Repült a madár, vaskos cs?rében az aranyló gy?r?vel. A pilis kopár sziklájának tetején megpihent, miel?tt gazdáihoz betért. Büszkén ült a szirten, hisz már párja van. A másik holló jegygy?r?je csillogva verte vissza a téli nap semmi melegét adó szikrázó sugarait. Hópelyhek vidáman cikáztak az égen. Kolozsvárott, messze a Pilisi szenthelyt?l, a sötét éjszaka született jöv? szuszogva csimpaszkodott anyja tápláló melleibe. Most már csak ki kell várni növekedését, de ez már nem semmibe szálló várakozás. Hisz beteljesült a régi jóslat, új uralkodó nevelkedik. Pereg a dob b?re is, az ?si hírviv?. Az ország legutolsó zege-zuga is megkapja a hírt. Van már enyhe fuvallat, a nyomor, a gyötrelem, a pusztulás túlhagyására. Vigyázz ország, és készülj, harsogják a dobok. Boldogan ünnepelnek Szent Pál követ?i is. Érdemes volt hosszú évek óta izmaikat, elméjüket kitartóan edzésben tartani. Eljött az ? idejük. Megérkezett az, akit, tanítani, védelmezni, felkészíteni kell égi küldetésére.
– Atyák! A ma éjszakai vezeklés legyen minden eddiginél keményebb, hisz most már tudjuk, lelkünk nem véletlenül járta meg a nagy utat. Az, akit az angyalok csillogó szférájában láttunk, megérkezett az ezüstösen csillogó éj folyamán – Gergely atya lassan, méltósággal ejtette ki szavait, miközben el?vette hatalmas, b?rszíjból font ostorát a teremt?nek.
– Amikor kósza lelkem elhagyta testemet, az ?si k?koporsó magányában erre a pillanatra gondoltam – mondta egy másik szerzetes, arcán üdvözült mosollyal.
– Készüljünk hát! Lelkünk egyszer már áttörte a k?boltozatot. Most is óriási er?re van szükség, hisz vezet?nk még csak maga a csillagos ég.
– Fejünknél megjelent a fényl? Nap, lábunknál a ragyogó Hold.
Egyesült a fény velünk. – Nagy zsongás töltötte be a dermeszt? barlangot. Mindenki készült a megtisztító ostorcsapásokra. Az arcok pirosló rózsa lázban égtek, szemeik a vastag k?falakon túl, a messzi távolban fürkészték a közeled? jöv?t. Többen már el?vették a barlang falába vájt mélyedéseikb?l ostoraikat, mások pedig készítették egyenes hátukat az ostorcsapásokra. Akkor hirtelen robajjal becsapódott a barlangba a holló. Cs?rében a fényl? gy?r?vel. A szerzetesek tágranyílt szemmel figyelték a jegyesség démoni kellékét. Igen, itt a végs? bizonyosság. Ha eddig egy pillanatig is kételkedtek volna, most minden kételyük elillant, ki a ködös világba. A holló már nincs egyedül. Megszületett a társa. A támogató, a jöv?, a földi fény már valóság. Sziszegve csapódtak az ostorok, eddig nem ismert er?vel. Suhogásuk betöltötte a barlangot. Már nem fázott senki, a hátakon véres hurkák hirdették a megtisztulást. Vezekeltek az összes földi b?nösért. Minden egyes magyar ember árulásáért kiserkedt egy-egy csepp pirosló vér. G?zölögtek a hátak, lassan vérpatakok indultak el útjukra az er?teljes csapások hatására, de jajszó nem hallatszott. Csak az ima, annak mormolása egyre hangosabban töltötte be a barlang szóra éhes termét, vegyülve a holló vidám krákogásával.
„ Ó, édes Sz?z Mária,
e világnak megvilágosítója,
világosítsd meg az én lelkemet,
és ismertesd meg szent Fiaddal, Jézussal.
Ó, édességes Sz?z Mária,
mikor lelkem testemb?l eltávozik,
oltalmazz meg pokolbéli ellenségt?l,
er?sítsd meg lelkem Szentháromság hitében,
és ne hagyj engem kétségbeesnem.
Ámen.”
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: P. Szabó Mária
