Kopp, kopp, kopp… vésztjósló kopogás a vérpad b?sz ácsolása. Anna szobája ablakából hallotta. Mereven, némán állt, csak gondolatai repkedtek, szempillája rebbent meg minden éles hangra.
– Mi Atyánk, ki a mennyek országának ura vagy, segíts, hogy méltón halljak meg! – mormolta halkan.
– Asszonyom, készülnie kell! – a lány hangja alig hallhatóan surrant a halálba készül? felé.
– Kérem a bordó bársony ruhámat, az ékkövekkel kirakott vágott ujjú ingemet, hajamra gyöngyös hálómat – fej mozdulatlan, csak a szem kezdett el valamiféle lassú mozgásba a sürget? felé.
– Itt a ruha, asszonyom! Jöjjön gyorsan! – intett az ablaknál álló szobornak.
– Ki zavar már megint? Még gondolkodnom kell! Óh, a gyönyör? ruha! Szépnek kell lennem! Lássa csak Henrik, kit küld a halálba. Fehér gyöngyház b?röm vakít a vörös mellett. Ezt szerette, mikor kandalló r?t fényénél csak p?re testem világított a selyem párnákon. Ágyékom férfivá tette még nem oly régen is. És vaskos ujjai, ahogy matattak rajtam, én vágyam is szárnyra kelt. Reggelente lucskos lett ágyunk, most a vérpad lesz az, csatakos a vörösl? vérfolyamtól. Utolsó sóhajom felé fog szállni, dübörögni fülében, a vérszag párája pedig orrát tölti meg. Én már rég túl leszek mindenen, testemet már ezer féreg rágja, mikor ? még mindig érzi, ott dobolok, és g?zölgök. Nem lesz sült pecsenye illata, nem lesz virág illata, csak Boleyn Anna vérének rothadásos szaga, sóhajának fülsért? morajlása.
– Asszonyom!
– Mi van már megint? – rezzent a hang felé.
– Készülnie kell! Jöjjön, megfésülöm! Itt a gyöngyös háló.
– Szép leszek? – mozdult meg tétován.
– Gyönyör? lesz!
– Hogy lássa? Hogy lássa Henrik, kit veszejt el?
– Igen, asszonyom, látni fogja! – óh, szegény asszony, hisz a király már mással cicázik. Fiatal, királyné, hatalma volt a legnagyobb uralkodó felett. Most pedig élesítik a bárdot, mely elválasztja fejét az élvezetek barlangjától. A pórnép már hajnal óta ott tolong a téren, minél jobb helyet kapjon, minél többet lásson. Hogy érezze, neki csak a gyomra korog, de feje bizton ül helyén.
– A kurva királyné vére mérgezett bennünket!
– Romlásba vitt mindent. Paráználkodott f?vel, fával, azt beszélik! – ilyen és ehhez hasonló hangfoszlányok hallatszottak, hol gyengébben, hol er?sebben.
– Halál a kurvára!
– Éljen a király!
A nép egyre türelmetlenebb, a szögek egyre hangosabban kerültek helyükre. Kopp, kopp, kopp, hasadt a fa, Anna feje már zsongott. Lám, a díszkíséret! Megérkezett a pap, itt várnak ?rei.
– Szép vagyok ugye? – halk volt a kérdése, alig hallható, mégis választ kapott rá.
– Szép vagy asszonyom!
– Erzsébet? Hol van a lányom?
– Erzsébet imádkozik érted, gyermekem!
– Atyám, fájni fog? Neked tudnod kell, kísértél már sokakat! – fordult hirtelen a paphoz.
– Nem fog! Bizonyos lehetsz benne! Csak egy pillanat az egész! – nyugtatta a pap. Szánta ? is a halálra várót. Tömjén illat lengte be a szobát, a színes ablaküvegeken a nap bátortalanul ragyogott át. Fényében ezer porszem villódzott, járta táncát. Milyen der?s minden, gondolta Anna, hisz csak álom ez az egész. Majd ha felébredek, újra szeret a király, érzem megint tömzsi ujjainak mohóságát. Tudom így lesz.
– Induljunk asszonyom! – rántott rajta egy nagyot az ?r. Az asszony hirtelen megrázkódott, gyors imába kezdett.
– Istenem, bocsásd meg minden b?nömet, tisztán akarok meghalni! Tisztán, szeretettel szívemben, úgy ahogy éltem is. Te láttad h?ségem, tudod, hamis a vád, segíts, légy velem utolsó perceimben! Erzsébet, légy kitartó, gondolj szeretettel anyádra, gyermekem! És te Henrik, te, aki meggyaláztad testem, aki elvetted az er?m, aki bábut csináltál bel?lem. Minden este rád vártam, akkor is, amikor másnál jártál. Rád éhezett az ölem, üres éjszakákon, gyertyafények homályában, selyemtakaróm alatt. Légy átkozott, angolok királya, világ nyomorultja! – és lassan elindult. Vörös bársonyruhája halkan suhogott léptei nyomán. Fejét felemelte, mellének, nyakának elefántcsontszíne ragyogott a sok kíváncsi tekintet el?tt. Méltósággal lépdelt a vérpad felé, nem nézett sem jobbra, sem balra. A tömeg halk morajlása kísérte.
– Kíméletes légy hóhér, és ügyes! Munkád végezd figyelmesen, legyen csak egy ütés, ne több! Ez a gy?r? lesz jutalmad.
– Ne aggódj, asszonyom! Egy ütés után fejed már a padlón gurul tova.
Nyakát ráfektette a vérpad kifaragott ívére, ruháját megigazította, gyöngyös haját el?re tolta, helyet csinált a bárd csillogó élének.
– Rajta hát! – szólt oda a hóhérnak. A tömeg hirtelen csenddé merevedett, leveg?vétel sem volt hallható. Csak egy légy zümmögött éppen ott. Csak egy fog csikorgott hangosan az egyik ablak mögül, két kéz tömzsi ujjai szorultak ökölbe. Csak egy hang suttogott, sajnálom kedves, és már csapódott a fényes vas, fröcskölt a vér, gurult a gyöngyös fej el?re. A tömeg most hirtelen bepótolta a leveg?vételt, megkönnyebbülten, egy emberként kiáltott fel.
– Éljen a király, éljen Henrik, az angolok királya!
A király pedig egy ablakmélyedésben összekucorodva próbálta kihányni az elmúlt percek koncát. De fülében harsogott az asszony utolsó lehelete, orrában b?zlött a meleg vér illata, és gyomrából csak epét ürített. Az okádni való egy életre bent rekedt agyában, és lassú rothadása elindult útjára.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.27. @ 11:00 :: P. Szabó Mária
