A szobatársak munka és tanulás után az újságban a tévé és rádió műsorát böngészve egymásnak adták a javaslatokat, hogy mit nézzünk meg este a televízióban és most már azt is — az újdonság örömével —, hogy mit hallgassunk a rádióban. Ma már hihetetlen, milyen nagy dolgok voltak ezek s mennyire fontosak nekünk. A többi szobában — kezdetben és még jó ideig — nem szólt rádió a miénken kívül. A szomszéd hálóból is be-bejött valaki, ha egy kis zenére vágyott. Az intézeti lányok jórészt vidékről jöttek. A kevéske zsebpénzt is jól be kellett osztani. A kimenők egy-egy mozi, cukrászda vagy (néha) színház látogatására, esetleg a mozgás kedvéért, csupán egy sétára, esetenként pedig a szerény vásárlásokra kellettek.
Talán én voltam az egyetlen, akinek rokonai laktak a fővárosban, hozzájuk gyakran kimehettem egész hétvégére is. Látogatóm is gyakran jött. Árpi sokszor érkezett fáradtan, és felengedte a portás. Ezt általában a bejáró, de idegen fiuk esetében nem fordulhatott elő. Kisebb engedményeket is csak a ritka, komoly kapcsolatnak bizonyuló udvarlók kaphattak. Ha nem is sok, de azért akadt ilyen.
Az első időkben a nekünk nem tetsző szabályokat úgy fogadtuk, hogy legfeljebb magunkban zúgolódtunk. Később hangosan is, de csak egymás közt és mire „bemelegedtünk” egyre bátrabban kritizáltunk mindent. Gyakran bizony okkal. A nagy gondjainkat elhallgatva, apróságnak tűnő, de nekünk fontos panaszokat mertünk felhozni nyíltan. Persze akkor sem teljes hangerővel — ha ritkán is —, de kiállva a nevelési órán, csendesen megemlítettük, hogy kevés a melegvizes napok száma, hogy nincs elég hely a ruhaszárításhoz, gyakran romlik el az ócska tévé, túl sok a munka utáni kötelező foglalkozás és így a többi…
A második emeletről — minden előzetes bejelentés nélkül — leköltöztettek két szobát, mert ott a Rehabilitációs Intézeti Központ rendezkedett be. A tízszemélyes hálónkból előbb már tizenkét, majd tizennégy ágyat összezsúfoló menedékhely lett. Egymásközt mertük csak így csúfolni a hálót, de azért nevelési órán is megkérdeztük, hogyan lehet az, hogy most nem tiltják, sőt ránk kényszerítik ezt a túlzott közelséget!?
Tiltakozásunk már nagy szemtelenségnek számított és eredménytelen is maradt.
Igazából nem is a mások zavaró közelsége okozott felháborodást — igaz, különösebb örömöt sem —, hanem botokkal, géppel nehéz egyensúlyozni a keskenyre zsugorodott ágyak közti ösvényeken. Fekvőhelyeinkhez csak oldalazva lehetett bejutni, ez a kétmankósaknak elég nehéz manőver volt. Egyes éjjeliszekrények az ágyvégekhez szorultak ki, mert két pár ágyat teljesen egymáshoz kellett tolni. Ez a nem pusztán kényelmetlen szűkösség már ütközéseket, feszültségeket keltett.
A kezdetben tágas intézetet megtöltöttük. Ezt is kinőttük. A hosszú várólisták meg csak nőttek, növekedtek. Nem hitték volna ezt azok, akik addig csak felületesen foglalkoztak a sérültek ügyével.
A zsúfolt szobákban aztán nem mindegyik új szobatársat fogadtuk kitörő örömmel, mint például, amikor felszámolták a földszinti négyszemélyes hálót, és Hessz Erzsit hozzánk költöztették. Őt kedves, intelligens és szorgalmas lánynak ismertük, de jött egy különlegesen magának való lány is. Elegáns és büszke tartása még imponált is, már-már arisztokratikus származást sejtetett. Ha csak a külsejét nézzük, az nem okozott volna semmi gondot. A lekicsinylő természetével gyűlt meg a mi bajunk. Valami elutasító fallal vette körül magát. Abszolút átláthatatlan falat emelt. Pedig már megérthettük, hogy jobban járunk, ha elfogadjuk egymást bírálat nélkül, amíg egy fedél alatt kényszerülünk élni.
Nem lóghatott ki senki a sorból! — itt azt nem szerették.
Hamarosan két táborra osztotta szobánk lakóit az új helyzet, ami kicsit az én lelkemen is szárad, mert nézeteltérésem C. Gabival egy heves vitával még el is mérgesedett, amikor mindketten konokul az álláspontunkhoz ragaszkodva, csúnyán összecsaptunk. A lányok többsége beleszólt, sőt a vitát tovább élezve két párt alakult ki. Akik nem kapcsolódtak be, azok se maradtak közömbösek, hanem próbáltak leállítani minket.
Egy gyilkossági hírt kezdtünk megbeszélni. Akkor már úgy tűnt és untam, hogy csak a szörnyű híreket olvassa, nézi mindenki, mert az izgalmasabb, mint egy szép történet. Dühösen csattantam fel, mikor az eseményt hosszan boncolgatták:
— Hű, de jól elszórakozunk a rémségeken! Jóízűen csámcsogunk! Mit kell ezen meditálni? A gyilkosságra nem lehet mentség, azt csak egyféleképp lehet megítélni.
— Ki tudja, mi volt a háttere és az indítéka a tettesnek? — érvelt, Gabi azt állítva, hogy én érzéktelen vagyok, mert bűnöst kiáltok az elítéltre. — Egyébként nem élvezzük — tette hozzá, mire én replikáztam.
— Dehogynem, hisz nem egy kellemes hírről, hanem erről a gyilkosról vitázunk régóta. Nyilván ez, az érdekesebb!
Ha nem ő fogalmazza meg, már beláttam volna, hogy igaza van, de tőle nem akartam elfogadni.
Aztán mindketten kitartó dühvel ragaszkodtunk az először kimondott szavunkhoz és ahhoz, ahogy mi értelmeztük a másik álláspontját. Még akkor is, mikor már tudtuk, hogy a felfokozott vitánknak semmi értelme. Engedhettünk volna a merev elhatárolódásunkból, de már nem is figyeltünk arra sem, hogy van a vita során olyan is, amiben azonos a véleményünk.
A feszültség — sajnos — örökre meg is maradt Gabi és köztem. Mindketten keményfejűek voltunk és maradtunk, méghozzá vélt vagy valós teljesen ellenkező nézetekkel. Csak a hibáit láttuk a másiknak, sőt kerestük is. Talán egyéb megoldhatatlan gondjaink mérgét öntöttük ki egymásra, mint egy bokszzsákra. Én sem könnyen oldódtam fel, de Gabi egyáltalán. Büszke maradt és rátarti. Egyszer megjegyezte, nem is érti, hogyan lehetek annyira jó barátságban az ilyen primitív lányokkal, mint itt egyesek.
— Ha figyelnél, te is másképp látnál mindenkit. Sajnos úgy kell elfogadnunk egymást, ahogy vagyunk. Összezárva előbb-utóbb előjönnek még a rejtett hibáink is, de belátással jó példa és esély is van a változásra. Neked is.
— A hibáimat hagyd békén, törődj a magadéival — vágott vissza és a bástyái mögé vonulva mindent másként csinált, mint mi.
Vonzotta az ellenségeskedést. Felsőbbrendűséget igyekezett sugározni, ami bennünket irritált, önkéntelenül ellenkeztünk is vele, ő meg annál inkább sértett fölénnyel járkált köztünk, mintha bűntelen büntetését töltené velünk. Vagy talán attól félt, hogy megérinti valaki, képletesen és valóságosan is?
— Mit kényeskedsz, honnét jöttél te? — rontott neki egyszer valaki, amire mély megvető pillantás volt csak a válasza. Rosszul tette, mert ellenségei tábora egyre nőtt és nincs ember, akinek jó a népes közösségben elszigeteltnek lenni.
Az apró hibákra tapintatosan figyelmeztettük egymást. De amikor ő kezdte késsel és villával enni a krumplistésztát, hatalmas nevetésben tört ki a társaság. Létezik — gondoltuk —, hogy mégsem olyan tájékozott tehát az etikettben, mint ahogy azt el szeretné hitetni velünk?
Mígnem, egy szép napon megjelent a családja. Egyszerű, sötét ünneplőruhás, csendes, fejkendős néni és ragyogóra suvikszolt csizmás bácsi. Nem találkoztam velük, a többiek mesélték teljesen felháborodva, hogy kínosan terelgette, utasítgatta őket. Kurtán, barátságtalanul azt kérdezte, hogy miért jöttek. A válaszukat nem hallotta senki, de ezzel szándékosan okozott fájdalmat nekik, az biztos. Nem akarta elfogadni az otthoni csomagot sem, aztán mégis beleegyezett, hogy otthagyják. Megszégyenülten mentek el.
Erről súgtak-búgtak a lányok, amikor hazaértem. Valami nagy bajt sejtettek abban a családban — az általa primitívnek nevezett — szobatársaink.
— Ugyan, miért bünteti Gabi a szüleit? Mi lehet a titok?
Nem derült ki semmi, de soha többé nem jöttek a szülők Gabihoz. Ő meg nem beszélt sem róluk, sem önmagáról soha, semmit. Előfordult, hogy egész kedvesen olvadt bele egy-egy semleges beszélgetésbe, aztán utána ugyanúgy a különcségeihez tért vissza, mint annak előtte. Két-három lánnyal tett kis kivételt, ám őket sem engedte túl közel, így múltja rejtve maradt. Közülünk senki nem is bolygatta őt többé. Csak messziről figyeltük azt a fogcsikorgató igyekezetét, hogy titokban tartsa a fájdalmait és nehézségeit, amit a műlábak okoztak. Tudtuk, nem tűr részvétet, sem kérdezősködést. Egyszer azért Mária nénitől megkérdeztük, miért kellett amputálni Gabi mindkét lábát, és miért olyan kicsi csonkkal.
Megdöbbentő választ kaptunk:
— Kiesett a vonatból tisztázatlan körülmények között, a lábait a kerekek vágták le. De ne firtassátok.
Ettől persze beindultak a találgatások, aminél jobb lett volna az igazat ismerni, mert éppúgy terítékre került az esetleges öngyilkossági szándék, mint az, hogy kilökte valaki. A rejtély csak mélyült…
Úgy hiszem, abból a meggondolásból tettek egy szobába kettőnket, hogy majd együtt tanulhatunk. Hamar kiderült, hogy ez nem fog működni. Nem igényelte ezt egyikünk sem. Kicsit kínosan kerülgettük egymást, mindketten érettségire készültünk és mégsem beszéltünk meg semmit és ez kifelé is furcsán hatott. Igaz, ő estire járt a Keleti Károly utcába, én levelezőre, a Jurányi útra. Úgy viselkedtünk egymással, mint az egymás mellett párhuzamosan futó sínek. Ha mégis „összetalálkoztunk”, az felért egy balesettel.
Keményen kellett tanulnunk, mert közeledett az összefoglaló beszámoló. Utána meg az érettségi tételeket is megkaptuk, kezdhettük feldolgozni.
Gabi rendszeresen járt az órákra, én otthon tanultam, magamnak kellett értelmezni a tananyagot, kiemelnem a lényeget. A kislámpám is zavarta őt. Sértődötten jegyezte meg, hogy másnap neki dolgoznia kell. A többiek lehurrogták azzal, hogy könnyen beszél az, aki rendesen járhat órákra, egyébként is mindenkinek fel kell kelnie, mégis megszokták, sőt jól ki is tudják használni a plusz egy óra világítást, amire engedélyt én kaptam. Ezt akkor igazságosnak éreztem… Önző voltam? Talán igen.
Az enyhén szellemi fogyatékos Ircsi is zúgolódott.
— Doktor Pápay Aranka! — dohogott dühösen a fejére csapva a takarót, a másik oldalára dobta magát. Erre megszólalt valaki:
— Ez az, látod Ircsike, ha elfordulsz már nem is zavar a fény.
Később ő is drukkolt már nekem, ahogy a többiek, hogy minden segítség nélkül is sikerüljön az érettségim. A mi Gabink ezt sem állta meg csípős megjegyzések nélkül. Neki is volt igazsága, ám mi elzárkóztunk tőle… lám, még most is a hibáit keresve magyarázom a „bizonyítványomat”.
Sajnos nagy hibát követtünk el valamennyien, beleszámítva magát Gabit is.
Nem tudtunk oldott légkört teremteni, egy kis belátó szeretettel megtámogatni, mindnyájan éretlenebben viselkedtünk annál, önzőbben, hogy megpróbáljunk segíteni neki. Már késő ezt tudnom.
Hatalmas küzdelmet folytatott ő is a felszínen maradásért és az előbbre lépésért. Iszonyú erőfeszítésre volt képes. A gazdasági irodában délig dolgozott minden nap, megtanult egy bottal járni, autót vezetni, később vásárolt egy vászonhuzatú Velorexet.
Sokszor jut eszembe az önmagával is kegyetlenül következetes, magányos lélek.
Mária néni figyelt mindenkire, de csak én készültem így, egyedül a vizsgákra. Gyakran bejött megnézni, hogyan boldogulok, és ha nem talált a szobában, megkérdezte a lányokat, mit tudnak, hogyan haladok, mennyire izgulok. Javasolta, kérjek időt a műhelyvezetőtől. Képtelen is lettem volna a délutáni zajban felkészülni. Félve kértem, de kaptam egy újabb hét szabadságot a Kisműhelyben, hogy a délelőtt csendjében, az üres hálóban tanulhassak.
Egyedül, tanulásba merültem akkor is, amikor halkan belopakodott, jelentőségteljes pillantással átadott egy összehajtott iratot. Kérdően néztem fel.
— Olvasd — mondta. A tartásdíjam teljes elengedéséről szóló határozat állt a papíron.
— No, most már minden rendben van, ugye?
— Igen — elpityeredtem.
— Most pihenj egy kicsit, utána jobban megy a tanulás is — simította meg a vállamat.
Aztán eljött az utolsó beszámolók napja. Az egészséges izgalomnál többet nem éreztem, de Mária néni tudta, hogy a fáradtság megvan, csak elnyomja a vizsgadrukk. Ezért elintézte, hogy a februári hidegben ne kelljen gyalogolnom, elvisz az intézeti kocsi a gimnáziumba, hazajönni pedig hívjak taxit.
Amikor indulni készültem, nem találtam a tanulmányi lapomat. Azt mondta, üljek le, én túl zaklatottan csak összekuszálok mindent, majd ő megkeresi. Közben szóltak, hogy vár rám a kocsi. Gondoltam elmegyek és megmondom, hogy elvesztettem… Ő tovább kutatott, módszeresen átlapozott minden szétdobált füzetet, átnézett fiókot, kézimunkakosarat. Meg is találta. Még a lépcsőházban utolért kipirult arccal, kezében lobogtatva: — Megvan, megvan!
Soha nem jeleskedtem a nyelvtani szabályok magolásában, ekkor sem, a nyelvtani elemzéssel le is rontottam a többi, jól megoldott feladatot. A vizsgák végén a magyartanárnő odajött hozzám és a vállamra tette a kezét:
— Kár a szépirodalom feleletért, azt nagyon szépen összeszedte.
Sajnáltam is, de fő, hogy túl voltam az egész kemény munkán. Egyetlen nyelvtan-négyessel — a többi ötös osztályzattal — indulhattam haza, akkor még a fáradtság legkisebb jele nélkül. Kísérőm kint várt, elindultunk hát a metsző hidegben gyalog. Nem hívtunk taxit.
Félúton már éreztem, hogy gyengülök, kivert a víz a gyaloglástól. Hátamon a hideg verejték, kezem szinte a bothoz fagyva, a cipőt pedig papírvékonynak éreztem. Akkorra már majd összeestem a kimerültségtől, csak vánszorogtam hazáig.
Az lett a vége, hogy alaposan megfáztam. Beérve kirázott a hideg. Azonnal ágyba parancsoltak, még Domi néni is odajött, feljebb húzta rajtam a takarót, adott egy puszit és a fülembe súgta:
— A teljesítményed segít a jó hírünknek! Nagy terveim vannak veled! Csak így tovább! — akkor nem sejtettem mik azok a tervek, csak elszégyelltem magam a nyelvtan miatt.
A lányok kényeztettek, a fürdőből kerekes székkel tolt be Hesszike, hogy ne kelljen cipőt húznom. Az ebédlőben pedig kiabáltak:
— Egy kancsó teát kérünk az Arinak, beteg! — mire egyet aludtam, ott gőzölt forrón az éjjeliszekrényemen.
˜˜
Még a beszámolók előtt egy rendezvényen kellett részt vennünk. Valamikor kitalálták, hogy a rádióban népszerű „Szív küldi” mintájára, úgynevezett szívpostát indítunk, ami aztán hagyománnyá vált a rendezvényeinken. Kis piros papírszívekre számokat festettünk és minden lány kitűzött egyet a blúzára. Én a 111-es számot választottam (és a továbbiakban meg is tartottam). Az érkező vendégek is mind kaptak sorszámot.
A lemezfelelőst meg lehetett kérni, hogy egy kiválasztott zenét tegyen fel és mondja be, hogy azt melyik számot viselő szívnek, melyik számú szív küldi.
Másik lehetőség a levél, kijelölt postások dolga volt a kézbesítés. A cím és az aláírás helyett csak a személynek megfelelő szám szerepelt, írni bármit lehetett.
Meglepetésemre kaptam egy cetlit:
“Kedves 111.
Ne, haragudjon, hogy kéréssel fordulok Önhöz.
Remélem kérésemnek eleget tesz. Szeretném, ha kijőne
és beszélni szeretnék önnel 77.”
Szív kitűzőm és a levél(hiányzó kép! szerk.)
Így, egy „n”-nel! Erre illett volna valamit válaszolnom, de nekem eszembe se jutott ezzel a csúnyán és hibásan író 77-essel randevúzni. Igen ám, de szóltak, hogy Árpi vár az előtérben, nem akar bejönni. Kimentem hát hozzá. Kommunista szombatról jött, az „önként vállalt társadalmi munkából”, nagyon fáradtnak látszott, nem is öltözött alkalomhoz illően.
Közben a szemem sarkából láttam, hogy valaki megáll pár lépésnyire tőlünk. Gondoltam, ez biztosan a 77-es lehet.
— Csak annyi időre jöhettem, amíg veled kicsit leülünk és megyek is aludni — mondta az öcsém.
— Nekem is vissza kell mennem — válaszoltam, nehogy a 77-es azt gondolhassa, hogy megvárhat. Árpi hamar el is ment. Amíg leszaladt az emeletről az ablaknál álltam, és ahogy a látóterembe került az udvaron, visszanézett. Én integettem. A kapuig érve többször visszaintett.
„Higgye csak ez itt, hogy foglalt vagyok. Úgyse tudja, hogy a testvérem…” Éreztem, hogy jelre vár a feltehetően 77-es, de rá se nézve fordultam és mentem vissza a rendezvényre. Elég öntelt és irtó gonosz voltam, de akkor nem éreztem, hogy ez mekkora ostobaság tőlem, bizony nagyobb neveletlenség, mint a levélke apró íráshibái.
Szegény fiú! Később megtudtam ki volt ő, újból el is utasítottam, következetesen. Csak sokkal később ébredezett a lelkiismeretem. Aznap nem bántam meg, mert így maradt időm egy nem mindennapi lánnyal megismerkedni, aki a rendezvényre érkezett és később kórust akart szervezni az intézetben. Sziduval ücsörögtünk unatkozva, amikor mellénk szegődött, kedvesen bemutatkozott és elbeszélgetett velünk Borlói Kati, a Zeneakadémia végzős növendéke. Később fontos szerepet töltött be az intézet életében, de addigra már Marsall Lászlónénak hívták.
˜˜
A Kisműhelyben folyamatosan hiányzott valaki, mert sorban követték egymást a félévi vizsgák, amiken a lányaink jól akartak teljesíteni, ezért engedélyt kértek a távolmaradásra. A bentmaradóknak kellett többet dolgozni helyettük is. Zokszó nélkül tettük, hisz minket meg ők pótoltak. Esténként egyre többet korrepetáltam. Nem a nevelők kértek, csak úgy segítettem. Meg sem fordult a fejemben az, hogy bárki odafigyelne erre. Aztán a zsebpénz fizetésekor nagyot néztem. A borítékban — már az előző hónapban is meglepetést okozó húsz forintnál — többet találtam. Korrepetálásért plusz húszat.
Februárban újra fehérneműosztás következett. Ez mindig nagy eseménynek számított, de rendszerint csalódás lett a vége. Új, jó minőségű holmikat is kaptunk, persze, hogy a habselyem kombinéra egyetlen megjegyzést sem tett senki, de a rosszul szabott, szűk pulóver felett, amit csak köpeny alá lehetett felvenni, mérgelődni kezdtünk: — Mit képzelnek!? Mi bármit felveszünk?
Semmit se képzeltek, akik küldték, jótékonykodtak, de rosszul. „Ne dobjuk ki, adjuk nekik” — jelszóval.
˜˜
’64. január 10-én Zsuzsának megszületett a kislánya. Mónikának nevezték el és szerették volna, ha hamarosan meglátogatnám őket. Boldogan terveztem a látogatást.
˜˜
Közben aggódva figyeltük, hogy Budai testvére késik a válasszal. Mindenki kerülte a témát, mert tudtuk, Icu is attól fél — amitől mi —, hogy egyáltalán nem fog írni. Annál nagyobb örömmel fogadtuk a hónap végére mégis megérkező, várva-várt levelet. Remegve tépte fel Icu, de bele se nézett, tétován ejtette az ölébe. Egymás kezéből kapkodtuk ki, míg ránk nem kiáltott Hesszike:
— Olvassa fel már valaki! — a levél hosszú volt és megrendítő. Benne örömmel köszöntötte megtalált húgukat Paulik László, egyben bocsánatot kért a késedelemért, de nagy esemény történt idő közben a családjukban, kisbabájuk született. Szeretnék, ha húsvétkor megvendégelhetnék az újszülött baba, újdonsült nagynénijét.
— Az ki? — kérdezett közbe Icu.
— Hát, te vagy! Te buta! — nevettek a lányok felszabadultan. De a levél folytatódott. Röviden beszámolt a másik három testvérről.
Ketten Németországban élnek, egy nővérük pedig szintén Miskolcon. Ő is várja Icut, írni is fog hamarosan. A nevük azért más, mert amikor Ica született, mind a négyen a Budai nevet viselték, ahogyan az anyjuk. Nem kötöttek házasságot a háború előtt a szüleik, de együtt éltek. Az apjukat a harctérre vitték ahol hamarosan fogságba esett. Nagysokára hazajött, akkor megkereste a gyerekeit, de a pincében születettről nem tudott, a testvérek meg elfelejtették. Az asszonyok — akik róluk gondoskodtak — hallgattak róla. A négy, megtalált gyerekét aztán a nevére vette az apjuk. Így lettek ők Paulik-ok, míg Ica maradt Budai. A tragédia az, hogy a papa — aki attól fogva velük élt — az elmúlt évben meghalt.
Hatalmas csend követte a felolvasást. Aztán egy — Icu szájából ismét meglepő — megjegyzés hangzott el:
— Na, most lettem egészen árva, ugye? — elakadt lélegzettel néztünk össze. Mit kell most mondani?
— De van négy testvéred! — próbáltuk szépíteni.
— Az igaz — gondolkodott el szokatlanul komolyan Icu.
Pár nap múlva átszólt nekem az ágyán ülve:
— Pápay, segítenél nekem a választ megírni a bátyámnak? Tudod, nem akarom a sok helyesírási hibát elküldeni. — Fanyarul mosolygott hozzá… Aztán, a levélírás után akadozva ezt mondta:
— Nem nevetsz ki, ha mondok valamit?
— Ne butáskodj! Mondd!
— Igaz, hogy nem él már, mégis megtaláltuk az anyukámat. Tudom már, hogy nem dobott el engemet. Te segítettél, hogy ezt megtudjam. Legyél hát te az én fogadott anyám. Jó?
Én meg csak néztem rá és képtelen voltam megszólalni.
Hol volt már az a kezdeti, rideg, intézeti vadóc?!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Adminguru
