Szünidő és nyaralás következett. A társaság nagyobb fele családjához utazott. Szüleim meghívták Icut, de az intézet engem előjegyeztetett ORFI kezelésre és a behívóm június huszonnyolcadikára megérkezett. Ezért összesen öt napra tudtunk csak hazamenni. Icu tovább maradhatott volna, de nélkülem nem akart.
Mint mindig, az úton is jól feltaláltuk magunkat, apu várt bennünket Pincehelyen, azonnal meg is látta a botomat, amit egy erre megkért utas tartott ki a peronon.
A rövid szünet is jót tett mindnyájunknak.
Apu megsúgta, hogy néhány ismerősnek már vállal hajvágást. Egy kitartó vendége a művelődési igazgató, akit nemrég helyeztek Ozorára. Szerény fiatalember — mesélte — megnehezíti dolgát a szűkös pénzkeret és a nagy össznépi butaság. Az utóbbi inkább a feletteseire, mint a „népre” vonatkozott. El szoktak beszélgetni a Tanácsnál is, és havonta rendületlenül ide jár hozzá fazonigazítást kérni. Ha őt nem találja itthon, akkor vár türelmesen, közben anyuval beszélget. Hallott rólam és mindkettőjüktől nagyon érdeklődik… Anyu csak Kultúrkának hívja.
A hírt érdekesnek találtam, de Icu fantáziáját alaposan fel is csigázta.
— Karcsi bácsi rosszul vágott neki hajat. Úgy kellett volna, hogy mostanra nőjön meg.
Ezen aztán jót nevetgéltünk, akkor még boldog tudatlanságban.
Visszafelé a Déliben szokatlanul kedves taxis vett fel bennünket, kérés nélkül segített. Az intézetben felhajtott a hátsó bejárathoz vivő lejtőn, az ajtóban rakta le csomagjainkat.
Aztán Icu az intézeti szobába érve úgy esett be az ajtón, nagyon megörült Paulának.
— De jó, hogy még itt vagy Palcsi! Legalább neked elmesélhetem, hogy él Ozorán egy Kultúrka, aki az Ari mamájától nagyon érdeklődik! — hadarta el egy szuszra és abszolút érthetetlenül, hogy ki vagy mi iránt van az a nagy érdeklődés, ami szót érdemel.
Alig győztem kimagyarázni, hogy nincs jelentősége… Arra azért jól jött ez, hogy legyen mivel viccelődni, akkor még minden igazi alap és cél nélkül.
Visszaérkezésünk másnapján Domi nénit (neki fűzőt felíratni) és engem Julika néni kíséretével bevitt Vili az ORFI-ba. Harminc napra vettek fel, intenzív terápiára. A vesémet is kezelték ultrahanggal, de kevés eredménnyel.
Látogatáskor jöttek hozzám a rokonaim rendszeresen, az intézetből Kőműves Panni, Budai, Hessz Bözse is, amikor megtudta, hogy az ORFI-ban vagyok. Pedig nem is voltam beteg, a kezeléseket leszámítva ez inkább üdüléshez hasonlított.
Árpi mindig Judittal érkezett, kivéve, amikor Ozorára vitte őt bemutatni a szüleinknek.
Jutalomszabadságot is kapott az egy „krumplivirág” mellé. Budapestre, a Zalka Máté laktanyába helyezték, ami egyben tiszti főiskola is, de ő csak őrvezető volt, továbbá sofőr, a tisztjét kellett dzsippel fuvaroznia!
A születésnapomra kimenőt kértem, Judit meghívott a szüleihez. Meg akartak ismerni, nagyon kedvesen fogadtak, vendégeltek meg. Judittól és Árpitól közös ajándékokat is kaptam, manikűrkészletet és egy finommintájú porcelán teáscsészét aljával.
Július végén, az intézetbe visszatérve csend fogadott, a lányok zöme még vakációzott, mi a szobánkban Budaival, és Sziduék is ketten maradtak. Az ebédlőben is csak lézengtünk, legfeljebb ha húszan.
Azonnal járni kezdtem a tanműhelybe. Míg a többiek vakációztak, engem generáloztak. Egy héttel később, mint ők, de megerősödve, frissen ülhettem le én is a munkaasztalhoz. A főnök azzal fogadott, hogy ő nem engedheti meg, hogy feláldozzam a nyári szünetemet, mert az kijár nekem.
— De én ezt direkt így rendeztem, épp’ azért kérdeztem meg az ORFI előtt, hogy bejárhatok-e utána úgy, mintha a szünidőmet töltöttem volna — néztem rá kérőn.
— No, várjon egy kicsit. — Elment telefonálni.
— Megteheti, hogy marad, de joga volna kivenni a szabadságát, mert az ORFI-t betegállományként jelenthetjük be — közölte visszajövet.
— Olyan kevés időt töltök itt, olyan sokat kell még tanulnom. Inkább dolgoznék, ha lehet.
(Ugyanis félórával később értem a műhelybe, mint a többi tanuló és félórával a munkaidő lejárta előtt jöttek értem, néha még el-el is csíptek ebből az időmből is a sofőrök.)
Lajos bácsi láthatóan örömmel adott engedélyt a maradásomhoz, de táppénz címén mégis kaptam egy plusz borítékot. Nem árulta el, miként számolta el a vakációmat.
Az első héten már küldött hozzám elsősöket, hogy mutassak meg néhány fogást, hogyan kezdjenek hozzá. Pár napon belül több meglepetéssel is szolgált.
Külön figyelt arra, hogy kapjak egy kicsivel több pénzt, mint az ösztöndíj. Ilyen—olyan jutalmakkal bélelt boríték gyakran várt rám az asztalán. A havi száz forint előbb százhetvenöt forintra, majd kétszáznegyvenre emelkedett. Ebéddíj-térítést is kaptak a tanulók, de én nem vettem igénybe, az ebédlőbe nem mentem velük, azt ettem, amit otthonról vittem, vagy a tanulótársakkal vásároltattam. Ezért azt kérte, hogy az ebéd—hozzájárulást utalják és küldjék ki nekem.
Meglepő kijelentéseivel néha zavarba is hozott. Például ilyennel:
— Legszívesebben javasolnám, hogy huszonöt évesnél fiatalabbakat ne vegyenek fel órás tanulónak. Maga képes az oktatóval együttműködni, türelmesen nyúl a finom szerkezetekhez, van felelősségtudata.
Mondhatom, jócskán feszélyezett a dicséreteivel.
Amikor pedig megkaptuk az ijesztő értesítést, hogy ketté fog válni a tanműhely, őt az elsősökkel áthelyezik az új helyre, a végzősök pedig maradnak új, oktatóval — ezt jelentette ki:
— Mivel nagyon rövid az ideje, és látok magában fantáziát, magammal akarom vinni az új tanműhelybe, hogy nálam szabaduljon.
Ezek után dehogy mertem volna bevallani, ha a vesém vacakolt, úgy gondoltam, ki kell bírnom vizsgáig. Minden hétvégén ezért kúráltam magam a gondozónők és Icu segítségével.
Erre mi történt?!
Szemembe pattant valami egy csütörtöki napon, az első esztergáláskor. Pénteken még nem akartam figyelembe venni, titkoltam, de nagyon szúrt. Szombaton aztán Rózsika néni fülön fogott és elcipelt a Kapás utcai SZTK rendelőbe.
A szemészeten érzéstelenítéssel, kis mágnes segítségével apró acélforgácsot vettek ki. Gyulladást okozott, mert beékelődött és karcolta a szemhéjat is. Leragasztották egyik szememet, hétfőre visszarendeltek, akkor táppénzre vettek és csak a következő csütörtökön dolgozhattam.
A kellemetlenség mellett még dühöngtem is… de az órásnak a jó szeme fontosabb annál, minthogy elbagatellizálhattam volna a sérülést.
Évközben a szobatársakon kívül alig találkoztam a többiekkel, amíg mindenki a dolga után rohant, ha csak a hétvégi ebédeknél nem. Akkor is elkeveredve a tömegben. A szünidőben bennmaradt kevés lányt összehozta a több szabadidő és a szokatlanul kongó ház. Esténként a televízió előtt családiasabban találkoztunk, egy szabad pénteken pedig együtt mentünk taxival a Május 1. moziba.
A szobában sokáig olvashattunk, senkit nem zavart a lámpafény és hétvégeken főzte Icu nekem a sok teát. Csavarogtunk és vásároltunk is, vettünk Juditnak szép feketéskészletet és Icuval egyforma nyakkendőselyem anyagot. Rögtön — kihasználva, hogy uraltuk az egész szobát, nekiállt szabni, varrni, próbálni. Nagyon ügyesen készítette!
Én is kihasználhattam a tágas helyet, belefogtam a társalgó rám bízott állóórájának generáljavításába. Nem kis gondot okozott a munkaasztal, befogó hiánya és a tisztítószerek összeszedése, az erős szagokról nem is beszélve, de nyitott ablaknál azt is elviseltük. A megfelelő felszereltség nélkül elég nehéz csapokat polírozni, csapágyak kopásait javítani. Az otthonról kért szerszámokat kiegészítettem a műhelyből, a nehézségeket valahogy megoldottam, vasalóállványt rögzítettem, alátámasztottam asztal helyett. Igyekeznem kellett, hogy mire a többiek visszajönnek ne legyek vele útjukban.
Tisztán, kijavítva raktam össze és kis izgalommal, immár a főnök irányítása nélkül beszabályoztam. A végeredmény nekem is örömet okozott. Gyönyörű hangon ütött, szépen és pontosan járt. Dagadtam a büszkeségtől… Önbizalmamat jócskán megnövelte a házban minden előforduló személy sok-sok dicsérete. Akkor még nem sejtették, minek örültek.
Az első estén jócskán lelohadt ez a nagy lelkesedés. Amikor a film legizgalmasabb perceiben megszólalt a csodálatosan zengő-bongó hang — és abba se hagyta, makacsul elütötte a kilencet —, a tévé előtt ülő társaság kínosan mocorogni kezdett. Én is! Hiszen az esti másfél órás filmek mindig nyolc órakor kezdődtek és akkor még épp a finisnél tartottak. Sajnos, sem a TV készülék, sem az óra helyén nem változtathattunk. Nem is tudom, miért nem! Tény az, hogy néha még én is megszidtam az ártatlant.
Mielőtt a többiek visszajöttek nagytakarítást is rendeztünk ketten, eltűntettük a varroda és órásműhely nyomokat. Bútorokat tologattunk, mindent le- és kimostunk, vikszeltünk. Nagyokat nevettünk a nehezen, de furfangosan megoldott munkák közben. A szép tisztaságnak, friss illatnak úgy örültünk!
A kertben érett a körte, a ringló, lehetett lopkodni.
A bíróságtól jó előre értesítettek, hogy október hatodikára fellebbezési tárgyalást tűztek ki.
— Ennek már soha nem lesz vége!? — méltatlankodtam csüggedten Mária néninek, aki szívesen ült be beszélgetni velünk. Férje, Dezső bácsi azt üzente, hogy inkább örüljek, mivel úgy látszik, az én javamra dőlhetett el a tárgyalás, amiért fellebbez a villamosvezető, de úgysem győzhet, csak súlyosbíthatják az ítéletet…
Ozorán, az augusztus huszadikai búcsú ekkor vasárnapra esett, erre az egy napra nem utaztam haza. Aznap a meglepetésem hatalmas lett, szóltak, hogy menjek a teraszra, látogatóim vannak.
Anyu, apu ült ott a lombok árnyékában.
Szerencsénkre Mária néni volt szolgálatban és kiült mellénk ő is. Sok mindenről esett szó. Elnéztem őket, elgondolkodtam:
„Nem vagyok már gyerek, mégis az ad biztonságot, hogy három ilyen támaszom is van. Meddig lesz még erre szükségem? Mikor fogok felnőni? Felnőhetek-e, önálló lehetek-e valaha?!”
Hétfőn a műhelyben is megkerestek a szüleim. A főnököm örömmel, szívesen fogadta őket. Gyakorlati tanácsokat adott a jövőre. Nekik is dicsért, engem ez zavart, úgy éreztem, erősen túloz. (Az ellenkezőjét viszont biztosan igazságtalannak éreztem volna!)
Boldogan, jövőmben bízva utazhattak haza.
~~
Augusztus végén meghívót kaptunk Kránitz Erzsi és Kiss-Sebők Ernő esküvőjére. A polgári szertartást a XII. kerületben tartották, de Ozorán tervezték a templomit.
Hessz Bözse bejött az intézetbe megkérdezni, nem utazom-e haza, mert akkor mehetnénk együtt. Nem is sejtette, hogy én valami okból nem kaptam mást, csak esküvői értesítést.
Töprengtem magamban.
„Icut is meghívták… Hogy részt vehessenek az ozorai esküvőn, nekik jól jönne egy nyugodt hely, ahova érkezni és ahol később lepihenni lehet. Nem bánnám, ha hazamehetnék velük, de hogyan pótolom az időt?” — Aztán hangosan is megszólaltam.
— Veletek tartanék én is, pénteken nem járok a műhelybe, de akkor szoktam mosni, vasalni, hajat mosni. Icu meg pénteken dolgozik még. Ideje se lenne elkérni magát, azt előbb kellett volna.
— Ha engem mégis elengednek a varrodából, elmehetnénk együtt, én majd kimosok neked hétfőn, mire hazaérsz a műhelyből — sietett elrendezni Budai.
Szívesen utazott volna Ozorára, mert még soha nem vett részt lakodalomban, de nem engedték ám el előbb! Mi mégis megoldottuk. Munka után, a késő esti vonattal indultunk, és huszonötödikén hajnali háromkor érkeztünk meg. A szokásos jelzést alkalmazva, a hálószoba ablakát dobtuk meg hant-darabkával. Apu papucsban és hosszú hálóingében jött ki a kapuhoz beengedni bennünket. Tudhattam volna, hogy ettől a látványtól Icu összeesik a nevetéstől.
— Csak a bojtos sapka kellene, és mint Darvas Iván a Kárpáthy Zoltánban! — (ahányszor később a filmet újra láttuk, mindig nevetőgörcsöt kapott, mivel akkor meg apu jutott az eszébe. Én pedig sohasem hallottam senkit, olyan kerekeket nevetni, mint a kis Budait.)
Magam is bámulni tudtam a két drága embert, ahogy az éjszaka közepén asztalt terítettek, ágyat vetettek nekünk és úgy bántak a két társammal, mintha nem csak játékból mondták volna magukat a lányaimnak.
Másnap a két lány elment a lakodalomba, apu megmutatta, hová készít nekik kulcsot, ha elfáradnak, jöhessenek „haza” aludni.
Mi pedig délután, mentünk menyasszonyt nézni, ahogy az falun egyébként is szokás. Erzsike szép menyasszony volt, csinosak voltak együtt. Örültünk a boldogságuknak, amit láthatóan megtalált a két sorstársunk. Minden jót kívántunk nekik, és reméltük, hogy jó sínre kerültek.
(Akkor már mindketten dolgoztak, de még albérletben laktak.)
Az esküvői vendégek az éjszaka közepén igyekeztek csendesen belopakodni, mégis meghallottam. Még hosszú ideig vidáman csicseregtek, meséltettem is őket az élményeikről.
Vasárnap délután hárman utaztunk vissza. Éppen arról beszéltünk, milyen ügyesen kitaláltuk ezt a váratlan hazautazást, amikor a hangulatunkat egy szörnyű baleset hűtötte le.
Százhalombattára nem engedték be a szerelvényt, mert egy sebesvonat vesztegelt az állomáson. Két nő az olajfinomítónál dolgozó férjükhöz sietett volna, ezért leszálltak és elindultak a sínek közti töltésen. Alig ment párszáz métert a szerelvény, fékcsikorgás süvített, és újra hosszú várakozás következett. Először senki nem tudta miért, mert a minket késleltető sebes épp elrobogott mellettünk, de egy szirénázó mentő kicsalt néhány kíváncsi utast. Ők mesélték el, amikor visszajöttek a fülkébe. Miközben a vonatunk elindult és már gyorsult, iszonyú sebességgel jött szembe a gyors. A hatalmas légörvény a két nőt bevágta a kerekek alá. Azonnal szörnyethaltak.
Szegény asszonyoknak a földre kellett volna dobniuk magukat, de pánikban, másodpercek alatt biztosan nem lehet jól dönteni.
Ez a kegyetlen momentum lesújtott bennünket. Nyomott hangulatban, némán folytattuk utunkat.
~~
A Délibe érve megijedtünk a tömegtől, olyan sokan vártak taxira. Ám egy felénk integető sofőrre figyeltünk fel. Mellénk kanyarodott, nem engedett mást beszállni, nekünk nyitott ajtót, udvariasan.
— Nem vagyok ismerős? Én már fuvaroztam magukat a Marczibányi térre, nem is régen. Oda megyünk most is? — Ahogy mondta tényleg felismertük. Ő volt, aki egyszer felvitt bennünket a lejtőn, egészen a hátsó bejáratig.
Icu minden ozorai kirándulás után fűnek-fának azt mesélte, milyen szép, milyen jó ott. Milyen aranyosak az Ari szülei, hogy alig haraptunk a paprikából, máris ott volt a paradicsom is, amiért Aranka néni hamarjában kiszaladt a kertbe hajnali háromkor, hogy az se hiányozzon az asztalról.
Most sem maradt le ez, az új élmények mellől. Pedig volt mit mesélni a szép esküvőről is, a boldog új párról, a sok finomságról és jó hangulatról a lakodalomban.
A szörnyű balesetről nem szívesen beszéltünk.
~~
A tanműhelyben az évnyitó után, már a költözésről beszélgettünk. Én riadtan gondoltam arra, hogy ezt előre jelentenem kell a Rehab-nak. Biztos voltam abban, hogy bele fognak kötni a nagyobb távolságba.
— Lőrincre? Palinak ez jól jön, mert ő ott lakik, szabadon cuccolhat haza! — nevetett Vili, a sofőrtárs.
— Ajjaj, még ott nem tartunk — sóhajtottam aggodalmasan.
~~
Éjszaka menthetetlenül begörcsölt a vesém. Reggel azért elmentem dolgozni, de délfelé, Lajos bácsi felfigyelt a falfehér színemre.
— Magának valami baja van. Mit segíthetünk?
— Köszönöm… ez a vesém, majd elmúlik — nyögtem meggyőződés nélkül, mert már alig bírtam uralkodni a rosszullétemen. — Már vettem be görcsoldót. Bár hoztam volna a melegvizes tömlőmet!
— Nem kellene azzal lefeküdnie?
— Ha lenne hová…
Így történt, hogy a raktári csomagolóasztalra fektettek, és melegített fémlemezeket váltogattak a derekamon.
Péntek délután — az egész héten kéttized milliméteres fúrók esztergálásától, az átélt fájdalmaktól és a sok mosástól fáradtan (pedig Icu segített öblíteni, Balla kiteregetni) — a plafont nézve feküdtem az ágyamon. Mária néni — hóna alatt egy csomó spirálfüzettel — így talált rám.
— Maradj csak nyugodtan, Aranka, hoztam neked munkafüzeteket. És akartam szólni, hogy elmaradtál a tartásdíj befizetéssel. Biztos nem tudtad, hogy a szünetben, ha csak huszonöt százalékot is, de be kell fizetned.
— Tényleg nem tudtam. Köszönöm a füzeteket is és, hogy tetszik figyelmeztetni. Majd hétfőn itt hagyom Budainál a pénzt. Én is szeretnék egy aggodalmamról beszélni.
— Na, mi az már megint? — ült le mellém.
Elmondtam a lőrinci költözést. Láttam az arcán a rosszul palástolt gondot.
— Ne félj, megbeszéljük. Vinniük kell, vállalták — nyugtatott, nem túl meggyőzően. — És van még valami: Domitól felhatalmazást fogok kérni, hogy a bíróságon belenézhessek az aktáidba. A férjem szeretne tájékozódni, mielőtt megszerkesztjük a kártérítési pered alapját.
— Valóban remélhetem, hogy kaphatok egy kis pénzt? — kérdeztem csüggedten.
— Addig nem hagyjuk abba, míg nem kapsz — hangzott a határozott válasz.
Amikor elment, ólmos levertséget éreztem.
Sehol egy lélek, a lányok moziba mentek, kicsit fáztam. Elindultam megnézni, van-e valaki a presszógépnél. Előbb Gallaihoz kukucskáltam be, álmosan nézett fel a könyveiből. Örömest jött velem ő is. Szerencsénkre, Batári Gizit a gépnél találtuk. Kávézás közben arról beszélgettünk, hogy este Verdi operákból adnak részleteket a televízióban. Azt látnunk kellene.
Azután ki-ki visszament a szobájába a dolga után nézni.
A kézimunkám felett elméláztam:
„Négy év telt el az érkezésem óta. Milyen összehasonlíthatatlanul más minden, az akkori és a pillanatnyi helyzet között. Milyen más lettem én is. Milyen magától értetődően vált a másik otthonommá ez a hely, az egyik berendezett színtere az életemnek, az életünknek. Már eszembe nem jut, hogy féltsem magam a bedarálástól. Meg kellett tanulnom, hogy minden gondozott társam egy-egy egyéniség, vannak egészen szürkék, de egészen kiemelkedő személyiségek is.
Magamat úgy, a középre soroltam, bizonyára sok színnel, mégsem kiugorva közülük.
Ha vannak is sérelmeink, harcaink, itt nem ellenségünk senki. Bizonyos fokon védettek vagyunk.
Az is világos, hogy a biztonságot azért érezhetem, mert korlátok közt élünk ugyan — másként nem lehetne az intézményt működtetni —, az út azonban nyitva, ez csak egy állomás. Ha akarnánk, se maradhatnánk, nem ragadhatnánk le itt. De amit az elején nem hittem volna, hogy a válás majd fájni fog — azt már jól tudom…”
Aznap a Nabucco szabadságkórus-ának gyönyörű hangjaival a fülünkben aludtunk el.
~~
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:00 :: Adminguru
