Így az úr lassan nem bízott már senkiben. Mióta Vitéz János is elállt mell?le, nagyon maga maradt. Ezért több a teher a gyereken. Az úr ezernégyszázötvenhatodik esztendeje rosszul kezd?dött a Hunyadi klánnak. Jó emberei a királyi hatalom el?tt hajlongtak, és nem ?neki. Minden nap nehezebb lett az el?z?nél. Lassan megérkezett a bizonyosság is. A török mintegy százezer f?nyi jól felszerelt seregével a nyárra megérkezik Nándorfehérvár falai alá. Mint magyar f?kapitány, és mint a várnak az egyik felel?s kapitánya, elkezdte szervezni az ellent. A király csak támogatást ígért, de segítség nem jött. Nem érezte saját b?rén a veszedelmet.
Lassan teltek a napok, hetek, és a fiú egyre többet tanult az apja tárgyalásai során. Észrevette, hogy az úr akkor is kedves, ha éppen ellenségével tárgyal. S?t, talán ilyenkor még jobban vigyáz udvarias szavaira. És ha kér valamit, el?bb ad, ekkor azután kérését nem tudják elutasítani. Az ilyenek és egyéb hasonlóságok nagy fontossággal bírtak egy leend? nagyúr számára, mert bel?le kétségtelenül az ország els? embere lesz. Ezt tudta, mert megjósolták többen, és bár a jóslatnak sokan nem hittek, Mátyás minden szavát igaznak gondolta.
Ezt tudták a pálosok is. Igen, Mátyás sok viharvert év után, az ? királyuk is. A hollók népe, és a hollók vezére! Ezért imádkoztak az els? perct?l kezdve, ahogy a gyermek megérkezett a tejúton keresztül, hulló csillagok egyesüléseként. Évszázadokat vártak rá, már azt a néhány évet igazán ki lehet böjtölni. Most, hogy pontosan tudták, kiért imádkoznak, ezek az imák élettel tölt?dtek, és esténként, amikor véresre verték hátukat vezeklés gyanánt, itt volt az er?, amelyb?l lehetett meríteni. A hollók népe már nem volt egyedül, itt volt az igazi vezér. Felügyelték, és rendszeresen látogatták a kiválasztott gyermeket. Amikor a pápa arról beszélt, hogy megérkezett már a földre az igazi törökver?, ?k csak mosolyogtak, mert tudták, amit tudtak.
A fiú sokat gondolkodott, és álmodozott. Mint minden hasonló korú, szerette a férfias dolgokat. Szeretett vívni, verekedni, labdát dobálni, és szeretett a lányokkal incselkedni. Mégis igyekezett azokat a különleges szabályokat betartani, amelyek korlátokat szabtak a mindennapjainak. Valójában vezet?t akartak bel?le nevelni, ? pedig nem tudta biztosan mit szeretne. Esténként, ima után, amikor a bársonyos ágynem? próbálta elnyelni a ködös álom számára, mindig átgondolta a hátrahagyott napot. Mint a mait is. Ez a nap igencsak érdekes volt. Furcsa beszélgetést hallott.
– Gergely uram! A gyerek sokat tanul, szerintem túl sokat is – hallotta anyja aggódó hangját.
– Igen, asszonyom, de ? nem akármilyen gyermek. Neki a sok tanulás természetes, nem fárad, és igencsak érdekl?d?.
– Ez igaz, de akkor is, még gyerek! Játszania is kellene! – er?sködött az anyja.
– Soha nem volt gyermek, születése pillanatától elrendelt sorsa van. Ehhez kell? er?vel is rendelkezik. Lásson a fiában mást, asszonyom! ?csillag, és most itt a földön van rendeltetése – jelentette ki a szerzetes.
Most ezeken a szavakon gondolkodott. Nem értette a jelentésüket, azt azonban elérték, hogy teljes káosz keletkezzen gyermeki lelkében. Ki lehetek én, tette fel a kérdést most el?ször. Ez a kérdés meghatározta az egész életét. Mindig kereste rá a választ, de soha nem találta meg. Talán élete utolsó pillanatában, visszatekintve, talán akkor. Addig is egyik pillanatban egyszer? ember. Óh, mennyire is kívánta ezt! A másik pillanatban felel?s nagyság. Könyörtelenül fárasztó sors. Érezte ezt már most is, kis gyerekként, és esti imáiba beleivódott a kérdés.
– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben! Mutasd meg az utat! Mi végre jöttem a világra? – szinte hallotta a választ is, de az mindig más és más volt.
– Azért, hogy becsületes ember legyél fiam!
– Azért, hogy sokat játssz a többi gyerekkel!
– Azért, hogy tanulj sokat, fiam! Kerüld a hívságos szórakozásokat! – sok volt ez persze, egy gyereknek. Hiába is törte a fejét, nem tudott okos lenni. Így azután mikor melyik intelem t?nt er?sebbnek. Úgy játszott, vagy tanult, tanult, vagy játszott.
– Jó reggelt, úrfi! Kifelé az ágyból! – kiabált nagyhanggal Hunyadi kisebbik fiára. Az álmosan mocorgott egy keveset, majd lelépett az ágy el?tti medvesz?rre. Hideg volt a k?falak között, holott már itt volt a tavasz. Március vége, holnaptól április. Didergett az ingében, még a hangja is szinte reszketett, amikor válaszolt az apjának.
– Igen, Uram! Igyekszem. – gyorsan magára kapkodta a vékony b?rruháját. Megkaparta a haját, már kész is. Mit akarhat az apja ilyen korán megint?
– Beszélnünk kell, fiam!
– Már itt vagyok, apám!
– Gyere, sétáljunk egyet! – egy darab kenyér lepényt, és sajtot nyomott a kezébe. Mátyás jóles?en rágcsálta a friss kecskesajtot, de a száraz lepényhez nem f?lött a foga. Próbálta a b?r mellénye alá dugni, de apja észrevette.
– Mit csinál az úrfi? Amikor sokan éheznek a földeken, eldugja a lepényt? Milyen úr az, aki ilyen szégyenteljesen pazarol? Semmilyen, mondaná a fiú, de inkább hallgat. Várja, hogy Hunyadi folytassa.
– Üzenet jött a királyi udvarból, lassan itt a török anakonda ismét, Fehérvár alatt. Össze kell szedni a sereget. Segítened kell a levélírásban! És sorban jönnek a követek is, tolmácsolni való is lesz b?séggel. Fogod bírni?
– Fogom! – ásított közben egy nagyot. A szoba már ragyogott a bever?d? naptól. Az egyik legfényesebb helység volt az övé. László szobáján kellett keresztül jönnie, ez is tetszett. Hogy az ? lakószobáján nem járkált át senki. Igaz, kisebb, mint a bátyjáé, de a sarokban volt, így két oldalról kapott fényt, és ett?l igazán hangulatos. A szobát a középen álló faragott nagy asztal uralta, a székekkel. Magas támlás székek, sosem értette miért, mert szinte elveszett a széktámlák mellett. Volt még benne két láda. Igazi fény?zés, egyik a ruháinak, másik a saját kincseinek. Parittya, könyvek, labda, és mindenféle csupa haszontalan eszköz. A falakon lógó medve, róka, szarvas b?rök próbálták a hideget kint tartani. És kandallók, körülötte a rengeteg gyertya, és fáklya tette teljessé a komfortot.
– Kerengünk egyet, apám? – fordult kíváncsian az öreg felé, bár ma reggel valahogy semmi kedve nem volt a szobájából kilépni. Gondolkodós napja lenne, ha engednék. De nem lehet, mert itt a feladat. Az utóbbi id?ben, ahogy gy?ltek a Hunyadiak ellenségei, egyre többet kellett szót fordítania. Hiába esküdött h?séget az új királynak, Lászlónak, egyre több lett a rosszakarója. Így az úr lassan nem bízott már senkiben. Mióta Vitéz János is elállt mell?le, nagyon maga maradt. Ezért több a teher a gyereken. Az úr ezernégyszázötvenhatodik esztendeje rosszul kezd?dött a Hunyadi klánnak. Jó emberei a királyi hatalom el?tt hajlongtak, és nem ?neki. Minden nap nehezebb lett az el?z?nél. Lassan megérkezett a bizonyosság is. A török mintegy százezer f?nyi jól felszerelt seregével a nyárra megérkezik Nándorfehérvár falai alá. Mint magyar f?kapitány, és mint a várnak az egyik felel?s kapitánya, elkezdte szervezni az ellent. A király csak támogatást ígért, de segítség nem jött. Nem érezte saját b?rén a veszedelmet.
– Szilágyi uram, hány f?re lesz szükség bent a várban? – szólt egyik alkalommal a hatalmas lovagtermében felesége testvéréhez, az alacsony, vékonydongájú, de keménykötés?, szigorú gondolkodású Szilágyi Mihályhoz. Mátyás is ott tartózkodott, és csendben figyelte nagybátyját. Sunyi ember, gondolta, ahogy apró, feketén villogó szemeit figyelte. Tanulta a pálos szerzetest?l. Az, aki gyakran pislog, és nem néz a szemedbe beszéd közben, sunyi ember. Ilyen, és ehhez hasonló bölcsességre okították. Arra, hogyan kell emberekkel bánni, hogyan kell az ellenségb?l barátot csinálni, a barát éberségét teljesen elaltatni, akaratát keresztül vinni, taktikázni, gy?zni, gy?zni, a másik felett.
– Legalább hétezer f?re lesz szükségünk a vár védelmére. Ennyi ember el is fér, és a harchoz is hozzáférnek váltakozva – morfondírozott hangosan Szilágyi, miközben alkatának megfelel?, szinte kicsiny kezébe fogta a hatalmas ezüst boros kupát.
– Rendben! Kaptok hétezer f?nyi ?rséget. Mátyás! – szólt oda a fiához – levelet kell írni királyurunknak. Sürg?sen segítséget kell küldenie! – a fiú azonnal hozzá látott az íráshoz. Az íróállvány ott állt a hatalmas ablak ell?tt, a fiatal családi írnok gyorsan, ügyesen formálta a bet?ket, és sz?tte a szavakat. Nem sok id? telt el, amikor már csak a viaszos pecsét elhelyezése váratott magára. De megtörtént ez is, és a megbízható futár, Magyar Péter, sebes lépésekkel indulhatott kistermet?, fekete, lova hátán az udvarba.
– Fiam! Valahogy nem sok jót gondolok err?l az évr?l. A te hollód is többet járt errefelé. Észrevetted? – fordult János úr az írnokhoz.
– Igen, apám! – mondhatta volna az apjának, hogy rendszeresen jön, odaül az ablakszélére, és csak figyeli. Beszélhetne az oroszlánokról is a messzi erd?ben, akik ?t várják, és addig nem esznek egy jóíz? falatot, amíg nem kapnak az ? kezéb?l. De nem mondta, mert ezek a dolgok ott voltak a tudatában, de nem értette maga sem, mit jelentenek. Lassan eltelt a nyiladozó tavasz. Ez alatt gyakran találkozott Kapisztrán Jánossal is, aki rendszeresen emlegette jóslatát.
– Király leszel, majd meglátod! – nézett rá látható tisztelettel. A nagydarab, id?s ferences szerzetes egy ideje erre hirdette már az igét, és gyakran betért Hunyadra.
– Hallod mit mondtam, fiam? – húzta fel szemöldökét a homlokára.
– Igen, atyám, hallom – hagyta rá, mert igaz, ami igaz, hallotta, de nem értette, sose volt mersze azonban megkérdezni. Másrészt mindegy is volt. Elhitte, mert sok jel mutatott arra, hogy a sors nem sima utat szánt neki.
Eljött a forró, száraz nyár, és a török kígyó feltekerg?zött a vár alá. Hatalmas színes sátrai mozgalmassá tették a tájat. A piláf f?szeres illata töltötte meg esténként a száraz leveg?t. Feszült idegszálak várták a támadás els? jelét, hogy azután kipattanjanak, mint a jól felhúzott íj. A harci kedvet, az elszántságot a pápa parancsa is er?sítette. Déli tizenkét órakor megszólaltak a harangok az szerte az egész keresztény világban. Bimm – bamm, bimm – bamm. Nagy hanggal hirdették, hogy sok száz magyar vitéz halni készül. Mátyás minden déli harangszónál imádkozni kezdett. Az ? teste is megfeszült az óriási akarástól, az óriási hitt?l. Minden éber pillanatában tudta, hogy a magyarság segítségre várt hosszú évtizedek óta. És ?, mint Árpád egy csepp vérének hordozója kötelességeként tartotta a hazaszeretetet. Árpád vére is csörgedezik benne, ezt is biztosra tudta, és ha eszébe jutott, egyébként is méltóságos testtartása még méltóságosabb lett. Ezért hitt hát a jóslatban is. Ezért készült, álmodozott már régóta királyi koronáról. Ilyenkor arcvonásai is megkeményedtek.
Óriási lett a gy?zelem! II. Mehmed katonáival fejvesztve hagyta el az országot lefelé a h?ségt?l szenved? déli határok mentén. Sok magyar vitéz hagyta ott a vár körül utolsó leheletét bolyongani, és testét, hogy az a döglegyek lakomája legyen. Nem csoda, ha rövid id?n belül, pár nappal a nagy gy?zelem után, fert?z? b?zt okádott a leveg?. A magyar táborban elkezdtek a katonák hullani, mint a telezabált legyek, mintha nem b?nh?dtek volna eleget a gyilkos csata során. Maga Hunyadi is egyik pillanatról a másikra, azt vette észre, hogy az, amit az ég megkímélt az elmúlt hetekben, most hirtelen az enyészeté lesz. Lefordult a h?séges lova hátáról, és alig pár nap múlva már a halálos ágyán búcsúzott az ?t körülvev?kt?l. A búbó pestis er?sebb volt a százezres török szörnynél, ez ellen az ország els? vitéze nem védekezhetett. Ezernégyszázötvenhat augusztus havának tizenegyedik napján így azután megadta magát a kérlelhetetlen ellenségnek.
– Asszonyom! Asszonyom! Hírnök érkezett a táborból! – kiabált Nagyhasú Katalin az asszonyának. Erzsébet pedig különös izgalommal sietett az emeleti lovagterembe a hírnök fogadására. Ilyenkor szíve megtelt izgalommal, és örömmel, mert hír jött szerelmetes urától. Most azonban nehezebben vitték a lábai, mint egyébként.
– Szólj az úrfiaknak gyorsan! Jöjjenek ?k is! – ezt sem szokta, de mintha belülr?l irányította volna valami különleges er?, amelynek engedelmeskedni volt kénytelen. Leült a magas támlájú székbe, két oldalán a fiaival. Várta, hogy a hírnök belépjen. De annak nem volt sürg?s. Nehéz hírt hozott, fekete ruhájában, fejét lehajtva, kényszeredetten, lassan lépegetett a nagyasszony elé. Nem kellett volna meg sem szólalnia, a három ember így is azonnal tudta, hogy rossz hírt hozott. Olyat, amely megváltoztatja az életet ebben a hirtelen siralomházzá vált várban.
– Asszonyom! Hunyadi János tegnap átadta lelkét bolyongásra az örökké valóságnak. Nem gy?zték le a vérszomjas törökök, legy?zte a kérlelhetetlen pestis – a szavak nehezen törtek el? a férfi mellkasából. Erzsébet er?sen markolta székének karfáját, összeszorított szájjal nézett maga elé. Úgyszintén a két fia is. Sem könny nem hagyta el szemüket, sem hang nem a szájukat. A bánat úgy csapta agyon ?ket, hogy jele alig volt látható.
Az úr földi maradványát némán helyezték örök megnyugvásra a Gyulafehérvári Szent Mihály székesegyházban. Hosszan kongtak a lélekharangok, keresztül az egész országon. Elment a h?séges gazda, jöhetnek az ebek.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: P. Szabó Mária
