezte, én még megvagyok. Mit tudok én tenni a jövőben ahhoz, hogy méltó legyek a családomhoz, méltó legyek saját magamhoz és méltó legyek Andor emlékéhez? Azt hiszem, a nyílt, őszinte viselkedés az, ami továbbra is az egyetlen helyes irány. Az érzelemgazdagság? Manapság nem jellemző tényező. Emlékszem, az általános iskolában egyszer elő kellett adni a „Csoszogi, az öreg suszter” című József Attila novellát. Mekegtek, makogtak az előttem felelők, mígnem a tanító bácsi engem szólított fel. Én pedig könyv nélkül, úgy, ahogyan az én szemeim előtt, a lelkemben megelevenedni láttam a történetet, előadtam. Emlékszem, percekig döbben csend volt az osztályban, még a leghülyébb gyerek is kitartóan nézegetett sírással küszködve egy pontot a mennyezeten, érezte, hogy ezt a történetet ő soha nem tudná úgy felfogni, ahogyan én feldolgoztam. Ma még kevesebb ember nézegetné azt a bizonyos pontot a mennyezeten, ma a világ kegyetlen, az erős győz, a gyönge lepusztul, érzelemnek helye nincs. Nekem akkor is az a dolgom, hogy minden velem történő tényt a jó oldaláról fogjak fel és dolgozzam fel, születendő gyermekeimet egyenes, őszinte emberekké neveljem, akik a pillanatnyi siker mögé is lássanak, és ha a siker mögött sok a szemét, onnan minél előbb menekülni kell. Bizonyára fogok még egy nagy rakás marhaságot csinálni, de soha nem szabad elbújni a következményei elől. Vállalni kell minden kellemetlenséget, mert csak úgy lehetünk saját magunk. Ilyen volt Apám, ilyen Anyám, ilyen a nővérem és ilyen akarok lenni én is és ilyennek szeretném a gyerekeimet is látni. Ha valami butaságot sikerült csinálnom, eddig sem állt szándékomban senkinek sem ártani, és mindig magam hoztam helyre a hibáimat. Ha méltánytalanság ért, becsaptak, átvertek engem, akkor a jó ízlés határain belül kissé karcos iróniámat segítségül híva szóban jeleztem, amivel nem értek egyet. Ha övön aluli ütésre kellett válaszolnom, csendesen, de érthetően megmondtam az illetőnek, hová menjen. Ha pedig olyan módon bántanak meg, ami gyenge színvonalú, ötlettelen vagy hazugság, azzal nem is volt szabad foglalkoznom és ma sem érdekel. Van egy nívó, ami alá nem süllyedhetünk mások sértegetésében, nemhogy erre még reagáljak is. Szar emberek ellen nem vagyok harcra felkészülve.
Van valami, amivel szemben azonban abszolút tehetetlen vagyok. Ha valaki, aki nagyon közel állt hozzám, elmegy, nem tudok mit kezdeni a távozásával. Andor, te nem mentél el. Amíg élek, itt érezlek magam mellett nehéz pillanataimban és boldog perceimben egyaránt.
Legyen neked könnyű a föld.
*
Hetekig nem találtam a helyemet. Tekeregtem össze-vissza a városban, nem akartam senkivel sem találkozni, még kevésbé bárkivel is beszélgetni és elég gyakran valamelyik kocsmában kötöttem ki. Ilyenkor a létező legmogorvább arckifejezésemet öltöttem fel, nehogy valakinek is eszébe jusson néhány jólirányzott hátbavágás után feltenni a világ egyik leghülyébb kérdését, nevezetesen azt, hogy „Hogy vagy komám?” Azt hiszem, a választ nem tette volna ki a koma a kirakatba.
Elégedetlen voltam és féltem. Elégedetlen voltam, mert rájöttem, hogy rengeteg olyan momentuma van az életnek, melyekkel szemben az ember kiszolgáltatott és tehetetlen. Féltem pedig azért, mert újólag szembekerülve a halállal tudtam, ez bármikor velem is előfordulhat. Féltem, mert tudtam, hogy rengeteg dolgom van még az életben, amit végig akarok csinálni és nem láttam túl sok értelmét mindannak, amit véghez akarok vinni akkor, ha egyszer egy szép napon úgyis meghalok és a negyedrészét sem valósítottam meg annak, amiért élni szoktak az emberek. Életember először féltem a haláltól, de tulajdonképpen ez a félelem adott erőt ahhoz, hogy a hülyeségeimet tegyem félre és pontosan Andor miatt a továbbiakban eseménydús, tartalmas és normális életet éljek, beleértve néhány olyan cselekedetet vagy eseményt is, melyeket csak a hozzám hasonló, szerintem különleges látásmódú, érzelemvilágú ember tud megvalósítani. Eltökélt szándékom volt, hogy mindenkinek mindenben segítek olyan mértékben, ahogyan tudok és minden tudásomat, ami hasznos lehet és érdekel valakit, továbbadom.
Eszter nagyon toleráns volt velem ebben az időszakban. Tudta, hogy komoly lelki válságot jelent a barátom elvesztése és ismert annyira, hogy nem egy átlagos módon fogom tudni ezt feldolgozni. Tudta azt is azonban, hogy mikor kell határozottan megálljt parancsoljon nekem és az alkoholmámor védőburkolatából miként hozzon vissza a való világba. Ettől kezdve nyugodni hagytam saját gondjaimat, inkább a másokét igyekeztem megoldani átérezve azt, hogy mindenkinek van valamilyen problémája, legfeljebb másképpen éli meg, mint én. Eszterrel pedig éltük a magunk életét úgy, ahogyan lehetőségeink megengedték.
*
Munkahelyemen egy forró júliusi nap délutánján hírnök jő lihegve egy kollégám személyében az udvarra, ahol különböző méréseket végeztem éppen.
— Zsolt, gyere az irodába, telefonon keresnek — zihálta a hírnök izgatottan.
— Nem megyek sehová — válaszoltam angyali nyugalommal. — Mondd meg az ipsének, hogy egy fél óra múlva visszahívom.
— Nem mondok semmit az ipsének. Az ipse különben is az Apósod és Eszterről akar valamit mondani, tehát gyere — csökönyösködött a kollégám.
— Mér’ nem ezzel kezdted, te gorilla?! — ordítottam szerencsétlenre és máris kaptam a lábaimat a nyakam közé. — Eszterről… Eszterről… — motyogtam futás közben, és ha a főigazgató nem ugrik hirtelen és ijedten félre az utamból, hát biztosan felöklelem.
— Bocsánat! — fújtattam az igazgató úrnak —, de nagyon sietek!
— Azt látom, de mire ez a rohanás? — állt meg a főnök, de legnagyobb elképedésére otthagytam, ahol volt.
— Nem érek rá! — mondtam és berontottam az irodába, felkaptam a telefont és belenyögdécseltem.
— Halló, Péterffy vagyok! Mi újság?!
— Szia, itt a Tata — szólt apósom szokásos nyugodt hangján. — Behoztam Esztert a kórházba, mert elfolyt a magzatvíz és úgy néz ki, nemsokára megszül.
— Köszi, Tata. Nemsokára ott leszek, már indulok is — mondtam némiképpen lehiggadva és átmentem a főnököm szobájába.
Eszter ugyanis nyolc és fél hónapos terhes volt. Számításaink szerint még legalább két hete lett volna hátra a szülésig, de ezek szerint a számításunk valahol erősen sántított.
— Főnök, én most elmegyek, majd holnap jövök. Eszter feleségem szülni fog — jelentettem be kissé izgatottan és fogalmam sincs, mit felelt rá, mert én már fél lábban a kórházban voltam.
Apa leszek! Hé, világ, nemsokára apa leszek! Hé, pupákok, okosok, idióták és nagy emberek! Halljátok?! Aapaa leeszeek!! Én, aki azt hittem magamról, hogy soha semmit nem tudok jól megcsinálni, ez most már mind nem igaz. Apa leszek!
Ilyen gondolatok kavarogtak bennem, amíg beértem a kórházba. Eszter közölte, hogy olyan jól érzi magát, ahogyan csak szülés előtt érezheti magát valaki, menjek nyugodtan haza, majd este érdeklődjek, mi hír van. Nehezen, de elbúcsúztam tőle és Anyámhoz mentem, mert az ő lakásában volt telefon, a miénkben meg még nem.
Éjfél előtt tíz perccel, a hetvenedik érdeklődésem után a kórházból egy nővér értesített, hogy három kiló tíz dekával, negyvennyolc centiméter hosszal fiam született, mindenki jól érzi magát, most már aludjak nyugodtan. Egész éjjel egy hunyásnyit sem aludtam, Anyámmal beszélgettem sok-sok mindenről.
Másnap reggel bementem a munkahelyemre és valószínűleg úgy vigyorogtam, mint ló a tökre, mert a főnök nagyon gyanúsan méregetett.
— Mit vigyorog itt? — kérdezte szokásos közvetlen stílusában.
— Szeretnék egy nap szabadságot kérni mára, a többit meg majd akkor, ha hazajön a családom. Fiam született az éjjel! — fuvoláztam el neki boldogan és meg sem vártam a választ, már trallaláztam is kifelé az irodából. Kollégáimnak elmondtam, mi a helyzet, azután hazafelé indultam az Anyámtól kölcsönkapott vadonatúj kemping kerékpáron.
Nem tudom, hogy másoknál ez a kérdés hogyan alakult, nálam azonban szinte magától értetődő volt, hogy olyan pasasokkal találkoztam, akikkel máskor soha, de nagyon kedves haverjaim voltak. Szép kis csapat verődött össze ezekből a ritkán látható kedves cimborákból, és amikor megtudták, milyen nagy esemény történt az éjszaka, azonnal kötelességüknek érezték ezt megünnepelni. Betértünk hát a sarki ivóba és megittunk néhány italt a gyermek egészségére. Fél óráig sem tartott az egész, én közöltem, hogy mennem kell, fölálltam az asztaltól, ők még maradtak tovább ünnepelni.
Kimentem a kerékpártartó állványhoz és mindenféle rozsdás bicikliket láttam ott, csak Anyám vadonatúj, csillogó-villogó kemping kerékpárját nem. Visszamentem a kocsmába, nem túlzottan pörgő logikáról téve ezzel tanúbizonyságot.
— Hun van a biciklim, flúgosok? — érdeklődtem barátian.
Kiderült, hogy a cimborák mindegyike régi, ősi kerékpár felkutató családból származik.
Az egész kocsma, még a pultos is kijött kerékpárt keresni, néhány lelkes, de annál részegebb alkoholista felajánlotta, hogy fölássák a földet és a föld alól is előkerítik a kerékpáromat, ha jól megfizetem, ám a kerékpárnak hűlt helye volt. Elkeseredve ballagtam el Anyámhoz és mire előadtam neki, hogy volt bicikli, nincs bicikli, bizony sok nehéz percet álltam ki. Az unoka érkezése okozta öröm azonban hamar megenyhítette Anyámat és azt mondta:
— Ott egye meg a fene a biciklit, ahol van. Majd veszünk másikat — és ezzel én is mélyen egyetértettem.
*
Eszeveszett gyorsasággal múlt az idő. Mintha valamiféle késésben lenne, mintha valamit elmulasztott volna az eltelt évszázadok során — és most akarja bepótolni — mintha valahol túl sokáig állt volna valamikor, és hogy utolérje önmagát, ezért ötödik sebességbe kapcsolt.
Az idő múlásával egyenes arányban nőtt életünk ritmusa is. Reggel rohanás, napközben rohanás, este fáradtan és idegesen azon gondolkodsz, hogyan és egyáltalán miket kell megoldanod a következő napon, de ma még gyerekfürdetés, etetés, mosás, és a többi, és a többi… Éjjel belezuhansz az ágyba, rögtön felkelsz, mert eszedbe jutott valami, amit elfelejtettél, visszafekszel. Furdal a lelkiismeret, mert szereted a feleségedet, de ezt most szexuális téren kimutatni fáradt vagy, különben is ő már alszik és ugyanolyan fáradt, mint te, tegnapelőtt is elutasított… Majd holnap, ha lesz energiád, erőd, kedved, hangulatod…
Amióta a fiunk megszületett, nem ittam alkoholt. Dolgoztam, segítettem otthon, időm sem nagyon volt rá, hogy kocsmába mászkálja, kedvem sem volt hozzá. Egyébként is kielégítőnek tartottam az életemet, tudomásul vettem, hogy a lakásunkat be kell rendezni és mikor hajtsam meg magam, ha nem a húszas éveimben? Minden munkát elvállaltam tehát, próbáltam a piciny vagyonkánkat valamelyest gyarapítani, Eszternek segíteni, fiunkat pedig úgy alakítgatni, hogy nehogy véletlenül valamiféle málészájú kisfiú, később pedig még málészájúbb felnőtt legyen, mert abból és azzal nem él majd meg.
Ámde semmit nem adnak ingyen, vagy ha mégis, akkor nekem soha nem jutott belőle. Szépen kialakult rohanásunknak vége lett egy időre, amikor egy alapos megfázás után sokadszorra beteg lett a fülem. Kórház, műtét, lábadozás, ezekben a dolgokban hallatlan nagy gyakorlatom volt már ezidőtájt. A kórházban leltári tárgyként is szerepelhettem volna, annyiszor volt szerencsém betegként megtisztelni a fül-orr- és gégeosztályt. Annyi előnye volt az ismeretségnek, hogy ha hét végére eltávozást kértem, szigorú feltételek mellett ugyan, de mindig hazaengedtek. Szigorú és feltétlenül betartandó szabály volt, hogy mindenféle olyan tevékenységtől, amely fizikai megterheléssel járt, óvni kellett magamat, tekintettel arra, hogy a fizikai megterheléssel járó szapora légzés és a felgyorsuló véráramlás okozta lüktetés a fejemben beláthatatlan következményeket jelenthetett az össze-visszakaszabolt fülemre és sebre nézve egyaránt.
Ennek megfelelően én egy szombat reggel az eltávozási idő boldog tulajdonosaként felöltöztem, zsebre vágtam a kezemet és hazaindultam.
Mire fölmentem a negyedik emeletre, erősen lüktetett a fejem, amitől ugye óvakodnom kellett volna. Baj azonban nem történt, így hát ledőltem az ágyra, mert nem volt otthon senki. Műtét utáni ötödik napban voltam, előírásszerűen el is aludtam rendesen.
Azt álmodtam, hogy egy orrszarvú ül a fejemen és le akarta hámozni rólam a sapkámat, amelyet egyébként soha életemben nem hordtam rendszeresen. Álmomban is tudtam, hogy a sapkámat nem adhatom neki az orrszarvúnak, mert az nekem most igen fontos, különös tekintettel a jobb fülemre és haragudtam az orrszarvúra, mert utóbb már rugdosta is a fejemet, ezért gyorsan felébredtem. Az orrszarvú eltűnt, helyette a kicsi fiam ült a hasamon és rá egyáltalán nem jellemző precizitással próbálta meg a fejemről lebontani a kötést, miközben jólirányzott rúgásokkal tette próbára egyébként harcedzett fülemet. Szépen lebontottam magamról a srácot és magyaráztam neki, mire jó a turbán a fejemen. A gyerek ordított, mert nagyszerű játékától kénytelen voltam megfosztani, az időközben hazaérkezett Eszter pedig azt próbálta megfejteni, mivel tudná a gyermeket kiengesztelni, engem pedig kárpótolni. E kedélyes kis idill után megebédeltünk és a szokásos rohanás helyett lepihentünk. Kristóf fiam elaludt a kiságyban, Eszter szunyókálni akart mellettem a heverőn, ám ez némi akadályba ütközött. Az akadály én voltam, aki úgy gondoltam, hogy nincs itt az ideje a szunyókálásnak, ámde ideje van bizonyos más cselekedetek keresztülvitelének. Megsimogattam Esztert, gügyögtem neki nagyon szépeket és kiderült, ő sem volt nagyon álmos. Eleinte még eszemben volt az orvosi intelem a fizikai igénybevétel veszélyeiről, valamint a véráramlás sebességének változásától bekövetkező szapora légzés káros hatásairól, de később már csak azt tudtam, hogy nagyon szeretem Esztert és ő is nagyon szeret engem…
Másfél hónap elteltével felgyógyulva, megerősödve újra munkába álltam és újra kezdhettük a szürke hétköznapok rohanó életét. Mindig volt valami oka annak, hogy az egy munkahelyen kapott fizetés ne legyen elég olyanfajta normális életszínvonal eléréséhez, amit én szerettem volna elérni. Újra ellopták az új kerékpáromat, venni kellett másikat, telefont vezettek be a lakásba, hol ez, hogy az elromlott, mindig történt valami, ami sok pénzbe kellett kerüljön. Nem beszélve arról, amit saját bőrünkön, tőlünk függetlenül tapasztalni voltunk kénytelenek, jelesül a megélhetés költségeinek utóbbi időben végeláthatatlan és folyamatos emelkedése. Harmincévesen nemigen foglalkoztam politikával, de egyre többet járt a szám és néha sikerült olyan helyen olyanokat mondanom, ahol és amilyeneket még akkor tán nem kellett volna emlegetni, mert egy-egy ilyen elszólás után mindig én kaptam a legkevesebb jutalmat és mindig nekem jutott a legkevesebb fizetésemelés. Akkoriban a „kommunista demokrácia” elvén működött az ún. „üzemi háromszög”, amely nyilvánosan tárgyalta meg az egyes emberek bérezési kérdéseit. Könnyen belátható, hogy ennek a szervezetnek az egyetlen hátránya az volt, hogy nem volt semmi előnye. Először is mindenki tudta mindenkiről, hogy ki mennyit keres és ez az emberei irigységgel körbeszőtt világban sehol sem működött eredményesen. Másodszor pedig a szakszervezeti titkár — aki rendszerint az az ember volt egy munkahelyen, aki nem volt hasznos sehol máshol, de itt sem — beleszólt a termelésbe látszólag a dolgozók érdekeit képviselve, valójában azonban a saját zsebét messze szem előtt tartva. Ebből aztán kialakult egy olyan sajátos kavalkád, amit néhányan — nem kis bátorságról tanúbizonyságot téve — termelésnek hívtak. Ha az ember kapott egy feladatot és azt beosztottaival végre kívánta hajtani a technológiai kívánalmak szerint, akkor hajcsár volt, szadista volt és minden volt, csak rendes ember nem volt. Nem számított, mihez értesz, az számított, hogyan tudsz segget nyalni…
Nos, én soha nem is tudtam. Egyszer egy ilyen fárasztó nap után hazatérve, zsongó fejjel leültem otthon a fotelba és ki akartam kapcsolódni egy kicsit, valami hülyeségen törtem a fejem, de nem jutott eszembe semmi jó.
— Meséld el Eszterkének mi bánt téged — ült mellém Eszter és furcsa mosoly játszott az arcán.
— A fene megette az egészet — válaszoltam. — Nem bánt semmi, csak tele van a facipőm ezzel a sok pojáca okossal a cégnél — sóhajtottam.
— És ha mondok neked valamit, amitől felderülsz, mi lenne? — sejtelmeskedett Eszter.
— Nem tudom, attól függ, mit mondasz. Ha azt, hogy nyertünk a lottón, lehet, hogy fejenállnék — gyújtottam meg egy cigarettát.
— Ha mi ezer szelvénnyel játszanánk hetente, akkor sem nyernénk — nyugtatott meg Eszter. — Másról van szó.
— Bökd már ki, mert még azt hiszem, hogy terhes vagy — vázoltam a lehetetlent röviden.
—… Igen, terhes vagyok — súgta Eszter kisvártatva. — Novemberben születik meg…
… Én csak ültem, megfeledkezve minden bajomról és azon fáradoztam, hogy kitaláljam, vajon jól hallottam-e az iméntieket.
— Mondd mégegyszer — szólaltam meg rekedten. — Mintha azt mondtad volna, hogy…
— Igen, azt mondtam— mosolyogta Eszter. — Ma voltam orvosnál, nyolc hetes terhes vagyok. Emlékszel, mikor voltál itthon eltávozáson a kórházból? Akkor történt valami — kuncogott.
— Hát lehet azt elfelejteni?! Óh, Eszter, de boldog vagyok! Óh, de jó nekünk!
Öleltem, csókoltam, ahol értem, Kristóf fiam is előkerült a kisszobából és döbbenten nézte a szüleit, micsoda lovardát rendeznek be ezek itt.
— Kistesód lesz, flúgoska! Kistesód lesz! — kiáltottam neki boldogan, majd átcsörtetve az előszobán kimentem a lépcsőházba és becsengettem Béla szomszédomhoz.
— Minek örülsz, komám? Tán te lettél a hottentották királya, hogy így ordibálsz? — vizsgálgatott Béla igen figyelmesen.
— Idefigyelj, te jampec. Gyerekünk lesz, érted, gyerekünk lesz. Nem akármilyen gyerekünk, hanem saját gyerekünk. Már megint. Kristinek lesz kistestvére és én vagyok az apja. Én. Gyerekünk lesz — kavartam össze-vissza, azt sem tudva, hogy tulajdonképpen miket beszélek.
Aznap éjjel nem aludtunk sokat, viszont nagyon sokszor nagyon szerettük egymást Eszterrel.
*
Beteg fülem nem volt hajlandó alkalmazkodni hozzám és tekintettel sem volt a körülményekre. Pontosan kiszemelte magának a leghülyébb időpontot arra nézve, hogy mikor legyen beteg. Így hát november elején elballagtam a legaranyosabb fülorvosomhoz azért, hogy tegyen valamit fülgyulladásom ideiglenes szüneteltetése érdekében.
— Jónapot Zsolt! Ellenőrzésre jött? — üdvözölt kedvesen és már készítette is az általa szükségesnek vélt kínzóeszközöket. — Régen járt nálunk.
— Három hete — pislogtam. — Azóta nem értem ide sosem, mert mindig közbejött valami — mondtam.
— Üljön le kedvenc foteljébe, megvizsgálom — szólt a doktornő és már helyet is foglalt az orvosi székben.
— Izé — mondtam határozottan — talán állva maradnék, nem lehetnek?
Hosszú évek, évtizedek alatt megtanultam félni a különböző fülvizsgálatoktól, különösen akkor, amikor gyulladásban volt a fülem. Nagy elszántság kellett ahhoz, hogy orvoshoz menjek, még akkor is, ha tudtam, hogy elkerülhetetlen és betegségem jellege miatt azonnali orvosi ellátást kell kapjak, ellenkező esetben még akár el is patkolhatok.
— Ne hülyéskedjen Zsolt. Tudja, hogy ezt állva nem lehet — nyugtatgatott a doktornő.
— Olyan sok minden mást lehet állva csinálni — merengtem el kínosan mosolyogva, majd helyet foglaltam.
— Ne ijedjen meg a doktornő, de most egy igen randa fület fog látni — figyelmeztettem előre. — Harmadik napja fáj, és elég erősen folyik — tartottam a megszokott nyakatekert pózban beteg testrészemet. — Mi újság, mit lát? — próbáltam erős fogcsikorgatás mellett kedélyeskedni.
Nem szólt semmit. Befejezte a vizsgálatot, a használt eszközöket beledobálta egy gyűjtő edénybe, vett egy nagy levegőt és csak ezután szólalt meg.
— Maga most hazamegy. Összeszedi a cók-mókját és még ma este befekszik a kórházba. Én is ott leszek, mert ügyeletes vagyok, holnap pedig megoperálom.
— Nem mondhatja komolyan — szállt el a jókedvem. — Én nem érek rá most ilyen dolgokra, mert nekem kilencedik hónapos terhes a feleségem. Segítenem kell neki mind lelkileg, mind fizikailag szülés előtt is, szülés után meg főleg. Nincs valamilyen helyi kezelési módszer, amivel néhány hónappal odébb húzzuk ezt a cirkuszt? — reménykedtem.
— Idefigyeljen, Zsolt — magyarázta a doktornő. — A maga füle nincs abban az állapotban, hogy bármiféle kísérletnek helye lenne vele kapcsolatban — taglalta. — A maga fülében kialakult gyulladás és váladékozás megszüntetésére a műtét az egyedüli megoldás. Ha ezt nem tesszük meg, és miután a folyadék a füléből nem tud kifelé ürülni, megtámadja a kisagyat, melynek nagyon is belátható következményei lehetnek.
További hosszú perceken át magyarázta a fülem viselkedését, amiből én a felét sem értettem meg igazán, mindössze annyit, hogy nincs más választásom. Hazamentem, összepakoltam és bevonultam a kórházba.
— Így annyi előnye van legalább a dolognak, hogy mire a gyerkőce megszületik, maga már otthon fog lábadozni és várhatja haza a családot — próbálta meg az időpontok egybeesésének előnyeit ecsetelni a doktornő, de ez irányú törekvése nem volt a legsikeresebb.
Másnap reggel minden előkészület megtörtént a műtéthez, a reggeli lázmérés azonban magas lázat jelzett. Műtét lefújva, újabb általános kül- és belgyógyászati vizsgálatok sorozata, további egyetlen napirendi pont pedig a magas láz leszorítása volt, ami pontosan egy hét eltelte után sikerült és másnap fülműtét fedőnév alatt ismét szét lehetett faragni a fél fejemet.
Aznap egyszer tértem magamhoz az altatásból valamikor délután. Természetesen pocsékul éreztem magam, szédültem, fájt mindenem, leginkább a fülem, ennél azonban sokkal fontosabb volt, hogy haladéktalanul elszívhassak egy cigarettát. Szédelegve kibotorkáltam a dohányzóba, rágyújtottam és euforikus boldogsággal szippantottam le a füstöt, mire megjelent két nővér és dörgedelmes szidások közepette visszacipeltek az ágyamba többször, és válogatott kifejezésekkel illetve dohányzás iránti szenvedélyemet, valamint elmeállapotomat.
Ezen kimerítő tevékenység után végigaludtam az éjszakát és másnap reggel viszonylag épkézláb állapotban ébredtem. Arra gondoltam, hogy még biztosan alszom, máskülönben hogyan láthatnál apósomat reggel hat órakor az ágyam előtt a kórházban, ha nem álmodom. Ezért jó nagyot belecsíptem a fenekembe, ám a Tata még ezután is ott állt.
— Tata? — kérdeztem a tőlem telhető legnagyobb értelemmel — Mi a manót keres itt ilyenkor — kedveskedtem.
— Szia, behoztam Esztert szülni, mert hajnalban rosszul lett és telefonált — mondta olyan hangsúllyal, mintha csak a cibereleves receptjét idézné. — Még nem tudjuk, mikor jön a baba — mosolygott angyali nyugalommal.
— Na de hát… korán van… korán van még, nem? — nyögdécseltem. — Arról volt szó, hogy csak a jövő héten, mire én otthon leszek! — méltatlankodtam és nagynehezen felültem az ágyban.
— Majd szólunk a picinek, hogy bújjon vissza egy kicsit még, jó lesz így? — derült a Tata kedvesen. Erre már én is vigyorogtam.
— Honnan tudom meg, hogy mikor születik? — kérdeztem izgatott kíváncsisággal.
— Az orvossal megbeszéltem, hogy átszól a gégészetre telefonon, ha van újság. Most pedig megyek, gyógyuljál! Nem lesz semmi baj! — nevetgélt a Tata és búcsúzóul ott hagyott egy kiló narancsot az ágyamon. Eddig is nagyon kedveltem a Tatát, de ezután, ahogy higgadt, derűs viselkedésével kézben tartotta a tényeket és tudomásomra hozta az élet egyik legszebb pillanatának közeledtét, még jobban szerettem.
Ahogy a Tata elment, nem volt nyugtom egy pillanatra sem. Ötpercenként hívtam a nővért és kérdeztem, még mindig semmi hír? Ötpercenként bejött és lenyűgöző türelemmel válaszolgatott. Tíz óra előtt — miután az egész gégészet tudta, mire várok — megjelent egy kisebbfajta delegáció az ágyam előtt, a delegáció tagjai a műtétet végző doktornő, a főnővér és az osztályos nővér voltak.
— Zsolt, gratulálunk, kislánya született! — kezdte a mondókáját a doktornő. — Ne ugráljon fölfelé, mert leszegelem magát az ágyára, világos? — folytatta a tervezett szöveget bojkottálva. — Örüljön, hogy jól sikerült a maga műtétje, mit gimnasztikázik itt? Leragasztom magát, világos?
— Világos, mint vakablakban a fehér denevér! — vigyorogtam boldogan és sűrű köszönetek között elvettem a nagy tábla csokit, amit tőlük kaptam. Kedvességükért külön hálás voltam, sosem hittem volna, hogy ilyen egy kórházban megtörténhet.
— Mikor láthatom a lányomat?
— Az a helyzet, hogy ma még nem, de holnap átmehet hozzájuk — volt a megmásíthatatlannak tűnő válasz.
— Holnap? — csüggedtem el. — Lehet, meg sem érem a holnapot. Találjunk ki valamit, hátha lehet… — kezdtem reménykedve.
— Nem, nem és nem. Természetesen megéri a holnapot és akkor rendkívüli látogatást engedélyezhetek, ha jól fogja érezni magát — mondta határozottan a doktornő és valamire gondolhatott, látva elkeseredett képemet. Mindenesetre behívott a kezelőbe, letisztította a vért a fejemről, ünneplő turbánt kötött rám és sejtelmesen közölte, hogy menjek vissza az ágyamba, és ne mozduljak semerre sem.
Természetesen azonnal a dohányzóba mentem, ahol végre félig elszívhattam egy cigarettát, a másik felére nem jutott idő. Megjelent ugyanis az osztályos nővér egy kórházi malaclopóban és azt kérdezte:
— Ki mondta azt, hogy rágyújthat?
— Ki mondta azt, hogy nem gyújthatok rá? — érdeklődtem harciasan. — Elvégre nekem ma mindent szabad, kivéve persze, amit nem — folytattam volna a bölcselkedésemet, de a nővér belém fojtotta a szót.
— Hol a kabátja? — kérdezte
— A szekrényemben. Leáll a fűtés netán, mire készüljünk, nővér?
— Ne dumáljon már annyit, vegye fel a kabátját, mert odakinn hideg van és megyünk a szülészetre — mondta most már széles mosolyok között a nővér, én pedig a tőlem telhető leggyorsabb ütemben öltöztem fel. A doktornő egyedül nem engedett át, de miután látta, hogy hajlamos vagyok megbuggyanni, úgy döntött, kísérettel mehetek látogatóba.
Amikor fölértünk a szülészetre, a nővér egyedül hagyott, azt mondta, tíz perc múlva jön, Eszter pedig kinn ült a folyosón és várt. Őt is támogatta egy nővér, nagyon sokat nem is szóltunk egymáshoz, csak átöleltük egymást és lehet, hogy jónéhány könnycsepp is végiggördült az arcunkon…
Megbeszéltük, hogy holnap találkozunk, a nővérek megmutatták egy percre a pici leányomat, aki gyönyörű volt, ezután Eszter visszament a kórterembe, én pedig leültem a folyosónk megvárni a kísérőmet. Nagyon mélyen elgondolkozhattam, mert arra riadtam fel, hogy valaki kocogtatja a vállamat.
— Magát honnan szalajtották errefelé, uram? Melyik osztályról tévedt ide? — érdeklődött egy orvos fürkészően vizsgálgatva a képemet.
— Én egy boldog apa vagyok, ha nem venné észre rajtam — közöltem vele önérzetesen — és a nővért várom, hogy visszakísérjen az osztályra.
— Hát maguknál szerencsésebb embereket is láttam már — sommázta a véleményét az orvos. — Magát mikor operálták?
— Tegnap.
— Na, jól nézhetnek ki együtt — képzelte el a doktor hangosan — Sok boldogságot! — tette hozzá, majd átadott az időközben megérkezett gardedámnak és mindenki ment a dolgára.
*
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
