Hiábavaló beutalóval — amit a gondozónők őriztek, nem az én zsebem — tovább gyötört az alattomos betegség.
Nyúzottan, az éjszakai fájdalmak után szorongva vártam egy vizsgázó csoport közepén, hogy beszólítsanak az egyetemi folyosó egyik párnázott ajtaja mögé. Szubjektív megítélésem szerint legalább hármasra tudtam az anyagot, és azt roppant kevésnek tartottam. Egy férfi jött ki ragyogó arccal.
— Mi van? Mi van? — rohanták meg a várakozó hallgatók.
— Sikerült! — volt a boldog válasz, amit a mosolya már előre sejtetett. Én még nagyon naivan azt gondoltam: ennyire örülni csak egy, minimum négyesnek lehet.
— Hányast kaptál? — kérdeztem, mire úgy néztek végig rajtam, mint aki idegen bolygóról esett ide.
— Nem mindegy? Fánál jobbat! — nevettek kórusban.
Én meg csendesen behúztam a nyakam. — Akkor meg minek örülnek? — morogtam befelé, magamban.
Bármilyen sürgős tanulnivalóink is vártak, rendezvényeinkről csak külön engedéllyel lehetett távol maradni. A farsangi jelmezversenyről sem hiányozhattam, bár én nem öltöztem be. A nemrég operált Csöpit őriztem, egy fotelban támogattuk körül párnákkal, néhányan körénk gyűltek.
A vakok zenekara játszott, hát nem kellett a lemezjátszót kezelnem, amit az otthonról elhozott lemezeim „bemutatója” óta teljesen rám ruháztak. Kis ideig Árpi is ott ült velünk, aztán elment egy megbeszélt találkozóra.
Csoportunkat kitartóan figyelte a fiuk csinos KISz titkára.
— Nézd csak Pápay, ez téged nézeget! — fedezte fel Budai.
— Nem mer közelebb jönni. Ez biztos nem tudja, hogy Öcsi az öcséd! — toldotta meg Csöpi.
— Ne butáskodjatok, van köztünk csinosabb, fiatalabb lány is, miért pont engem szúrna ki? — hárítottam volna elég kishitűen, mégsem túl nagy meggyőződéssel a lehetségest. Éreztem én is a kitartó figyelmet, de rettegtem a tévedéstől. Azt képzeltem magamról, hogy tudatosan viselkedem, ámde a koromnál jóval éretlenebb, ijedt kis lélek voltam.
— Na, majd én elintézem! — indult be a magabiztos Icu.
Ajaj! — gondoltam én. Ráadásul a terem még hangtávolságban lévő csücskébe kiabált át. Aki nem süket, annak hallania kellett:
— Képzeld, Lujzi, az Ari öccse ma nem tudott itt maradni! Ugye milyen kár?
Kuncogva, de méltatlankodtam. Jellemző rá ez az eredeti — mi tagadás — találékony stílus. Sokszor kellett kimenteni a nyíltsága miatt. De ő csak őszinte volt és ösztönösen cselekedett.
Legnagyobb meglepetésemre kis idő múlva megállt mellettünk a jeles ifjú, kicsit meghajolva köszönt:
— Csókolom a kezüket. Gratulálok, a rendezvény nagyon hangulatos. A jövő héten mi is megkísérelünk valami hasonlót, amire szeretettel meghívom a hölgyeket.
Elképedve néztünk rá, hogy most gúnyolódik, vagy a Május 1. úton lovagok is teremnek?!
Köszöntük szépen és többen is hellyel kínáltuk. Leült közénk és jó kis csevegés következett. Mélázva elnéztem, hogy milyen jó a modora, kellemes orgánumára pedig már szavalásakor felfigyeltem.
„Milyen kár, hogy nem idősebb pár évvel…!” (Sőt, rövidesen arra is igazolást kaptam, hogy becses személyem mindössze annyira érdekelte, mint a többieké. Felmérte a társaság minőségét. Pár hét múlva az is kiderült, hogy mire jutott.
Találékony, választékos, szép jelmezek vonultak fel.
Jellemzőek is, mint például Szidu görög korsós lánya és a kézbesítést végző lány, aki egyszerűen „Mária néninek” öltözött, elcsenve a tanulószobából nevelőnőnk télikabátját és kötött sapkáját, amiknek túlzott puritánságával kivívta magának Mária néni „a legrosszabbul öltöző dolgozó” jelzőt. (Még a takarítónők is többet adtak a ruhatárukra.) Ehhez jött a fémkeretes szemüveg és lapos sarkú, fekete félcipő, (havas télben magas—szárú) no és az elmaradhatatlan nagy, kopott, barna bőrtáska. Kristóf Erzsi a hasonló termetével, egyszerű humorával, tökéletes Mária nénivé varázsolta magát, csak egy kicsit libegve lépkedett.
Kocsis Katit már felnőtten terítette le a Heine-Medin. Elkülönített matematika szakra járt. Nem volt rá jellemző, hogy bármilyen „léhaságban” részt vesz, a jelmezverseny mégis kimozdította a könyvei mellől. Bájos kínai hölgynek öltözött, a kocsijában tolta őt a szobatársa, aki mi más lehetett volna, mint kuli, a kerek, lapos-kúpos kalapkában.
Icunak egy bambusz napernyő adta az ötletet (a varrodába vitte be valaki, aki Japánból hozta), de annyi selymet nem tudtak szerezni, hogy kimonót varrhasson, csak egy kabátkaszerű blúzra futotta.
Pont ez zavart volna bárkit?
˜˜
Néhányan közülünk, akiknek se idejük, se kedvük nem volt a „Túri Akadémiára” járkálni, a híres arab szobájukat látni szerettük volna. Megbeszéltük, hogy élünk a kedves meghívással, ezegyszer elmegyünk. A nekünk nemkívánatos fiuk ellen „villámhárítónak” felkérjük Árpit, hogy kísérjen el bennünket.
Az oroszlánbarlangba a két Bözse, Budai, Kupás Eszter és én valamint Árpi — a testőr — indult. A Városligeti-tóig földalattival mentünk. Már ez nagy élménynek számított! Három társunkat is látni akartuk, akiket vendégszerepelni hívtak a Május 1. útiak. A műsor tetszett, énekeltek, szavaltak, bűvészkedtek. Utána megkerestük a könyvtár— és olvasószobának berendezett, sokat emlegetett, valóban csodaszép helyiséget.
Az épület a tragikus sorsú Teleki Pál egykori külügy- majd közoktatási miniszter villája volt, aki számtalan más közéleti vezetőszereplése mellett kétszer is betöltötte a miniszterelnöki bársonyszéket és titokzatos módon, a Sándor palotában 1941. április 3-án főbe lőtte magát, talán a háborgó lelkével nem tudván elszámolni az ország vesztébe rohanását.
Búcsúlevelében azt írta Horthy kormányzónak:
„… Nem tudtalak visszatartani, bűnös vagyok…”
Keleti útjainak emléke ez a félkör alakú „arab szoba”, ahol kíváncsiságunk valóságos áhítattá változott. Imponáló, hangulatos, tompa fény fogadott bennünket. Valódi, fekete—fehér erezett márványoszlopok, díszes oszlopfővel, a falakon csupa színes kerámia berakás, körben aranyozott arab írással szegve.
A mennyezet domborműi közül kovácsoltvas, aranyozott csillár lóg, rajta az égők félhold és csillag alakúak. (Ezt akár giccsesnek is mondhatnám…) Az ajtókon és kereteken mindenütt míves, dús fafaragás, az ablakokon aranyszállal átszőtt selyemfüggönyök. A padozat világosszürke és rózsaszín erezésű márvány.
A piros szőnyeget felcsavarták a bálozóknak itt is teret adva. Körben az üveges szekrények könyvekkel tele. Az apró asztalok körül kényelmes, de már — keveredve múlt a mával, arab kultúra a szocreállal — modern, öblös fotelok és egy állványon tévé készülék. Hangulatvilágítás, ami megcsillant az aranyozásokon.
Csakugyan érdemes megcsodálni!
Ott ültünk le, közben a szilveszteri műsor ismétlése ment a televízióban, félszemmel oda-oda is néztünk a nagyterem felé pedig tárva volt az összekötőajtó.
Árpi egy ozorai fiút is felfedezett, aki cipésznek tanult ott, vele beszélgettünk. Csibor Pityunak hívták, görbült gerince miatt került intézetbe.
~Később otthon ő javította a cipőimet. „Marczibányi kislányt” vett feleségül és hazamentek, falun letelepedni, dolgozni. Egy későbbi barátnőm közeli rokonságába tartozott. Korán megölte a tüdejét összepréselő gerincferdülés. Apró gyerekeiket hagyta örökségül szorgalmas asszonykájára, aki özvegyen a PB gázpalack-cseretelep alkalmazottja lett aztán Ozorán.~
A lányok úgy fogták közre az öcsémet, mintha védelmet keresnének az oldalán.
Az est hangulata nem közelítette meg a Marczibányi téri rendezvényekét. Túl hangosak voltak a fiuk (mit mondjak, szerintem közönségesek), illendőségből rövid ideig mégis maradtunk. Ernő, a KISz titkár bejött hozzánk — mint ahogy az egy jó házigazdához illik —, kellemes szórakozást kívánt.
Miután kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak az öcsémmel, néhány szavas beszélgetés után — körüljártatva a szemét rajtunk —, kedvesen ezt kérdezte:
— Elvihetek valakit táncolni? Szabad? — és Kránitz Erzsikére nézett. Ő elpirult, igent intett.
Hazafelé Bözsénk, az ő sebes modorában közölte velünk, amit megtudott. Hogy Ernő szabó lesz, de továbbtanul, nagyon rendesnek látszik. Ekkor még semmit nem kombináltunk. Annyi volt az egész, hogy a többi fiúnál méltóbbnak tartottuk a figyelmünkre.
˜˜
Február elsején Árpi eljött értem az egyetemre. Odafelé taxival mentem, de tudta, hogy nincs valami sok pénzem, taxicsekket meg csak ritkán kapunk. Villamosra akartam szállni, de a 63-as nem járt, mert felszedték a síneket. Azt mondta, karoljak belé, átsétálunk a Szabadság hídon.
Nagyon büszke voltam magamra, mert körülbelül egy óra alatt megtettük az utat és a tarsolyomban hármas lapult. Közben már azt hittem, leszakad a derekam, összeesek a híd közepén. Egy kis megállás után kimerülten, de mégis tovább gyalogoltunk hazáig. Árpi úgy gondolta, a híd után taxit hív, de nem akartam, ő meg nem ellenkezett velem, nagyon elszántnak látott.
(Kegyetlenül tudtam „edzeni” magamat.)
A többiek is félévet zártak, Icu közepes, Szidu négyes lett, Hesszike a technikumban szintén négyes.
Ötórai teáinkra (tea nélkül), minden szombaton jöhettek vendégek. Ennek nem mindig örültem, mert a lemezjátszó kezelését nem adhattam át senkinek, tehát ott kellett lennem. Ez nem annyira szórakozást, inkább csak egy feladatot jelentett.
Történt azonban, hogy az adapterrel hálózativá tett rádiónk felmondta a szolgálatot. Mária néni éppen akkor jött be, amikor az égés szagát szellőztettük, tanácstalanul álltuk körül a bedöglött készüléket.
— Mi a baj? — kérdezte a rá jellemző nyugalommal. Mintha mindig biztos lett volna abban, hogy ő meg tudja oldani a problémánkat.
— Leégett a rádió! — panaszoltuk kétségbeesetten.
— Te, Aranka. Általában nem engedélyezzük, hogy a két szárny között átjárás legyen, de Gönczi Feri korrepetálásával úgyis megszegtük ezt a törvényt. Van ott még néhány fiú. Az egyik egy komoly, érett, dolgozó férfi. Ő tv- és rádiószerelő. Mutassátok meg neki, hátha meg tudja javítani ezt. Majd én megkérdezem Asztalost, mikor viheti át hozzá valaki.
Hinni sem akartunk a fülünknek! Nemcsak az ajánlott szerelőnek örültünk meg, de hogy az eddigi titok leleplezésétől sem riadt vissza Mária néni, sőt rá mer szabadítani bennünket a rejtegetett fiukra! Hallatlan!
— Ezt a bizalmat ki kellett érdemelnünk! — vette elő a huncut mosolyát Hessz Bözse.
A „fogadás” időpontja nem késett soká. Vihettük volna a javítani valót. Nekünk azonban nem is olyan könnyű megoldani ilyen feladatot. Aki elbírta a rádiót és a másfél kilós adaptert, az nem vállalta, hogy átmegy. Aki vállalta volna, az nem bírta el.
Végül Icu és Kupás Eszter mentek. Icu tudta mit kell elmondani a beteg készülékről, Eszti cipelte.
Elég soká tértek vissza. Asztalos Sanyi megvizsgálta a „beteget”, elmondta mi ment tönkre benne, körülbelül mennyibe fog kerülni és mikor lesz készen.
Ez a precíz hozzáállás nagyon tetszett nekem, de az ára annál kevésbé. Százhúsz forint lesz — üzente a mester — a három darab leégett lámpa, és az adaptert is alacsonyabb feszültségre állítja, hogy ez a malőr többé ne fenyegessen.
A szobatársak azonnal segítségemre siettek, összedobták a javítás árát, „mindenki hallgatja” jelszóval.
Az elromlott rádiómnak köszönhettem egy rövid, de szép, a barátságot súroló ismeretséget, egy megfontolt, józanul gondolkodó, az adott helyzettel csak annyira elégedetlen emberrel, amennyi az előbbrejutáshoz feltétlenül szükséges.
Az hamar kiderült, hogy a Fodor Intézetből jött lányok onnét ismerték és nagyra becsülték Sanyit. Domi néni ugyancsak elismeréssel beszélt róla. Mint később rá kellett jönnünk, igazgatónőnk ostobaságnak tartotta a nagy szigort, a tiltást ott, ahol indokolatlan. Ha bárki eljöhetett az ötórai teáinkra, miért ne tartozhatna közéjük éppúgy a ház egy másik nem—béli lakója is?
Ezek a szegény fiúk ott savanyodtak az öregek közé dugva.
Szóltak Sanyinak a „rádió-ügy” indulása után, hogy ha van kedve, átjöhet bármelyik szombaton is. (Ó, mily kegy!)
Egy szombat délután nyílt a „tilos ajtó” és begurult egy jó külsejű, hosszú kezű-lábú, már nem tini fiú. Az ajtóhoz közeli asztalnál parkolt le, ahol a zenegép üzemelt. Bemutatkozott, megkérdezte tőlem, az én rádiómat javítja-é. Eleinte csak a rádióról esett szó.
A következő szombatokon — ritka kivétellel — megjelent. Eleinte nem beszélt sokat, de amit mondott, annak értelme volt.
Eszünkbe se jutott (legalábbis nekem nem), hogy ez udvarlás is lehetne. Nem is volt az, inkább kellemes beszélgetés, minden aktuális témáról. Mégcsak nem is tegeződtünk. Közben a lemezeket válogattam, cserélgettem, kívánságokat teljesítettem.
Néha közben csatlakozott hozzánk Faragó Erzsike, vagy Kocsis Kati a közös, terápiás emlékeiket felidézni. Mintha kínai nyelvet beszéltek volna az ottani történeteik idézgetésével, közös ismerőseik emlegetésével. Az övék is csak jó haverságnak látszott! Olyankor azért visszahúzódtam.
Amikor Asztalos munkájáról volt szó megkérdeztem, ő hogyan oldja meg a munkába járást. Négyvégtagos bénultan, az övé az a tipikus eset, amikor az alkarok tűrhetően jók maradtak, de vállból könyékig erőtlenek. Már nem gyerekkorban verte le a lábáról a Heine-Medin, így nem is vele nőtt fel, hogy hozzászokhatott volna, de nem is okozott lemaradást a növekedésben. (Vagy ki tudja mi a jobb?) A hosszúra nőtt fiún már látszott a nem dolgoztatott izmok kezdődő sorvadása. De a bénulás előtti élet tapasztalatait biztosan jól tudja hasznosítani — meditáltam ezen.
Ő meg egyre felszabadultabb, bőbeszédűbb lett. Ezermester tudásának köszönhető, hogy készített magának a motorjára olyan segédeszközöket, amivel alkalmassá tette a maga számára használhatónak. Plexi szélfogóval szerelte fel, hogy rossz időben is tudjon vele járni. Induláskor és érkezéskor is rászorult egy kis segítségre. Egyedül nem tudott fel- és leszállni.
A legnagyobb nyíltsággal beszélt kiszolgáltatottságáról. Talán látta rajtam, az „értő” elismerését. Nem a LÁNY voltam, hanem a sorstárs. Ezért nyíltan beszélt.
— Ezek mik? — mutattam a kezén éktelenkedő karcolásokra.
Egy kereszteződésben szerezte.
— Hogyan?
— Elütött a rendőrautó — nevetett a helyzetkomikumot élvezve.
— Ne mondja! Nem látták, vagy a tilosba hajtott be?
— Jöttek, mint a meszes, nekem volt elsőbbségem, nem adták meg. Fékeztem, a motor fejre állt. Nem tudtam megtartani magam, lerepültem. Úgy terültem el az aszfalton, mint egy béka. Kezem-lábam szétdobva odacsapódtam, és hason csúsztam tovább. Mozdulni se tudtam többet. Fékezéseket hallottam, káosz keletkezett, azt hittem rögtön elgázolnak, ők meg azt, hogy meghaltam.
— Uram-Atyám, tényleg csoda, hogy nem! — csaptam össze a kezem. Ő folytatta nevetve.
— Azt hiszi elismerték, hogy szabályosan mentem? Amikor kiderült, hogy élek, csupán béna vagyok, kioktattak, hogy otthon maradnom biztonságosabb lenne.
Hogy a rend őreiről mit mondott, azt inkább nem írom le.
— Miért nem vesz Hycomatot? — kérdeztem.
— Mert annál jobbat akarok. A német barátaim segítségével egy DAF típusú automata seb—váltós autót fogok behozatni velük. Nem lesz könnyű, de sikerülnie kell.
Végül valami olyasmit mondott, hogy a hagyományos férfiszerep betöltésének képességét elvette a bénulása. Az életben nem elég, amivel azt pótolhatja.
Faragucival beszéltem erről, ő megerősített. Neki úgy mondta el ezt, hogy a nőkkel szemben kisfiúnak érzi magát. Meg is magyarázta, hogyan érti. A férfi a nőnek támasza, erős védelmezője legyen, de segítségükre, támaszukra ő szorul rá. A kiszolgálásért cserébe „csak” szeretni tudja őket.
— Ez így édes kevés — hitette el magával.
Sajnálom, hogy akkor nem volt annyi merszem és eszem, hogy legalább megpróbáljam meggyőzni, hogy az nem is kevés, sőt! Igaz, tartottam mindentől, ami félreérthető volna.
Remélem, megtette más.
Mielőtt kiköltöztették a bácsikat és velük a fiukat is, megvette a német autót. Valahonnét jöttem haza, amikor az udvaron találkoztunk. Boldogan mutatta meg, élénken magyarázta, hogyan működik.
Akkor elköszönt és soha többé nem hallottam róla. Azaz egyszer összefutottunk az ORFI-ban, de másik osztályon feküdt, más kezelésekre járt. Nem kerestük egymást délutánonként sem. Később a lányokkal arra gondoltunk, hogy a Május 1. útra nem mehetett, mert az is átképző intézet volt, mint a Marczi. Akit nem lehetett tovább képezni, vagy már „csak” dolgozott, az nem lakhatott ott tovább. Nem tudom, hogy hová került azután. Hiába volt jó szakember, egyedül nem boldogulhatott… Vagy ki tudja? Ezidáig nem érdeklődtem utána, már sajnálom…
Rágondolni is rossz, hogy esetleg elnyelte egy szociális otthon, tele öreg lakóval, mint oly sok társunkat, akik nem voltak szerencsések az otthonteremtésben.
Azt is remélem, nem így történt.
˜˜
Vizsgaidőszakban is el kellett töltenem pár órát a Kisműhelyben. Szerettem ott dolgozni, oldott, jó hangulatban telt az idő. Dezső bácsi jó kis munkákat adott és folyamatosan viccelődött, pláne ha észrevette, hogy valakinek lóg az orra. Behívómat várva — amíg nem tudtuk azt sem, hogy melyik kórház hív majd be — látta, kedvetlen vagyok. Tanácsokat adott; hogyha én is a Szécher útra kerülök, az kitűnő kórház! Ott főleg papok és nővérek vannak. Fogjak ki legalább egy püspököt magamnak és akkor, ha vétkezem, azonnal feloldozást is kaphatok. — Ezen aztán az egész műhely jót mulatott. — Szidu, de sokáig emlegette!
… És csakugyan oda utaltak be. (Püspököt azonban nem találtam. Igaz, eszembe se jutott keresni.)
Félévkor az utolsó kollokviumra téves időpontot kaptunk, mi ahhoz mérten pontosak voltunk, de amikor beértünk már nem találtunk ott tanárt. A tanszéken azt mondták, adjunk be kérelmet egy későbbi időpontra. Elutasító válaszuk a kórházban ért utol. Március harmincadikán ugyanis befeküdtem a Szécher úti Ferenc Kórház Belgyógyászat-ára.
A János-hegyen, a zöldövezet egy utcájában rejtőzködik az alig tíz orvost foglalkoztató kis kórház. Itt operálták régebben a nagyanyám egyik húgát is, Irma nénit, aki a székesfehérvári apácakolostor rendfőnöke volt a háborúig, aztán nyolcvan évesen halt meg, egy öreg nővéreket ápoló otthonban.
A ház hangulatát már a hatalmas fák és zegzugos, dimbes-dombos, hűs kert is meghatározta a csendjével, friss illatával. A nesztelenül sürgölődő nővérek, a mindig udvarias orvosok és a tisztaságot sugárzó épület maga a nyugalom szigete. Lelki töltődésre a legjobb hely…
Az összes vizsgálaton újra át kellett esnem, lenyeltem a szondacsövet, „finom” kakaós bizmutkását ittam, kaptam zsíros rántottát is, mindenféle porokat és szeneket, szirupokat, amik segítik a kontrollanyag távozását, miután betöltötte rendeltetését, tovább nincs rá szükség. Bezzeg itt nem is kötött meg bennem a gipsz!
Ebben a csendben nyugodtan átgondolhattam a közelmúlt hajszolt, túlzsúfolt eseményeit. Kezemben a sokszáz-oldalas tankönyveimmel rácsodálkoztam, hogy eddig miért is nem tudatosult bennem, hogy ez a száraz, rém unalmas közgazdaságtudomány egyáltalán nem érdekel engem. Vadidegen nekem!
„Mit keresek én ebben az anyagias világban?
Miért nem szeretem a már felsőfokú matematikát? Pedig úgy tudtam élvezni a kétismeretlenes egyenletek felállításáig és levezetéséig. Gazdaság, politika… mit kezdek én ezekkel?… Csak, hogy diplomám lehessen?… Ezért gyötrődjek öt hosszú évig?… Megéri ez nekem?… Sehol egyetlen téma, amit áhítottam… Időpocsékolás a humán tárgykörök rovására… Humán tárgyak… amiktől engem elzárnak… de miért is?!”
Aztán mintha választ kaptam volna a belső kérdéseimre, megjött az egyetem levele. Közölték jobb, ha most csak a gyógyulásommal törődöm. A bejárás alól átmenetileg sem menthetnek fel, mert az előadások és a gyakorlatok fontosak, az elmaradt kollokviumra nem adnak új időpontot. Pihenjem ki magam, aztán friss erővel kezdjem újra, előröl.
„Előröl? Pláne az öt év helyett hatot szenvedni? Ó, ha legalább irodalom-művészettörténetről lenne szó, vállalnám! No, ezt már mégsem!” — Lázadozott a józanabbik énem. Mégis féltem a véglegest elhatározni. Újra és újra átgondoltam. Nagyon hiányzott valaki, akivel megoszthatom gondjaimat. Az is segített volna, ha hangosan megfogalmazhatom, mire jutottam. — De egyedül voltam. Így döbbentem rá az egyik „titok” nyitjára.
A középiskolai matematika egyenleteiben el tudtam merülni, a látszólagos — egyeseknek áttekinthetetlen — rendetlenséget következetesen szép rendbe raktam és ott volt előttem a tiszta megoldás. Időt teremthettem rá, módszeresen. Az egyetemen úgy találkoztam az integrál-számítással, hogy csak egy nagy ismeretlen halmazt láttam, időm és remény sem volt jobban áttekinteni. A rendcsinálásra semmi esély nem volt, mert az idő után csak futni tudtam. Márpedig én rend nélkül nem tudok élni. A káosz idegen tőlem és nem a matematika. Közgazda? No, az sem akarok lenni. Ezzel a logikával meggyőztem, sőt meg is nyugtattam magam.
A kórházi jelenem foglalkoztatott a legkevésbé. „Ha műteni kell, azt majd ők mondják meg”. Jó kezekben éreztem magam. Önfejűségem nem zárja ki, hogy jól essen, ha a javamra mások döntenek… ám csak azok, akikben bízhatok olyankor, amikor képességeimet meghaladná a megoldás. Végre valaki másnak kell helyettem döntenie… — nyugtáztam végtelen fáradtan.
Hány hosszú évnek és csapásnak kellett eljönni, hogy megértsem, el is fogadjam: “Senki, csakis magam oldhatom meg a saját életemet”.
˜˜
A vizsgálatok eredménye: sok-sok borsó nagyságú kő. Választhatok pár hónapig tartó „elhajtó kúra” és az azonnali műtét közt. A döntés joga máris, mégis nálam landolt. Szinte gondolkodás nélkül a kést választottam. Ebben nem kellett senki tanácsa. Nyolc hónapig szenvedtem, ittam a miravizet, hiába. A görcsökből, kísérletezésből elegem lett. Túl akartam lenni az egészen. Eszembe se jutott a műtéttől félni. Érzéstelenítéssel operálnak. Azt hitték, hős vagyok, pedig csak annak örültem, hogy nincs undorító éter, amitől iszonyodtam, nincs émelyítő, kábult álomból ébredés, mint már olyan sokszor fiatal életemben! A belgyógyász elismerően bólintott.
Április hatodikán felköltöztettek a sebészetre, hetedikén megműtöttek. A gyógyulás kissé különbözött a normális betegekétől, mert az én hasizmaim, amiket leginkább igénybe veszek a menésnél — a speciális izomátültetések miatt — veszélyben voltak. Másoknak nehezet emelgetni tilos hasonló műtét után, nekem önmagamat. Ezért fájdalmasabban húzódott a műtéti heg, további kíméletre szorultam.
Olyan látogatás nem múlt el, hogy valaki, vagy — legtöbbször egymást váltva — többen ne lettek volna nálam. A rokonok elláttak tiszta fehérneművel, gyümölccsel, egymás közt megbeszélve, ki, mikor, mit hoz. A sok látogatónak örültem, de szüleimet látni maga volt a boldogság. Árpi is örömmel várta és vitte őket tőlem a rokonokhoz is, akik előre beosztották, kinél, mikor vendégelik meg a ritkán kimozduló ozorai testvért.
Az egyetemről alig pár szót beszéltünk, majd, ha erősödöm. Inkább őket meséltettem, jólesett hallgatnom az otthoni dolgokról.
Az intézetből nem csak a lányok jártak be hozzám, hanem Földesné, Eszti gondozónő is meglátogatott, szép piros szegfűcsokrot, citromot és tiszta hálóinget, vidám bíztatást hozott magával.
Az egészségem körül forgott a beszéd, ha szóba hoztam a tanulást eltereltek, hogy most csak gyógyuljak. Senki sem hitte komolyan, hogy a gondjaimmal egyedül, nagy döntés előtt állok.
Mire lábra állítottak már tudtam, hogy mit — nem akarok. Egyetemi jegyzeteimet elküldtem a lányokkal és kértem helyettük olvasnivalót. Victor Hugo: “Nevető ember“-ét hozták be gondűzőnek, én meg belemerültem a nem éppen gondtalan történetbe.
˜˜
A II. kerület főorvosi nagyvizitjét tartották a kórházunkban. Előtte a fontoskodó előkészületek során megkérdeztem a nővérkét:
— Mi ez a nagy izgalom? Kik jönnek?
— Egy egész „slepp”, Juszt igazgató főorvos úr vezetésével! — súgta és szaladt tovább.
”No, akkor most jövök én!” — gondoltam diadalmasan. — „Be kell látnia mekkorát tévedett azzal a diagnózissal, hogy ez legfeljebb fekélyke! Hmmm”.
Olyan hosszú slepp érkezett, hogy fehér köpenyeikkel megtelt a kórterem. Alig várta minden beavatott szobatársam, hogy az én ágyamhoz érjen a menet. Hegyezett fülekkel figyeltek betegtársaim.
A főorvos nagy hangon, ismerősként köszönt rám:
— Áá, üdvözlöm! Hallom, túl van a műtéten. Jól döntött! — én megráztam a negyvennyolc darab kővel töltött üvegcsét. Ő azonban így folytatta:
— Na ugye, megmondtam, hogy ez nem lehet gyomorfekély!? — nézte a fény felé tartott, zöldessárga, aszalódott borsóhoz hasonló „tetteseket” az üvegen át.
A szobatársaim eltűntek a takarók alatt és furcsa hangokat hallattak.
— I-igen — nyögtem én —, de… — kezdtem volna, amikor tekintetem az adjunktus úréval találkozott… Számat becsukva lenyeltem a mondandómat.
Főorvos úr átszellemült arccal átvette az én remélt diadalomat, úgy vonult ki, mint hadvezér győzelme színteréről. A fehér sereg hódolón bólogatva követte őt. Az ajtó becsukódása után pukkadt az elfojtott nevetés mindenkiből, kivéve engem. Én a méregtől pukkadtam, míg aztán át nem ragadt rám is, a faramuci helyzet átlátása.
Huszonhatodikán megkérdezték tőlem, elég erősnek érzem-e magam a hazamenéshez. Ilyen udvarias kérdést kórházban — az én köreimben — még nemigen hallhatott senki! A tökéletes ápolásom ellenére a betegség-tudatból, a kórházból azért ennyi elég.
— Szeretnék hazamenni — válaszoltam örömmel. Csak utána tettem hozzá gondolatban, hogy „vissza a gondok tengerébe”.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:47 :: Adminguru
