Szeptemberben újra kezdődött a tanulás is, befordultunk a végzősök utcájába.
Hétvégeken megint a rajztábla előtt ültem, gondosan szerkesztettem a szakrajzokat (olyan szépek lettek!). Icu évfolyama is szabadulásra készült már. Szabásminta szerkesztés, jelölőöltések, mintadarabok, rejtett gombolás… Röpködtek a szakmai műszavak.
Szabadidőnkben a fél intézet az általam terjesztett sárközi hímzéseket varrta, alig győztem Pincehelyről, a kézimunkás rokonoktól rendelni a drukkolt vásznakat, vásárolni hozzá a fekete és fehér gyöngyfonalat. Pontosan kiszámoltam, mennyi kell egy kézimunkához, azt is megmutattam, melyik motívumot milyen öltésekkel kell hímezni. Úgy, ahogy azt nekem otthon ők, a népi hímzések szakértői elmagyarázták.
Palcsinak is feladatot szerzett Domi néni.
A Kézműipari Vállalatnak kellett bedolgoznia keresztszemes hímzést. Először ijedten közölte, hogy ő lassan dolgozik.
— De nagyon szépen, kislányom. — Domi néni kedvenc megszólítása volt ez, mintegy a megnyugtató válaszára tett nyomatékul.
Ha „kislányom”-at mondott, az körülbelül azt jelentette, hogy ígéri, minden rendben lesz.
~~
Reggelenként gondozónő öltöztette Palcsit, miközben magasröptű társalgás folyt, az éppen akkor szolgálatban levő gondozónőhöz passzoló témakörben. Ha otthon voltunk, mi nagyon jól szórakoztunk ezen.
Idős Anna nénink a mindenhol jelenlévő fájdalmak panaszolásáról és praktikus tanácsairól volt híres.
A finoman elegáns Rózsika néni elmesélte az előző esti opera-élményeit. Így indult, az egyik szombat reggeli mesélés:
— A héten új Violettát láttam, Verdi Traviátájában. Egy fiatal énekesnőt, én most hallottam őt először. Pitti Katalinnak hívják.
— Na, és milyen volt? — kérdeztem.
— Pazar. Csoda az a kis nő. Átszellemült, szuggesztív. Mesés hangja mellé nagyon szép is! Még sokat fogunk hallani róla, majd figyelj rá! — mondta elragadtatással.
Az egyszerű, csendes Julika néniből raktáros lett, a helyére álló Jutka néniről kiderült, ő egy arany pofa. Mindig tudott egy jó „sztorit”.
— Képzeljetek el engem, amint tanulok! Kaptam egy paksaméta továbbképző anyagot. Hát, van nekem erre időm? Gondoltam, majd vacsora után beáztatom a fáradt lábam egy lavór jó meleg vízbe, és olvasok. El is kezdtem… Aztán arra ébredtem, hogy hideg a víz és a papírjaim a lábfejemre borulva áznak.
Komoly arccal, felmentést várva nézett ránk. Mi dőltünk a nevetéstől.
— Kiteregettem a szőnyegre, reggelre száradt meg, akkor meg be kellett jönnöm. Mikor tanultam volna? Talán el se lehet már olvasni. — Hamiskásan kacsintva ment ki a szobából.
Palcsit hóna alatt átkarolva, lépegetve szokták kivezetni a vécére (praktikusan a járásra szoktatva), otthagyták, és egy idő után megkérdezték tőle, indulhatnak-e már vissza.
Fél hatig dolgoztam, jó félóra alatt hazaértem. Az ebéd és vacsora ott várt, közülük este azt szoktam választani, amit szívesebben ennék meg, csak a kiválasztottat melegíttettem fel. Már a folyosón meglátott Rózsika néni.
— Oldalas és sült krumpli uborkával a vacsora, azt kérdd, mert az ebéd ribizli mártás volt. Amíg elkészülsz, megmelegítem — tanácsolta messziről.
— Akkor inkább az uborka helyett a mártást kérem a húshoz, de azt hidegen. Nagyon szeretem a mártásokat — szóltam vissza és siettem a folyosó végébe, hogy amíg készítik, felfrissüljek…
Ezúttal, ahogy beléptem a mosdó előtérbe, egy hatalmas tüsszentés fogadott, ami az egyik fülkéből hangzott. Rögtön felismertem:
— Szia, Palcsi. Küldhetem érted Rózsika nénit?
— Mi az, hogy! Már azt hittem, senkinek nem kell ma folyó ügyeket végezni — mondta kicsit elfúló, görcsös nevetéssel. — Senki nem jött. Már gyökeret eresztek…
— Jó Ég! Mióta ülsz itt?
— Azt inkább ne firtassuk!
És ez nem volt ritka eset! Mi csak akkor tudtunk figyelni rá, ha ugyanott voltunk, ahonnét kivitték, de ha senki nem volt mellette, akkor mi se tudtuk, mikor feledkeznek meg róla. Már megszoktuk, hogy körül kell néznünk, ha a szokásos helyén hiányoltuk. A gondozónők aztán sopánkodva kérték, hogy ne haragudjon.
— Miért nem kéred ki magadnak? — kérdezte Balla Erzsike.
— Mert nem akarok rosszabbat magamnak. És nem mindegy, hol ücsörgök? — bölcselkedett kesernyésen a türelmes Paula.
Csodáltuk a szervezetét, a benne ketyegő, fordítottra beállítható ébresztőórát, amivel a gondozónők megjelenéséhez alkalmazkodni volt képes!
Bennem is ketyegett valami, de az egy élesített, időzített bombához inkább hasonlított. Egy újabb váratlan görcs után bevittek a János Kórházba megröntgenezni a vesémet, az nem mutatott semmit, de a kontrollra küldött üvegcse tartalmáról kiderült, hogy kőre utaló csapadékot is tartalmaz. Árnyékba bújhatott az a kő, ami nem hagyott békén.
~~
Szeptember huszonhetedikére kikértek a műhelyből. Azzal fogadott a főnököm, hogy:
— Magát szeretik ott bent.
— Ezt miből tetszik gondolni? — csodálkoztam rá nevetve.
— Egy dr. Fejesné nevű hölgy telefonált, hogy magukkal szeretnék vinni a Mátrába, engedjem el a holnapi napra. Én meg örömmel elengedem, úgysem volt vakációja. Menjen, Arankám! — küldött kedvesen.
Mária néni volt a hívó, és kihasználta a beszélgetést arra is, hogy kérdezzen rólam. Este, otthon a kirándulás megbeszélése után megvárt és megszólított:
— Az oktatód elégedett veled.
(No, ennek érdekében meg is tettem, ami tőlem tellett, tudtam, mi a tét. A dicséret azért bíztató, és nem árt soha!)
~~
A Sástóhoz kirándultunk. Domi néni, Jutka és Julika nénik kísértek bennünket. Azokat válogatták be a kiránduló csoportba, akik valami okból kimaradtak egy-két előzőből.
A Mátra gyönyörű őszi színekben pompázott. Kellemes időt fogtunk ki, éreztük, hogyan oldja ki belőlünk a görcsöket a kötetlenség, a semmittevés. Fáradhatatlanul barangoltuk be az ácsolt fahidakkal összepókhálózott kis szigeteket. Romantikus hangulatba ringatott bennünket a tó, az ősz gazdag színorgiája és a más környezet.
Még azt sem éreztük nehézkesnek, hogy a földön ülve, plédre vagy a térdünkre terített szalvétáról ebédeltünk. Nekünk mást jelent, sokkal többet ad a természet szabad levegője, mint bárki másnak, aki gond nélkül élvezheti, amikor ideje, kedve tartja. Fel se vettük, hogy ott milyen nehéz talajon járunk.
Palcsit öröm volt látni, úgy élvezte a barangolást az arborétumban, Jutka néni csak vele foglalkozott. Panni és Csöpi velünk jöhetett, Icu, sajnos nem, mert a szabadulására készült. Nem is izgult, biztos volt magában!
Az egész hosszú utat hazafelé is énekelve tettük meg. Még a busz sofőrje is bekapcsolódott.
Jóleső fáradtság, és másnap reggel szellemi frissesség a ráadás-jutalma egy ilyen szép napnak.
~~
A fellebbezési tárgyalásra Mária néni elkísért.
Az előzően kirótt hat-hat hónap börtönítéletet helybenhagyták és számon kérték a Villamos Vasút Társaságtól, hogy miért nem fizettek nekem eddig egyetlen vasat sem. Ezért aztán Fejes Dezső bácsi bejött az intézetbe és összeállítottuk a lehetséges kártérítési követeléseimet.
Domi nénitől igazolást kaptam, hogy a feltüntetett holmim valóban tönkrement, eltűnt. A nyolcadik tárgyaláson tanút kértek mindezeket még bizonyítani is. Icut jelentettük be, ő tudta, milyen ruhában mentem el a baleset reggelén és milyen személyes holmikat hordtam magammal rendszeresen.
~~
A türelmetlen, robbanni kész bombám három hétig hagyott tanulni és dolgozni, aztán úgy döntött, hogy erőteljesebben megmozgatja a veseköveimet. Október tizenkilencedikén, az éjszakai nyugtalan alvás után már reggel gyenge voltam. Aztán délelőtt tizenegykor megint a csomagolóasztalon feküdtem. Szivacskabátot tettek alám és jól betakargattak. Lajos bácsi be-beküldött a raktárba hozzám egy lányt a melegített lemezt cserélni rajtam. Amikor az ebédelésből visszajöttek kimentem, hogy dolgozzak is valamit. Hát, ez nem sikerült. Majdnem leszédültem a székemről. A „főnök” azonnal telefonált és ez olyan hatásosra sikerült, hogy Vili rögtön indult is értem. Malvini is hozta magával, és mintha soha nem is zördültünk volna, úgy bánt velem az úton, mint egy irgalmas nővér. Ágyba dugtak, Rudi (Rudolfné, gondozónő) beadott egy görcsoldó injekciót, majd estefelé még egyet. A rosszullétem mégis úgy fokozódott, hogy már csak szuszogni tudtam. Hatalmas futkosás kezdődött, aztán villogóval vitt a mentő ismét a János Kórházba.
Tizenöt napig feküdtem az urológián. A hólyagöblítés rengeteg gennyet hozott ki. Nem féltem egy esetleges műtéttől, csak az időpontot tartottam teljesen alkalmatlannak. Ezt közöltem is az orvosokkal. Bezzeg a görcsök közben nem érdekelt más időpont, mint az, amikor végre megszűnnek! Alapos és gyötrelmes kivizsgálás után aztán a tizenkettedik napon tükrözéssel egy héjas mandula nagyságú követ roppantottak ketté a hólyagban, ahová az uréteren letornászta magát. Sok törmelékkel, homokkal együtt eltávolították ezt a repeszgránátot, és amíg a jól felszántott útja gyógyult valamicskét, megfigyelésen tartottak.
A megkönnyebbült örömtől (a kimerültségtől is természetesen, és főként, hogy nem kellett hajszolni magamat) átaludtam a következő napokat. Ehetetlenül rossz volt a koszt, ezért Judit rakott krumplijának, a hazai sütiknek is igencsak megörültem. Otthonról, a szüretről, hozott szőlőt és mustot is. Aggódó arcocskája felderült, ahogy enni látott.
Balla Erzsi és Kőműves Panni látogatott meg, elmesélték, miután a mentő elvitt, nem voltak képesek elaludni a szobában, mert rémes kinézetem kísértette őket.
Icu épp’ vizsgázott, már túljutott az első, sikeres fordulón — újságolták. Mária néni üzente, hogy nyugodt legyek, tárgyalnak a szállításomról. (Jaj nekem!)
Az éjjeliszekrényemen sorakozott a sok virág, amit hoztak a látogatóim. Piros rózsa, fehér krizantém és színes szegfű illatozott, bokrokban. Panni röhögve egy csokor büdöskét hozott, hogy ne érzelegjek, jó kedvem legyen.
Tanárnő barátnőmnél nemrég töltöttem egy hétvégét, akkor már ők is nagyon aggódtak a vesém miatt, ezért a kórházba nevelőapjával küldött nekem virágot és levelet, amiben felajánlotta a váltás fehérneműim mosását, hogy amíg bent fekszem, erre ne legyen gondom. Azt írta, hogy több a soknál, amit kibírok…
Ez indította el fejemben a gondolatsort. Valóban történt velem egy sorozat a csapásokból. De egyszer meg kell fordulnia a rossz iránynak és akkor — talán — jön a „jutalom”.
Szinte alig szundikáltam el, arra nyitottam ki a szemem, hogy a tanműhely legmarconább, cinikusnak hitt tanulója, Paczona Miklós áll szorongva az ágyamnál, a mindig mosolygó Becker Kati mellett. Lajos bácsi önként jelentkezőket kért a meglátogatásomhoz…!
Azt a hírt hozták, hogy átköltöztek a Lakatos útra. Csodaszép az új műhely, mindenki külön, szép, új asztalt kapott, nekem a főnök választotta ki a legalkalmasabb helyen, majd meglátom. Siessek gyógyulni!
Újra felmerült bennem a félsz: kapok-e szállítást, de igazán nem hittem el, hogy újra akadékoskodhatnak…
Az intézetbe visszaérve mindenkinek mutogatnom kellett, mitől szabadítottak meg a kórházban, velem örültek, én még élveztem is a szörnyülködést, sőt, hogy hősnek tartottak.
~~
Icu négyes eredménnyel szabadult. Boldogsága nem ismert határt. Domi nénitől ígéretet kapott, hogy igyekeznek neki jó munkahelyet keríteni és ajándékba szép, világoskék selymet, amiből hálóinget és blúzt varrjon magának. Ünnepeltük.
November hetedikére hazautazást terveztünk, méghozzá négyesben: Judit, Árpi, Icu és én. Az állomáson a Kiss-Sebők házaspárral is összefutottunk. Vidáman, örömmel üdvözöltük egymást.
Ritka jó érzés volt tudni, hogy volt, nincs többé a fenyegető RÉM, a vesekövem! Hatalmas teher alól szabadultam fel. Javamra dőlt el a tárgyalássorozat is. Megjavítottam az első Doxa férfi karórát, és nyolc hónap múlva felszabadulok. Bódítóan kavarogtak bennem a gondolatok. Nem is mertem jól belegondolni ennyi pozitívumba. Felhőtlen örömmel telt mégis otthon a négy nap.
Aztán Malvin azzal fogadott a portán, hogy nem írtak ki a másnapi menetlevélre!
Fuccs az örömködésnek! A cirkusz elölről kezdődött!!
Domi néni felhatalmazott, hogy Mária nénivel együtt üssük a vasat, mert ő már tárgyalt a Rehabbal és végsőkig ragaszkodik a régi megállapodáshoz. Elképesztő üzenete érkezett erre a Rehabnak:
Ők olyan messzire nem szállíthatnak. Majd elkövetnek mindent, hogy egy közelebbi órásműhelyt találjanak nekem, ahol „ellehetek” a szabadulásomig. Ők telefonáltak a Klauzálba, és azt a választ kapták, hogy oda nyugodtan járhatok addig.
No, erre én kétségbe zuhantam: Ott egyedül lennék végzős, csupa elsőssel, ismeretlen fiatalka oktatóval, ki tudja, milyen új helyzetekkel!? — Mit képzelnek „ezek”? Tessék—lássék tanulást tételeznek fel? Amolyan „neve legyen a gyereknek”, semmire se jót?
Három napig csak vesztegeltem, hát rajzoltam. Igyekeztem nem hagyni, hogy eluralkodjon rajtam a pánik. Mária néni a tárgyalások legapróbb részleteiről is folyamatosan tájékoztatott. Velem együtt megfogalmazott egy nyilatkozatot, amiben az oktatási osztály kijelenti, hogy — az utolsó nyolc hónapban máshol nem tudja az oktatásomat folytatni, mint a Lakatos úton, azzal az oktatóval, aki eddig tanított. — Aztán tizedikén reggel bement a központba és ezt bevitte aláíratni. Szerkesztésbe mélyedve talált, amikor visszajött.
— Granovnéval beszéltem. Aláírta a levelet — nyújtotta felém láthatóan zaklatottan, ami eddig nem volt rá jellemző — és ő azt mondta, hogy feljelenti a Rehabot, ha a szállítás megtagadása miatt megszakad a tanításod.
— Rendes tőle, ugye? — nyögdécseltem megszeppenve.
— Annál is inkább, mert, ha ő nem teszi meg, akkor nekünk kellene feljelentést tenni és vállalni a nyilvánvaló következményeket… — Ezután nagy sóhajjal elment, hogy felvigye az igazolást a főnökséghez.
Egyre inkább az a kényszerképzet kerített hatalmába, hogy jobb félálomban lenni, mert ha örülni merek, akkor ami jó, az füstté válik. De azt erősen megfogadtam, hogy ezután keményen harcolni fogok. Mindenért!
… És csoda történt! November tizenharmadikától újra vihetett a kocsi!
Kis keresgélés után találtuk meg az új tanműhelyt. Annyit tudtunk, hogy új épületet kell keresnünk a Lakatos úti lakótelepen, a piros iskolával szemben. Az út félórába telt.
Bent nagy ovációval fogadtak, de a méltatlankodó fejcsóválás sem maradt el.
— Arankám, gratulálok a lelkierejéhez. Ami sok, az sok! — jelentette ki Lajos bácsi.
A kornak megfelelő, szép és kellően felszerelt tanműhelyt kaptunk. Két fal földig üveg, csipkefüggönyökkel, alatta körbefutó alacsony fűtőtest, kis padkával és egy nagyobb, hagyományos a hátsó falnál. Az előtérben átvevőpult, dohányzóasztal fotelekkel. Egy elválasztó sötétzöld brokátfüggöny mögött a tágas, világos műhelyrész, halványszürke PVC padló, amin jól látszik, ha leesik egy apró alkatrész. L alakban sorakoztak a szép új munkaasztalok és szemben, külön a főnöké. Hátul alkatrésztároló, egy kisebb helyiségben az esztergák, szerkezetmosó, az előtérből ajtó a csillogó, jól felszerelt mosdóba. Az eddigi zsúfolt, büdös és zajos műhelyeket a tisztaság, csend, nyugalom váltotta fel.
Az addig is jó, kötetlen kapcsolatú kis csapatunk ezután még jobban segítette egymást szerszámmal, alkatrésszel. A szerkezetmosóba bevitték helyettem az én kosárkámat is az órarészeimmel, így fel sem kellett állnom, be- és kikapcsolni. Mindig megkérdeztek, mit kérek a boltból, mielőtt ebédelni indultak. Egy-két kiflit, mellé vagy öt-tíz deka párizsit vagy egy tejfölt, esetleg fél liter kakaót hozattam. Ez a reggelim és egyben az ebédem szokott lenni.
A főnököm könnyű munkát akart adni, de kértem, hogy ne kíméljen, zsebemben lapul a kő, az már nem tud bántani. Helyeselt.
A műhelyünk kapott egy átvevő, „bolti” kislányt, aki könyvelt, foglalkozott a megrendelőkkel, tehát ettől kezdve a kuncsaftok hozzánk is beadhatták az órájukat javíttatni. Már az átvizsgálás percében eldöntötte a főnők, melyik munkát kinek a kezébe adja. Megkezdődött számomra az, amitől bele tudtam szeretni a szakmámba. Egyre kisebb és finomabb szerkezetű óra került hozzám. Egyre nagyobb hibákat oldhattam meg. December elején az asztalomra készített, gyönyörű Westminster bim-bam, negyedütő várt rám. Hétvégeken pedig készítettem a rajzaimat, már a kilencediknél tartottam.
~~
Marsallnénak ismét kisfia született. Boldogan fogadták, bár kislányra számítottak, Balázska mellé. Egyszer bent járt az intézetben, amikor nem voltam otthon, így nem találkozhattunk. A kórust rábízta egy kedves kis kolléganőjére, a szőke Zsuzsikára, bekukkantott minden hálóba, ígérte, hogy hamarosan újra munkába áll. Hagyott nekem javítani való órát is.
~~
A szorgosabb lányok színházjegyet kaptak az intézettől, köztük én is. A Fővárosi Operettben a Maya c. Fényes Szabolcs operettet láttuk Lehoczky Zsuzsával a címszerepben. Csivitelve igyekeztünk haza a színházból.
„Szeretnék egyszer kicsit boldog lenni…” — dúdolgattuk.
A portán Domán Anna volt szolgálatban.
— Pápay, az öcséd volt itt. Üzeni, hogy a parancsnok ígérete az idén nem valósulhat meg! — Sietve hozzátette a kérdését:
— Mit ígért neki?
— A leszerelést — sóhajtottam csüggedten.
Minden nap kétszer vitt el az utam az Üllői úti laktanya előtt, ahol Árpi töltötte a hazafias kötelezettségét.
Otthonról kiadós csomagot, sok almát is kaptunk, felraktuk a szekrények tetejére.
— Remélem, tudjátok, hogy először az érettebbeket kell ám megenni! — intett bennünket Budai. Kis gazdaasszonyunkra bíztuk a gyümölcs gondozását. Feladatát igen komolyan vette.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:49 :: Adminguru
