— Maga nagyon pontos ember lehet. Jöjjön beljebb — invitált a hölgy. — Vargáné, Mária vagyok — közölte és kezet nyújtott. Miután megtaláltam, megfogtam a kezét és megbotlottam a küszöbben, ami egy határozott, kutyás embertől nem volt éppen elvárható mozdulat. — Elnézést — kapaszkodtam meg a kezében. — Nem szoktam ilyeneket… — motyogtam magyarázkodva.
— Semmi baj. Üljön le — kínált Mária és ő is helyet foglalt. Közben megjelent Maya, az éjfekete spániel lány, mint találkozónk létrehozója, és alapos szaglászással azonosította személyemet. Miután rájött, hogy nem vagyok rablógyilkos, leült velem szemben és fejtartásával jelezte, hogy játszani kíván. Kielégítettem hát ezirányú vágyait és szoros barátságot kötöttünk. Maya ezután felugrott gazdája mellé a fotelba és onnan figyelt.
— Kiállításra szeretném vinni Mayát, mert mindenki azt mondja, hogy olyan szép — vakargatta Mária a kutya füle tövét. — De hát olyan szeleburdi, nem tudja, hogyan kellene viselkedni sok kutya között egy kiállításon. Tud nekünk segíteni? — kérdezte Mária.
— Hogyne, persze. Első dolog, hogy a kutya érezze, nem ő dirigál, hanem maga dirigál neki. Éreznie kell a főnök-beosztott viszonyt, tudnia kell, hogy ő a beosztott. A férje nem tud segíteni? — érdeklődtem.
— A férjem meghalt — mondta Mária csendesen.
— Bocsánat. Nem tudhattam, igazán ne haragudjon — szabadkoztam, és magamban szidtam a kutyás főnököt, aki ezt nem említette.
Bár, ha ő sem tudta…
— Semmi baj, tényleg nem tudhatta — mondta Mária.
— Tehát kicsit fegyelmezetlen Maya. Hogyan szoktassam le erről? — tér vissza eredeti témánkra.
— Türelemmel, nagy-nagy türelemmel és következetességgel — válaszoltam, majd a következő órában tökéletesen visszanyerve saját magamat elmagyaráztam, mit hogyan kell csinálni ahhoz, hogy a kutyus úgy viselkedjen, ahogyan szeretnénk. Néhány gyakorlati bemutatót is tartottam és bár a szoba szőnyege nem éppen ideális terep a kutyakiképzéshez, nem vallottam szégyent.
— Elsőre tehát ennyit. Nem kért meg rá, tehát megkérdezem, ellenőrizhetem-e azt, hogyan haladnak a tanulással? — fejeztem be az aznapi tanórát.
— Ez csak természetes, sőt el is várom, várjuk Mayával. Mikor látjuk? — kérdezte Mária.
— Két-három nap múlva. Felhívom előtte telefonon, ha megengedi. Örülök, hogy itt lehettem, kezit csókolom — és már húztam is kifelé a lakásajtón.
Beültem a kocsimba, hatalmas levegőt vettem és úgy vigyorogtam, mint majom a banánra. Szabadjára engedtem a fantáziámat, boldog voltam és hosszú percekig nem mertem elindulni az autóval, mert biztosan nekimentem volna valaminek.
*
… Én vagyok én, te vagy te, ki a hülye… Péterffykém, te mindenesetre nagyon hülye vagy. Nem is hülye, nem is egyszerűen hülye, hanem összetetten hülye, melynek mértéke legalább hat oktávot ölel fel, tehát ha zenész vagy énekes lennél, zseni lennél. Így csak hülyeségben vagy zseni. Én vagyok Én, tehát az a manus, aki nem iszik, rendesen dolgozik, szereti a családját és az embereket, akit szeret a családja és szeretik az emberek. Te vagy Te, aki iszik, mint a kefekötő, aki együgyű módon minden vélt bánata elől menekül, akinek már nincs ereje visszatárni oda, ahol ismét Én lehet. Ha Én vagy, neked az sem jó, az neked túl egyhangú, monoton, az agyad állandóan vibrál, keres valami olyat, amitől változatosabb lehet az életed, de ha megtalálod, nem mered megtenni, mert óhatatlanul ártasz vele valakiknek. Ha Te vagy, akkor neked véged, és ha sokáig Te leszel, jobb, ha mihamarabb valóban eléred az utolsó percet, nem bántasz tovább senkit, hanem csendben megvárod, míg az is eltelik.
Hazamegyek. Álmos vagyok, lefekszem aludni. Otthon szemrehányó pillantások, vagy már az sem. Nem érdekes, nem számít. Az utolsó perc elkezdődött. Itthon vagyok, nem nézek senkire, levetkőzöm, ágyban vagyok. Fáradt vagyok. Fáradt…
*
A következő napokban minden tekintetben komoly változásokon mentem keresztül. Éreztem én, hogy mi lesz ebből, azt is éreztem, hogy nem volna szabad belemászni, de igazán nem tudtam, vagy nem akartam felfogni és tudomásul venni azt, ami felé megállíthatatlanul rohantam. Nem volt fék, ami lassítson és nem volt őrangyal, aki figyelmeztetett volna arra, hogy nagy bakot készülök lőni. Munkám közben, a hazafelé vezető úton, otthon, éjjel-nappal csak Máriára gondoltam. Néhány nap alatt olyan szerelembe sikerült belehajtanom magam, amilyennek létezéséről álmomban sem gondoltam. Csak Mária volt. Őt láttam, amikor felébredtem, ő mosolygott vissza a rajzasztalról, bármilyen műsor volt a televízióban, csak őt láttam a képernyőn, ő volt gondolataimban, amikor lefeküdtem. Eszternek feltűnt, hogy a megszokottnál is flúgosabb vagyok, de miután viselkedésem nem volt közveszélyes, csak az ő szemében megmagyarázhatatlan, így nem tette szóvá. Azt hitte, majd elmúlik, máskor is megesett már.
Nem gondoltam végig ésszerűen semmit. Ésszerűtlenül sem. Az érzelmeim természeténél fogva a jövő, a közeljövő fantáziálása volt kizárólag mérvadó és meghatározó. Addig végiggondoltam minden szóba jöhető variációt, amíg az kettőnk boldogságával foglalkozott, más verzió egyszerűen nem létezett. Az, hogy nős vagyok, gyermekeim vannak, akikért felelősséggel tartozom, és akiket egyébként Eszterrel együtt a mai napig nagyon szeretek, eszemben sem volt. Akartam szerelmes lenni, akartam boldog lenni, és ami ennek az útjába állhatott, arról egyszerűen nem vettem tudomást.
Négy-öt nap telhetett el az első találkozásunk óta, amikor nem bírtam tovább. Máriát fel kellett hívnom telefonon, mert úgy éreztem, megőrülök, ha nem hallhatom a hangját. Félve nyúltam a készülékhez, nem tudhattam, hogy Mária milyen érzéseket táplál irántam és tartottam a visszautasítástól.
Egykettőháromnégyöthat. Kicseng. Ha most elutasít, nem élem túl. Ki van zárva. Vedd már fel…!
— Halló, tessék, Vargáné vagyok.
— Itt a Péterffy vagyok, a kacsóit csókolom. Gondoltam, megérdeklődöm, hogyan haladnak Mayával, meg úgy általában — igyekeztem közömbös maradni.
— Háát, már azt hittem, valamiért megharagudott ránk és nem jön többé felénk — hallatszott némi vád Mária hangján, én pedig majdnem felordítottam a boldogságtól. Nem csapta le, vár engem, hahó!!
— Ééén? Pillanatnyilag nem tudnék olyat elképzelni, ami miatt én megharagudnék magukra. Csak… tudja, fogalmam sem volt, hogy szívesen látnak-e még akár kutyaügyben, akár másért — mondtam.
— Ha ma nem keresett volna, holnap én hívtam volna fel magát — felelte Mária. Vártuk magát Mayával, hogy megmutassuk, milyen sokat tanultunk a maga által adott szempontok szerint, nem utolsósorban pedig azért, hogy beszélgethessünk egy kicsit, mert magával lehet. Mindenről van véleménye, mindent észrevesz, felfog és feldolgoz, ez elég ritka képesség.
— Örülök, ha így látja — válaszoltam. — Valóban fogékony vagyok mindenre, ami a világban körülöttem történik. Hogy erről véleményt tudok alkotni és ezt viszonylag értelmesen el is tudom mondani, meglehet, inkább adottság kérdése. Hogy ezt mindenhol és mindenkor feltétlenül ki is kell nyilatkoznom, az pedig inkább szerencsétlen, mint szerencsés tulajdonság, viszont minden esetben őszinte, amiknek sokat nem örülnek manapság. Na, ebbe jól belegabalyodtam — kaptam gyorsan észbe. — Nem akartam untatni.
— Nem baj, örömmel hallgattam — nyugtatott meg Mária. Ha van ideje holnap, szívesen látom — folytatta. — De ha nincs, akkor is följöhetnek egy pohár italra.
— Kutyusokra és gazdikra mindig van időm — mondtam boldogan. — Ha megfelel, délután öt óra körül ott leszek és köszönöm.
— Tehát várom, viszlát! — köszönt el Mária.
— Csókolom — fejeztem be a beszélgetést és csak akkor vettem észre Esztert, aki beszélgetésünk közben bejött a szobába és mereven nézett rám.
— Mit nézel olyan vadul? — kérdeztem nem titkolt idegességgel.
— Téged. Hová készülsz te holnap? — nézett Eszter fürkésző szemekkel.
— Kutyaügyben vár egy gazdi. Mi ebben olyan különös? Máskor is segítettem már kutyásoknak, kutyaügyben, nem másban. Nem ez lesz az első, valószínűleg nem is az utolsó — replikáztam feltűnő hevességgel.
— Valóban nem az első — ismerte el Eszter. — Csak valahogy az összes eddigi ilyen irányú felkérést teljes közömbösséggel fogadtad, most pedig úgy nézel ki, mint egy bika az arénába küldés előtt.
— Lehetséges — erőltettem nyugalmat magamra.
— Biztosan fáradt vagyok egy kicsit — sóhajtottam és adtam egy puszit Eszternek — Ne bántsuk egymást, nem lesz semmi baj.
Fogtam a pórázt, elvittem Bobócskát sétálni és közben nagyon vártam a holnapot.
*
Nagyon sok bajom volt másnap a munkahelyemen. Az egyenes görbe, a görbe egyenes volt, a kör tojás, háromszor kettő pedig a számológép szerint is nyolc volt. Kiállhatatlanul utálatos voltam a kollégáimmal, akik végül jelentőségteljesen megvakarták a homlokukat és jobbnak látták békét hagyni nekem. Nehezen, de csak eltelt a nap.
Délután öt órakor csöngettem Máriánál. Ajtót nyitott és gyönyörű volt. Szőke haja aranylott a késő délutáni rásütő napfényben, nagy, kék szeme várakozással telve fénylett, fekete köntöse kiemelte csodálatos alakját. Tudta, hogy hogyan érzek, tudatosan készült a délutánra. Átadtam neki a virágot, nem szóltunk egymásnak egy szót sem, csak öleltem, csókoltam, ő visszacsókolt és egy perc múlva ruháinkat szanaszét dobálva az ágyon egyesültünk. A két test, a két lélek eggyé vált, megszűnt számunkra a külvilág, megszűnt tér és idő, nem volt semmilyen dimenzió. Mi voltunk ketten, én ő voltam, ő pedig én, senkire és semmire nem gondoltunk, ez volt a színtiszta boldogság.
Késő éjszaka volt, amikor öntudatunk részleges visszatérésével visszataláltunk a valóságba. Nem kellett egymáshoz sokat beszélnünk, mozdulataink, tekintetünk mindent elárult rólunk.
Tíz hónapig tartott. Az én érzelemvilágommal, mentalitásommal a szó szoros értelmében kegyetlenül gyönyörű tíz hónap után valami jelentéktelen, bagatell dologban eltért a véleményünk és ez szakításhoz vezetett. Makacsul ragaszkodtam az elveimhez, egy elvi kérdésben nem voltam hajlandó semmiféle engedményt tenni és ez lett a kapcsolat végpontja. Ezeregyszer megbántam, de már nem volt mit tenni. Igazam volt…
*
Hogy is mondta Apám? „Csak akkor van igazad, ha tiszta szívedből tudsz hinni benne.” Apámnak ez a mondása életelvemmé alakult. Én tiszta szívből hiszek, tiszta szívből szeretek, másként nem tudok. De nem elég, ha csak én hiszek és szeretek egyedül, hinni és szeretni kell azoknak az embereknek is, akik fontosak számomra és elfogadnak engem. „Csak akkor van igazad…” — mondta Apám, akinek gondolatai messze jártak, ott, ahová ember nem jut el, csak a reménység.
Bennem hinni és engem szeretni kell. Eszterben én hiszek és szeretem. Eszter viszont nem érti meg, hogy hogyan lehet valakit szeretni úgy, hogy közben folyamatosan ellene teszek. Pedig lehet. Minél jobban szereted, annál jobban a szeretet ellen teszel, oly módon, hogy magadnak ártasz, hiszen tudod, hogy ő is szeret, és ami neked árt vagy fáj, az neki is rossz. Menekülsz a rossz cselekedetekbe, hogy minél jobban szerethesd, vágyjál rá és ezért ő minél jobban szerethessen téged. Eszter ezt nem érti, csak érzi, ám el nem fogadja. Ő ezt önsajnálatnak nevezi, pedig semmi köze hozzá. Eszter racionális és ebben hisz, ez viszont nem az én világom. Én nem tudok minden nap fegyelmezetten dolgozni, szeretni, élni. Főleg pedig nem tudom a gyermekeimet erre nevelni. Reggel fölkelsz, gyermekem, reggelizel, dolgozol, ebédelsz, dolgozol, hazajössz, dolgozol, szórakozol, alszol azért, mert ezt a fegyelmezett emberek így csinálják, és délben enni kell, ha éhes vagy, ha nem, mert akkor van itt az ideje… semminek sincs ideje. Nekem kell a szabadság, amibe azt csinálok, amit akarok, amit az egyéniségem diktált. Ekkor tudom saját magamat adni, ettől vagyok ember.
Segíteni kell engem abban, hogy szabadnak érezhessem magam, ettől még lehet számomra nélkülözhetetlen a család. Sőt, emiatt kellene, hogy az legyen. Engem át lehet verni. Apró trükkökkel azt a látszatot lehet kelteni, hogy a dolgok spontán következnek be, nem pedig irányítás hatására. Tudom, hogy nem igaz, de jólesik. Mindent megtennék a családomért, de a bőrömből kibújni nem tudok. Ha egyszer megtenném, megsérteném fő életelvemet. „Csak akkor van igazad…” Máriával is ez történt. Ő nem ismerte konokságomat, én nem voltam hajlandó megalkuvást kötni.
*
— Eszter! Eszter!!! Ha leülnél egy kicsit, megköszönném, beszélnem kellene veled! — szóltam ki a konyhába, ahol Eszter és a gyerekek élénken beszéltek valami szerintem teljesen lényegtelen dologról.
Péntek délután volt, egész nap itthon voltam. Gondolkodtam a jövőn, a hogyan tovább lehetőségein. Igen nagy erőfeszítésembe került, hogy ne menjek le a kocsmába, de sikerült. Abba akartam hagyni az ivást, és ezt most komolyan is gondoltam. Féltem persze, hogyne féltem volna, hiszen már nem voltam képes bátor lenni ahhoz, hogy higgyek magamban, de tudtam, hogyha most nem állok meg, akkor ebben a földi életben már nem fog sikerülni és menthetetlenül végem van. Az utóbbi egy-két hétben nem ittam annyit, hogy részeg legyek, de egy bizonyos alkoholszintet el kellett érjek ahhoz, hogy normális, gondolkodó embernek tarthassam magam. Aznap nem ittam semmit, borzasztó nehéz volt, de kibírtam. Tisztában voltam vele, hogy néhány nehéz nap és könnyebb lesz. Reméltem. Ha ezt teljesítem, a közvetlen veszély elmúlik, a szervezetemből lassan távozik az alkohol, csak a vágy marad és az emlékek. A vágynak nem engedek, az emlékeket meg elfelejtem. Abba akartam hagyni — ennyi az egész.
Eszter bejött a szobába.
— Mit akarsz? — gyújtott rá. — Csak röviden, mert nem érek rá — fontoskodott megszokott türelmetlenségével.
— Figyelj ide jól — kezdtem. — Ne szólj bele, amit mondok, fontos. A segítségedet kérem, abba akarom hagyni…
— Én már annyi… — vágott idegesen a szavamba Eszter, de nem hagytam.
— Csönd! Kértem, hogy ne szólj bele, majd lesz módod véleményt mondani a végén. Tehát abba akarom hagyni az ivást és ebben segítened kell. Be akarom fejezni, elegem volt. Nem bírom tovább sem idegileg, sem fizikailag. Néhány napja még meg akartam halni, ha akkor sikerül, nem bántam volna. Most élni akarok, még egy esélyt adok magamnak, kérek tőled és a gyerekektől. Azért, mert szeretlek benneteket, azért, mert a gyerekeimnek huszonéves korukban szeretettel és tapasztalattal, normálisan szeretnék segíteni, azért, mert szeretek élni, szeretek szeretni, és mert szeretem, ha engem is szeretnek. Tudom, utóbbi nem megy máról holnapra, de gondom lesz rá, hogy tudjatok ismét szeretni engem úgy, mint régen. Azt is tudom, hogy ezt nem tudod elképzelni, de így lesz, mert én így akarom.
— Hogyan jutottál ilyen mélyre, Zsolt? — kérdezte Eszter és nagyot szívott a cigarettájából.
— Hosszú, összetett és bonyolult folyamat eredménye ez. Kezdve gyerekkoromtól, fiatal koromon át, felnőttként ugyanúgy. Valahogy soha nem tudtam azzá lenni, aki akartam lenni, nem sikerült azzá lennem, aki lennem kellett volna, vagy lehettem volna vagy lehetett volna belőlem. Ennélfogva soha nem tudtam senkinek teljes magamat adni, mindig volt valami, ami befolyásolta — természetesen rossz irányba — a viselkedésem lehetőségeit.
A megvalósulás lehetősége mindig csak felcsillant, soha nem tudtam megragadni és biztos kézzel megtartani, mert az élet mindig mást kívánt. Ritkán sikerült azzal foglalkoznom, amihez igazán kedvem volt, amit igazán szeretek. Ilyen dolog a kutyázáson kívül nemigen akadt. A sokat emlegetett körülmények, melyekre mindenki hivatkozik akkor, ha valami hülyeséget csinál, nálam igazak voltak. Középiskolás koromban nem volt véletlen, hogy annyi diákcsíny kiagyalója és végrehajtója voltam. Az eszem és a fantáziám mindig nagyon pontosan működött, csak éppen nem a műszaki tantárgyak befogadására volt programozva, hanem az emberekhez való kapcsolatok keresésére és az ezekből kialakítható fonák helyzetek kihasználására. Ezeket a szituációkat gyakran megírtam és nem volt véletlen, hogy a középiskolai novellapályázatokon díjakat nyertem. A baj csak az volt, hogy a technikumban műszaki embereket képeztek, nem pedig rímfaragókat és egyéb nyelvészkedő irodalmárokat. Előnyöm annyi volt belőle, hogy a tanulmányaimban szereplő tervek műszaki leírásai irodalmilag és nyelvészetileg kifogástalanok voltak, műszaki tartalmuk szerint azonban nem igazán állták meg a helyüket a többi között.
Nagy volt a pofám huszonéves koromban is, minden fonákságot jól láttam, de ha ezeket leírom és valami belevaló pacák ezeket meg is jelenteti, mindkettőnket jól becsuktak volna.
Később nagyon tetszett a rádiózás (mert rádióztam is) meg az újságírás (mert újságírtam is) is, de hát ezeket nem lehetett hobbiként csinálni, így abba kellett hagynom, mert megélni csak a napi munkából tudtam.
Később jöttetek ti, ezután már időm sem volt az ilyen tétova útkeresésekre. Dolgozni kellett, mert nem voltam egyedül, családom volt. Nagyon sokszor kerültem általam megalázónak tartott helyzetbe életem során, csak azért, mert naivan őszinte és emberszerető voltam és azt hittem, mindenki más ilyen. Hatalmas csalódást és méltóságomat ért sértést jelentett mindig, amikor kiderült, hogy a sikeres, nagy emberek, felsőbb vezetőink attól lettek sikeres, nagy emberek, hogy az olyan gyermekien naiv palikon, mint én, gondolkodás nélkül át tudtak gázolni magasabb érdekekre hivatkozva, tették ezt pedig annyiszor, hogy a végén még azt is elhitték, hogy igazuk van.
Az utóbbi években megkeményedtem. Már nem fáj, hogy tudom, mennyi minden szép dolog maradt bennem, mennyivel több lehetett volna az életem, ha azt csinálhatom, amihez tehetségem van, és mennyivel többet adhattam volna magamból nektek azért, hogy boldogabbak lehessetek. Ennyit sikerült, és ha még van hátra néhány évem, esetleg évtizedem, pótolni szeretném azt, amivel tartozom nektek. Vissza akarok térni hozzátok, ez a lényeg.
Hosszú, nehéz gondolatoktól harsogó csend következett. Még rengeteg mondanivalóm lett volna, de úgy gondoltam, a lényeget elmondtam, minden további egyéb az eddigiek ismétlése volna. Időközben a gyerekeim is beszállingóztak a szobába, csöndben figyelték az anyjukat, rám lehet, hogy nem mertek nézni.
— Próbáljuk meg — szólt hosszú idő után Eszter.
Fölállt, kifelé indult a szobából, de az ajtóból visszanézett. — De nincs több dobásod. Sem velem szemben, sem a gyerekekkel szemben.
Ránéztem és pár másodperc után csak annyit mondtam: — Tudom.
*
… Hónapok óta nem iszom alkoholt, és még sokáig nem is akarok. Ez azonban nem józanész kérdése. Most boldognak érzem magam, mert van újra családom, de ehhez engedni kellett a saját magammal szemben támasztott követelményeimből. Természetesen megérte, ha a dolgok célszerűségét nézzük, ámde hol állok én a célszerű logikától…
Nagyon törékeny ez az állapot, főleg annak, aki olyan erkölcsi mélységekben járt már, mint én. Néha nem tudom, nem hiányzik-e az állandó részegség, néha nem tudom, hogy valami ördögi szépsége nem volt-e az állandó ivásnak és főleg nem tudom, meddig leszek erős, meddig bírom, hogy ne térjen vissza. Törekszem arra, hogy örökké erős maradjak.
Ez egy üvegbúra, ami alá beeresztjük a szépet és a jót, de kirekesztjük a rosszat és a csúfot. Ám ha valaki rosszul nyúl a búrához és az elreped…
Apám mondta: „Csak akkor van igazad, ha tiszta szívből tudsz hinni benne.”
Apám élt.
S én még élek.
V É G E
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:00 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
