… miközben egy nagy nyúlcombról rágcsálta le az utolsó falatokat. A csont pillanatokon belül az oda somfordáló kutya szájába került, a sz?rében pedig a gazda komótosan szárazra törölte nagy lapát, vöröses kezét.
Még fényesen sütött a nap, amikor a temetési menet hazaindult. Erzsébet asszony is lóháton, a gyönyör? mén két oldalán halotti lepelként omlott le fekete atlasz ünnepl? ruhája. Kábán ülte meg a lovat, esze sehol nem járt, révetegen bámult a napfényt?l szikrázó tájon el?re. Két oldalán fiai, mögötte Szilágyi Mihály és népes udvartartása. Még nem eszmélt fel, még tompa volt a fájdalom, de nem váratott magára sokáig. Hamar eljött a s?r? éjszaka, amikor szobájában egyedül bezárkózva haját tépte, kínzó imáját mormolta. A füstös háló falait csak az égen ragyogó csillagok világították és a fátyolos Hold, csak ?k ?rizték a nagyasszony gyötr? imáinak jajveszékelését. Nem hallhatta azt senki, ahogy a patakokban öml? könnyeit sem láthatta. Csak vörösl? szemei árulták el reggelente, hogy az éjszakák vad bánat orgiái nem kerülték el ?t. Hiába a nemesi vér, a szív, a fájdalom nem válogatott.
– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, segítsd további utunkat. Segítsd két szép fiam boldogulását, hatalmuk meg?rzését, rettenthetetlen apjuk emlékének tovább fényesítését. Nem élek már másnak csak nekik, Lászlónak, Mátyásnak, és egy emléknek. Emlékezem János ölel? karjaira, meleg tekintetére, puha simogatására, fényl? nevetésére, szerelmesen csillogó szemére -, estér?l estére így folyatta imáit a nagyasszony. De kevés id? maradhatott a gyászra, az úton tovább kellett menni. A temetés utáni nap délel?ttjén hivatta fiait.
– Anyám! Fáradtnak látszol – László, aki szintén nagyon sápadt volt, és vékonyodott is az elmúlt pár napban, aggódó tekintettel nézett anyjára.
– Nehezen vagyok édes fiam, de most már beszélnünk kell. Sok a dolog, nem várhatunk tovább – nézett szeretettel nagyobbik fiára. Ekkor lépett be Mátyás. Rajta semmi nem látszott. Komoly, átható tekintettel nézte a többieket. Megszokták már, de most mégis furcsa volt, mintha kívülre rekesztené magát a közös bánaton.
– Igen, anyám, beszélnünk kell! – olyan határozottan hangzott, mintha nem is az anyja, a bátyja, irányítana, hanem neki kellene. Tizenhárom éves volt már, lassan tizennégy. László hirtelen egy leheletnyi dühöt érzett, csak talán nem ?, aki második, akarja az els? helyet elfoglalni? De nem, látszott, hogy a fiú nem tudatosan viselkedik. Egyszer?en ilyen, egészen kicsinek is ilyen volt. Oda kellett rá figyelni. Erzsébet nem vette észre most a vészes közjáték leheletnyi fátyolát, neki még a gondolatait er?ltetnie kellett a jelen felé.
– Sokan voltak a koporsó mellett, bár én csak a fejeket láttam, az arcok elmosódtak. Tudjátok kik? – László hallgatott, de Mátyás komoly hangon, mintha valami fontos leckét mondana, sorolni kezdte.
– Ott volt Kapisztrán János, az olasz. ?jósolt is. Hallotta anyám? – nézett érdekl?dve az anyja felé.
– Nem hallottam semmit, fiam, a fülem, a szemem zárva volt a külvilág számára. Mit jósolt?
– Rólam, anyám! Apám után uralkodó leszek. Király. Készülnöm kell, mert nemsokára eljön az id? -. Jó testvérek voltak, László mégis borús tekintettel hallgatta ezeket a szavakat. Az asszony nem szólt rá semmit, hisz ? is tudta. De korai még ilyen terhet a fia vállára raknia.
– És kik voltak még?
– Mindenki ott volt, aki Magyarhonban számít, és mindenki, aki számítani akar – milyen furcsa megfogalmazás, gondolta az asszony.
– Újlaki, Országh Mihály, Garai család feje, ott voltak a Cilleiek, a király követe, a pápai követ, a szomszéd országok követei, Giskra, Szécsi Dénes, Vitéz János, se vége, se hossza a hatalmasságoknak, anyám. Apám úgy ment el, mint egy nagyúr, az ország els? hatalmassága. Az asszony csak hallgatott, csendben nézte a fiait. László a temetés napján kilovagolt. Üldözte a lovat keresztül a buja, h?ségt?l párolgó tájon. Amikor visszaérkezett, tiszta csatak volt a ló, és könyörtelen lovasa is. Nem tudni, mi áztatta az arcát, a könnyek, vagy az izzadtság. Megtörölte magát, és attól a pillanattól kezdve nem csak jog szerint, hanem lélekben is ? lett a Hunyadi család feje.
– Köszönöm, fiam! – fordult Mátyáshoz. ?a temetés délutánján bezárkózott a szobájába és gondolkodott. Várta a hollót, az pedig estére megérkezett. Odatelepedett az ablak párkányára és figyelt, a fiú pedig f?zte a gondolatait. Ha valaki a fejébe látott volna, megdöbbenve menekül el. A körülményekr?l gondolkodott. Rakosgatta az ?ket körülvev? szerepl?ket egy képzeletbeli asztalon, melyen rajta álltak a várak, és városok. Okokat, okozatokat talált, meggy?zött, megvetett, keménykedett, parancsolt, és zsarolt. Mindennek egyetlen célja volt, a hatalom. Az ? fejében már kész volt a terv, de senki nem volt kíváncsi rá, hisz László lett a család els? embere.
Ekkor hirtelen nyílt a nehéz faajtó, Erzsébet testvére, a vékonydongájú, szikár Szilágyi Mihály rontott be.
– Olyan ez a palota, mint valami vásár utáni kótya-vetye. Tele vagyunk vendéggel, de nincs gazdája semminek. Húgom, szedd össze magadat, és rendelkezz! Nehéz id?szak el?tt állunk. Ha a saját portánkhoz nem lesz er?nk, hogyan lesz máshoz?
– Csak még a mai napot hagyd meg nekünk bátyám. Hadd temessünk még egy pár nehéz órán keresztül. Este pedig tanácskozzunk, mi legyen velünk, és merre induljunk!
– Rendben van, Erzsébet! Amikor a Hold felváltja a Napot, és csak a csillagok, meg a fáklyák világítanak, visszajövök. Legyetek itt mindhárman!
– Itt leszünk, és várunk! Menjünk a palota kertjébe egy kicsit sétálni! – fordult fáradt mozdulattal fiai felé. A kert nem volt nagy, de f?leg tavasszal, óriási illatorkánban részesítette a vár lakóit. Megtalálható volt itt az almafa, szilvafa, mandulafa, gyógynövények, rózsák, liliomok, kikericsek illatoztak. Az úrn? gyakran sétált erre, a szívének megnyugvást hozó, színesen burjánzó, illatozó növények között. Most is egy ilyen sétára vágyott, szónélkülire, halkra, csak gondolkodóra, álmodozóra, fiai között. Ã??k is, mintha megérezték volna anyjuk néma óhaját, szó nélkül haladtak mellette. Lassan gyengült a nap ereje, eljött a vacsoraid?, és utána a számadás. Számadás a jöv?nek, mert a múlttal már nem volt mit kezdeni. Az bevégz?dött. Tovább kellett lépni. A fájdalom nem lett eleresztve, be lett zárva, meg lett ?rizve, és akkor vették el?, amikor er?re volt szükségük.
A Nap helyét átvette a Hold, amikor újra az asszony szobájában voltak. Szép, nagy helyiség volt. Igazi n?i otthon. Erzsébet szerette díszíteni. A teret nagy asztal, faragott, fekete székek, és egy óriási szekrény uralták. Volt itt még egy hatalmas láda is az asszony kedvenc holmijainak, és egy íróállvány közvetlenül az ablak el?tt. A falakon szövött drapériák, a padlón állatb?rök, kandalló és az elmaradhatatlan hosszú lábú gyertyák, fáklyák, melyek most r?t fénnyel világították meg a szobát.
– Számolnunk kell azzal, hogy meggyengültünk, és a király átruházza másra a Jánosnak testált jogokat – gondolkodott hangosan Szilágyi Mihály.
– László! Neked azonnal h?ségesküt kell tenned, hogy megel?zzük a bajt. –
Tudta ezt persze László is, hisz a hatalom szeretete a vérében volt. Ebben n?tt fel, erre tanították. Meg arra is, hogy a hatalmat könnyebb megszerezni, mint megtartani. Most azonban el?bb meg kell szereznie, hisz apja halála teljesen új helyzetet teremtett. A nagy Hunyadi nincs többé, nem biztos, hogy a többi hatalmasság elfogadja a kicsit. Számba vették a várakat, a rangokat, amelyek most hirtelen veszélybe kerültek.
– Nehéz helyzet! – Mátyás csak ennyit mondott. Nem igazán szólhatott bele a tervezgetésbe. Pedig a négy ember közül egyedül ? tudta igazán, hogy mi várható. Tudta, hogy semmit nem lehet tenni, mert ez az a szörny?séges pillanat, amit ki kell használni a Hunyadi klán végtelen meggyengítésére. Ezt meg is fogják tenni. Ezzel kell számolni, gondolta magában. Csak hangosan nem szólt. Minek is tette volna, hisz a többiek bíztak abban, hogy meg lehet tartani a szerzett jogokat, ha behódolnak a királynak. Ám nem a király itt a f? ellen. ?csak az álca. A hatalmat, a koncot els?sorban a többiek féltik. Legyenek akár szövetségesek, akár ellenségek, ezt az alkalmat nem fogják elhalasztani. Szinte látta maga el?tt, hogy köt szövetséget a barát és az ellen, Garai és Cillei. Félelmetes párosítás, és gátlástalan hatalomvágy. A fáklyák már halványultak, a gyertyák leégtek, amikorra befejezték a megbeszélést. Azt gondolták, megtették, eltervezték, amit lehet, ideje aludni térni.
– Aludj békében Erzsébet! – csókolta meg húgának a homlokát Mihály.
– Jó éjszakát, Anyám! – búcsúzott a két fiú. Erzsébet, amikor maga maradt, bels? asszonyát hívta.
– Katalin! Segíts! – az asszony lehámozta róla nehéz gyászruháját, hozott egy bögre langyos tejet, a halódó fényeket pedig alvásra késztette. Az asszony magára maradt, és elkezdte esti imáját, de szeme már száraz volt, szíve kemény. Már nem a múltért, hanem a jöv?ért imádkozott, de aludni még a múlt okán nem tudott.
Garai, amikor a temetés után visszaérkezett a cseszneki várba, számolt azzal, hogy fontos döntéseket kell hozniuk. Neki és a többieknek, a ligának, sajátmagának, Cilleinek és Újlakinak. Hárman voltak a hatalmasok, így együtt legy?zhetetlenek. Ezt érezte meg Mátyás. Azzal, hogy a sakktáblán el?re lépegetett, tudta mi lesz a jöv?jük. Garai ide várta a másik kett?t, ezért az egész várban hatalmas nyüzsgés tette mozgalmassá az egyébként nyugalmas unalmat. Igaz, hogy nem igyekeztek Hunyadit segíteni a törtök ellen, ráhagyták a dolgot a fegyver nélküli parasztokra, a falusi papokra, kolduló barátokra, most viszont annál b?szebb volt az igyekezet. Igyekezni kellett megfosztani a Hunyadi klánt jogaiktól, és a rájuk ruházott birtokok kezelését?l. Az fel sem merült ebben a díszes kompániában, hogy Hunyadi f?kapitány saját vagyonából is megtoldotta a terhes hadi kiadásokat. Eb pénze, a hatalmasé, az enyém is lehetett volna, gondolták.
– Na majd most lesz! – nyugtatták szövetséges barátjukat, Cillei Ulrikot. Újlaki Miklós, az országos hír? hunyadi barát is biztató szavakat mondott. Már az apa idejében csaló volt, most hogy az nincs, már nyíltan áruló.
– Igen! Vagy most vesszük vissza, ami bennünket is illet, vagy soha! – így azután a vacsora asztalnál meghányták-vetették a dolgokat. A nagy, sötét, faragott székeken tizenhatan ültek. Kemény kötés? urak egyt?l-egyik. Hosszú tálakban g?zölögtek a sültek, csöpögött a zsír az arcokon, kezeken, sötétl?n ragyogtak a szemek. Érzékelhet? volt a gy?zelem. Ugyan nem is olyan régen még temetésen voltak, de most mégis örömködtek. Felvirradt a világ, újra lehetett osztani. Igen, immár Cillei Ulrik az új f?kapitány, a király a halott f?kapitány utódjául ?t nevezte meg. Ez már hatalom a javából.
– Vissza kell szedni a kölkökt?l, amijük van! – keménykedett Cillei, a többiek pedig gyáván helyeseltek, magukért, a királyért, az országért. Nagy szavak mögé bújva könnyebb volt a koncért vívott küzdelem.
– Igazad van! Egyik sem lehet igazán apja fia. Mátyás kicsi, László pedig önmagában kevés. Az öreg középtermet?, gesztenyeszín hajú, komoly tekintet?, pirospozsgás ember volt. László küls?leg kiköpött apja, de a belseje, hát az távol esik t?le. Vele könnyen leszámolunk – ahogy mondta az áruló Újlaki, miközben a szája két szélén csorgott a vörösbor lefelé. Lehet, hogy sokat töltögetett a hatalmas ónkupákból gömböly? pocakjába, ezért lett ilyen szókimondó. Józanul csak elhallgatta volna a többieket, lett volna tán benne annyi érzés.
– Cillei! Mint új országos f?kapitány, minden jár neked, ami Hunyadié volt. A fiúktól el kell venni békésen, vagy er?szakkal – biztatta a házigazda is hatalmas vendégét, miközben egy nagy nyúlcombról rágcsálta le az utolsó falatokat. A csont pillanatokon belül az oda somfordáló kutya szájába került, a sz?rében pedig a gazda komótosan szárazra törölte nagy lapát, vöröses kezét. Kés?re járt, már a csillagok is gyengén pislákoltak. Tele hassal, a világot rózsaszínben látva elhelyezkedett a friss szalmára a vendégsereg. Csesznek vára sz?röst?l- b?röst?l nyugovóra tért. Mindenki tudta az igazát, azt, hogy helyesen gondolkodik. Már csak maga a cselekedet volt hátra, de eljött az ideje annak is. Nyakukon volt az új országgy?lés, ott kell rendet teremteni a zavarosban halászók között. Futak, a Duna bal partján fekv? vár lett kijelölve az országgy?lés helyszínének. Garai vár, kebelbeli. Itt kellett a Hunyadiak hatalmával végleg leszámolni. Készült rá mindenki. Készült az ellen a király vezetésével. Cillei gróf akart talán a legtöbbet. Ã??t f?tötte a bosszú, és sárba akarta taposni a Hunyadiakat. Azt akarta, hogy erkölcsileg teljes egészében semmisüljenek meg, ezért eszközeiben nem volt válogatós.
– Urak! Hunyadi János az ország h?se volt. Emlékezzünk rá így! De egy h?snek sem lehet elfelejteni a hamisságát, mert hamis is volt. A királyi jövedelmekkel elfelejtett tisztességesen elszámolni, számadását a saját hasznára hazudta. Király urunk az elmúlt id?szakban er?sen megcsappant jövedelemhez jutott, mert a hamis sáfár eldugta a szemek el?l az igazi mértéket. Amikor úgy beszélünk róla, mint országos h?sr?l, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy csaló volt – kiabálta nagy garral. A jelenlév?k helyeseltek.
– Úgy van!
– Igazat mond! – kiáltoztak néhányan. A többség azonban hallgatott, tudták, hogy a vád hamis, Cillei szájából csak az esztelen bosszú fröcsög.
Hunyadi fiúk ott ültek, és összeszorított fogakkal hallgattak. Mátyás az indulattól úgy mélyesztette körmeit a tenyerébe, hogy a vére is kiserkedt, de arca teljesen nyugodt maradt. Az álca, az er? már jelezte jelenlétét. László is teljesen nyugalmasnak t?nt. Tudták, most türelmesnek kell lenniük, ez itt nem az ? idejük. Eljön majd az is. De teljesen szó nélkül nem lehetett hagyni a gyalázkodást, ezért László szót kért.
– Királyom, Bátyáim! Nem jól látjátok! Apánk minden jövedelmet a török elleni hadjáratokra fordított, megtoldva a saját forintjainkkal is! Kész volt a vagyonát is soványítani az ország érdekében. Királyunkkal pedig mindig pontosan elszámolt. Emléke szent, nemcsak nekünk, családjának, hanem az ország népének is úgy kell, hogy legyen! Fényét semmiféle fekete szó, kelevényes gondolat nem vakíthatja.
– Apádat becsüljük, László, mint ahogy becsüljük Cillei grófot. Ezért neveztük apád méltó utódjának, ezzel is elismerve a nagy el?d tekintélyét. – A király szavai kényszeredetten csengtek, minden er? nélkül, csak úgy kötelességszer?en. Érezték ezt a Hunyadi fiúk. Mátyás feje zsongott a dühös gondolatoktól, és csak pillanatokra lobban meg benne a fáklya, amely perzselte lelkét állandóan. Táplálta ezt a hollók népe és öreg barátjuk, Kapisztrán Jánosnak a jóslata is.
– Itt áll a leend? király közöttünk! – harsogta apja temetésén. – Azóta már ? is a felh?k közül tekint le ránk -, emlékezett magában az ifjabb Hunyadi. Amikor a jöv? szavai nehezítették elméjét, arca mindig megkeményedett. Szerencsére most nem figyelt rá senki, mert László szónoklatát hallgatták.
– Királyom, a te hatalmad nagy, és mi nem mondunk akaratodnak ellen! Visszalépünk új helyünkre, és tiszta szívvel meghajtjuk fejünket el?tted. Minden várat, és egyéb hasznot hozó jószágot átnyújtunk az új kapitány kezébe. Várunk benneteket a nádorfehérvári várban, hogy a múlt kulcsait átadhassuk a jöv?nek! – a szavak tisztelettudóan és határozottan csengtek.
– Meglátogatjuk a várat, László. Mi is szeretettel gondolunk apádra, az ország h?s kapitányára. Elfogadjuk h?ségesküdet, és bizalommal vagyunk irányodban – a király szavain érz?dött a megnyugvás. – Így a jó, ha békésen zajlik minden – gondolta. Ha belelátott volna a Hunyadi fiúk lelkébe, nyugalma a madár sebességével szállt volna tova. Mert szörny? bosszú készült a megaláztatásokért.
– Cillei! Elkísérsz Nádorfehérvárába! Szedj össze még egy pár embert, és indulunk. László szíves szóval invitált, és békességgel adja vissza a várat, a többivel együtt. Elegem van a háborúból. Nincs a török, most mi harcoljunk egymás ellen? Nem és nem! Hajnalhasadáskor indulunk!
– Királyom! Szerencsés dolog megbízni a csalókban? Gondold meg ezerszer, miel?tt elindulnánk!
– Nincs mit meggondolnom. Holnap hajnaltájt már a lovaink lába veri fel a magyar fagyott utat!
– Igen Uram! El?készítem az indulást.
Amikor indultak, még ködfátyol borította a tájat. Alig láttak az orruknál tovább. November eleje volt, de szokatlan hidegséggel köszöntött be. A lovasok arcukat, kezüket sz?rmébe bújtatták a szél csíp?ssége ellen. Vigasztalan id?, vigasztalan út, vigasztalan jöv?, krákogta a holló Mátyás ablakán. Érezte ? is, hogy nagy történések lesznek, minden idegszála feszülten várt, mint az íj, amikor azt várja, hogy elengedje a vadász. László pedig a várban készül?dött a vendéglátásra. De érdekes egy készül?dés volt ez, sem f?zés, sem sütés, sem pedig a szállás rendberakása. Nem hozott be senki friss szalmát a fáradt lovagok pihen?helyének felfrissítésére. De készül?dtek mégis! Vasat élesítettek, sötét dolgokat beszéltek, szövögették a fekete pók bosszúhálóját. Borús szemmel tekintettek a vár kapujára. Amikor az felnyílik, beviharoznak rajta a lovasok, a magas vendég, a király és kísér?i, elindul a végzet sorsot fordító útjára.
Ütött az óra! A vendégek megérkeztek. Cillei Ulrik hirtelen több acélpenge között találta egyedül magát. Úgy csaptak le rá, mint kiéhezett héják a zsákmányra. Ömlött a vére, már az egész kövezet piroslott, közepén pedig ott hörgött, dobálta magát az ország f?kapitánya. Körötte némán álltak a gyilkosai.
– Legyetek átkozottak! – hörögte utolsó szavaival, majd lassan átadta magát az enyészetnek.
– Királyom, Te az uram vagy! Cillei halálos ellenségem volt! – próbált a király szívébe békét lopni Hunyadi László.
– Elhiszem neked – gondolkodott hangosan V. László. – Békét kötök veled, mely egy életre szól. – Esküszöm, hogy nem esik bántódásod, és visszaszáll rád apád öröksége teljesen! Légy te az új f?kapitány, te, ki fia vagy a réginek. – Az eskü méltó egy királyhoz, de az, hogy megszegi, nem szokatlan. Hisz jó egy hónap múlva már Budán vezették Lászlót a kopár veszt?helyre, a kérlelhetetlen hóhér elébe. Vecsernye volt éppen, amikor az id?sebb Hunyadi fiú tilóra tette nyakát. Aranyos ruhájában bátran nézett körül. Hosszú haját a hóhér összefogta, és úgy sújtott le rá, egymás után háromszor. László ez után, mint egy jelenés felállt, és érthet?en kiáltott.
– Három csapás! Több büntetéssel a hazának szokásbeli törvénye szerint nem tartozom!
A körülállók megdermedve bámulták a történteket. Ekkor azonban hóhérai leteperték, és mint egy csirkének, elvágták a nyakát. Mátyás pedig már, mint fogoly, imádkozott a budavári palota István tornyában. Zsenge kora miatt nem csapott le rá is a bárd.
Nagy lett a bánat és a fájdalom. Minden jólelk? magyar ember lelkében könnyeket hullatott. Oda a jöv?, meghalt Hunyadi! Kinek neve egyenl? volt az igazzal, a h?sével, már nincs többé.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:00 :: P. Szabó Mária
