Még sötétl? kora hajnalban, a kakaskukorékolás el?tt, Hunyadi éberen forgolódott zizeg? fekv?helyén. Szerette ezt a várost. Füstös, nyers, hangulata mindig a megújulást idézték fel benne. Most is arra gondolt, amikor egyszer nagyon régen, apja beszélgetni kezdett vele jöv?jér?l. Maga el?tt látta a Havasok örökkön-örökké zöldell? t?level? fáit. Szinte hallotta félelmetes suhogását a vadonnak, és a szörnyedelmes ijedtséget hozó kiéhezett szürke farkasok vonítását. Érezte gyermekkorának varázslatos illatait. És az a pillanat, amikor apja áttért Magyarhonba élni, halni, számára is jöv?t eldönt?, meghatározó pillanat volt. Apja ezerszer elmesélte.
– Figyelj, kis vitéz! – bökte meg mutató ujjával a kobakját, és csak mondta, mondta – egyszer azt gondoltam, éppen egy medvevadászat után, amikor kezem csöpögött a vad vörösl? vérét?l, hogy elmegyek innen. Világot látok, új urat keresek. Még parányi emberke voltál, nem emlékezhetsz rá.
– De emlékszem, uram – vágta rá csillogó szemmel – emlékszem arra a pillanatra, amikor legel?ször Zsigmond király udvarának göcsörtös köveit tapostam. A hatalmas király szavaira is emlékszem: „Vojk, h?séges lovagom, örökadományul megkapod t?lem Hunyadvárát”.
„Vajon én mit mesélhetek majdan két vitéz fiamnak?”, sz?tte tovább gondolatait lehunyt szemmel a szörényi bán. Ulászló is eszébe jutott, az új király, aki mellé vetette a sors, és saját döntése. És országos barátja, Újlaki Miklós, macsói bán. Újlaki nagydarab, medveszer?, megbízható, becsületes barát volt. Akkor még úgy gondolta, egy életre.
Mosolyogva, elégedetten forgolódott vaddisznó bundájával letakart szalma vánkosán, mert azt bizonyosan tudta, hogy fiaira becsületes hírét hagyja, az országosan elismert h?sét, vitézét. Neve hallatára zárt, sötétl? kapuk nyílnak ki, és friss pecsenyével, jó fajta borral várják a betéved?t. Lassan az éjszakai s?r? homály oszlani kezdett, beindult az élet a fáklyák kormos illatától sötét falak között. Mátyás már harmadjára szopott születése óta, most alszik, parányi száján egy csepp tej kérezkedik lefelé.
– Hogy telt az éjszaka, Erzsébet? – simogatta meg gyengéden felesége hófehér kezét.
– Boldog vagyok, jó uram! Boldog és büszke. Hunyadi László, Hunyadi Mátyás, és az apjuk, Hunyadi János boldoggá tesz – fordult felé örömteli mosollyal asszonya.
– Gyönyör? vagy ma reggel! Boldog apává tettél ismét, köszönöm neked! -. A szolgák már javában sürögtek, forogtak, a kályhában vidáman pattogott a t?z. A színes ablakokon a téli nap sugarai tolakodtak be, és borították ezer fénnyel világosságba a hatalmas hodályt. Szép, szikrázó napra virradtak a ház lakói, és vendégei.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: P. Szabó Mária
