A karácsonyi szünetet minden évben a legnagyobb készülődések szokták megelőzni. Igyekeztünk a családunknak apró ajándékokat beszerezni. A következő tanévzárón rekordra számíthattunk a végzősök számát illetően. Mi, akik ’68-ban végeztünk, az eddigieknél is kedvesebb, értékesebb, gondosabban kiválasztott ajándékokat készítettünk, csomagoltunk — ez volt az utolsó karácsonyi vakációnk. Ezután csak valami más jöhetett majd, vagy a dolgozók szűkre szabott rendes szabadsága vagy (rosszabb esetben) egy örök kényszer-vakáció: azoké, akik nem tudnak majd sehol munkába állni.
December huszonkettedikén indultam haza, én is ajándékokkal. Anyunak kordbársonyt vettem, amiből Icu varrt kötényruhát. Apunak mellényt kötöttem. (Kicsit bőre sikerült.)
Otthon még az előkészületekben is tudtam segíteni, amit sohasem hagytam ki szívesen. Érkezésem napján apu várt az állomáson és már nem ment vissza a Tanácshoz, szabadnapot kapott.
Beszélgetésünket egy vendég szakította félbe.
Apu kint fogadta, a szobába behallatszott a párbeszédük:
— Bocsánatot kérek a késői időpontért, de szombaton már nem szeretnék alkalmatlankodni…
— Semmi baj Lacikám, fiatal még az idő! — udvariaskodott apu.
Lehalkítottam a rádiót, úgy vártam a hajvágás végét. A hangokból ítélve régen készen volt már az… anyu jött be hozzám.
— Ki kell jönnöd kislányom, mert úgy néz ki, ez a fiú addig nem tágít. Azt mondta, látott benneteket a buszról leszállni…
Arcáról leolvashattam, nincs kibúvóm. Már én is kíváncsi lettem. Kimentem hát. Egy nagyon szőke, vékony, fiatal férfi ugrott fel, hogy köszönjön, apu bemutatott bennünket egymásnak. (Mint az 1800-as években!)
Nem túlzás, ha állítom: azt hittem vacsorát nem eszünk akkor este, mert meghívni mégsem fogjuk — bosszankodtam, mert úgy tűnt, el sem megy. Végül is ő nem először járt nálunk… A vizit rövidre fogása — az etikett szerint — csak első alkalommal kötelező! Ahhoz képest, hogy nemrégen dolgozott és lakott a községben, úgy beszélt nekem — a bennszülöttnek — Ozoráról, mintha népszerűsíteni akarná előttem.
Megtudtam, milyen cikket kell megkeresnem majd egy újságban és január tizenötödikén, a rádióban mit kell majd meghallgatnom.
Sok meghiúsult és tervezett eseményről számolt be akkor nekem, egy ambícióval teli, elszánt népművelő. El kellett ismernem, voltak ötletei. Például a „tanyázó előadások” sorozat szenzációs találmánya, ott, ahol nincsen művelődési ház, csak drágán bérelhető (mozi, pártház) termek.
A lényege: egy-egy magánház nagyobb szobájában tartottak előadást a meghirdetett téma iránt érdeklődő, rendszerint nem nagy csoportnak, a ház lakóinak, rokonoknak, barátoknak, utcabelieknek.
Buga doktor előadásának volt már nagy sikere nálunk, sőt, az a megtiszteltetés érte, hogy Illyés Gyula elfogadta a meghívását és meg kell kérnie őt, hogy látogatását ismételje meg, mert akkora érdeklődést tanúsítottak a faluban (nem csak az értelmiség), hogy el sem férnek majd egy szobában!
~Az azt követő időben még szívesen el is fogadta meghívásainkat Illyés Gyula. Közismert, hogy gyermekkorának egyik színtere Ozora. Közeli családtagjai éltek itt és egy rokoni, de távolabbi szál családomhoz is kötötte. Régebben szívesen járt Hadfy Béla kántortanítóhoz, anyai ági unokatestvéréhez. Béla bácsi apai ágról az én anyám édesanyjának is unokatestvére volt. Időközben meghalt a velünk közös rokona, Ozora elveszítette vonzerejét az idősödő költőfejedelem számára. A hetvenes évek végén egy udvarias, de elutasító levélben hárította el Palánki igazgató egy felkérését, hogy a kultúrház díszvendége legyen, egy jubileumi ünnepen. (Ezt a levelet híven őrizte Kultúrka az egyik Illyés-kötetébe rejtve!) Igaz, hogy akkor már betegeskedett a költő, meglehetősen visszavonultan élt.
Nem sokkal később, Illyés Gyula a mienknél sokkal jelentősebb ünnepségre is csak a beszédét küldte el. Szekszárdon, a Babits Mihály Művelődés Házában egy magnószalagról hallhattuk a helytörténeti nevek gyűjtőit köszöntő üzenetét.
A hallgatóság közt — de csak Palánki Lászlónak, az Ozoráról készült dolgozat készítőjének hozzátartozójaként — én is ott ülhettem ezen az ünnepen 1975. május 14-én.~
Elkalandoztam… Térjünk vissza majd’ tíz évvel korábbra, a karácsony előtti vendéghez:
— Kiskegyed egy mozgalmas kulturális életű községbe fog visszatérni — ígérte hatalmas lelkesedéssel ez, a múlt századból itt felejtett emberke.
Nem tudtam hová soroljam be, így elsőre, a túl hosszúra sikerült beszélgetést. Egy kicsit régimódinak, de érdekesnek tartottam a fiatalembert. Egyben apunak adtam igazat: Világos, hogy a szokatlan kezdeményezéseivel nagyon magára hagyott ember benyomását keltette, aki nagyon hiányol legalább némi lelki támogatást.
Aztán a szünet minden hétköznapján a rajzaimat szerkesztettem otthon is. Ha van ígéretes kilátása az embernek, akkor még a nap is másképp’ süt be az ablakon.
Szüleim hittek a jövőben, családom körében a szép ünnepek új erővel töltöttek fel.
~~
Januártól megszűntek a műhelyi szabadszombatok, sőt, az iskolanap miatt a nekem addig szabad pénteken is be kellett járnom gyakorlatra. Félve jelentettem be ezt a nevelőmnek, de szó nélkül kiírták már a szállításomat!
Január nyolc-kilenc-tizedikén a gyakorlati vizsgáim jól sikerültek, a tizennégy szakrajzomból pedig egy lett négyes, a többi ötös és kitűnő, sőt ezeket Vályi tanár úr még egy piros tintás szeretettel szócskával is nyomatékosította. Búcsúzáskor a vizsgabiztos Noé bácsi aggódva kérdezte:
— Ott, vidéken hogyan fogja bírni egyedül a rengeteg munkát? Mert arra készüljön, hogy egyetlen perc szabadideje sem lesz.
— Nem tudom, de arra jobban vigyáznom kell, hogy a nagyapám ötven éves jó hírnevét le ne rontsam.
— Összefogunk, és az útravalónkkal együtt jól meg fogja oldani — tette kezét a vállamra. — Fő, hogy így folytassa, akkor menni fog! Maga egyébként maximalista, akár vissza is foghatná magát!
~~
Tizenötödikén a szobánk minden székén, ágyán lányok ültek szorosan, mint költözni készülő fecskék a dróton, hogy a rádió Ozoráról szóló műsorát meghallgathassuk.
Fő helyen Tündi kuporgott, hátha felismer valaki megszólalót.
Visszafojtott lélegzetünket csak a derültség oldotta. Főleg Budai kerek nevetései, mert a babonás népszokások roppantul tetszettek neki.
Idős tanítómat, akinek a lánya, meg egy amerikás magyart, akinek az unokája volt sokáig barátnőm — ismertem fel. Róluk aztán beszélnem kellett a kíváncsi lányoknak.
— Nézzétek, Tündinek honvágya lett! — jegyezte meg valaki a könnyeit látva.
— Ne is mondd! — sietett tódítani Budai. — Még nekem is!
— Ne felejts el gratulálni a Kultúrkának, Pápaykám! — élcelődött Palcsi.
— Feltéve, ha látom még az életben — legyintettem, mit sem sejtve a jövőről.
Unszolásukra elmondtam a különcségében is rendkívüli tanítóm, Bandi bácsi lányának a történetét:
~Pintér Klára egyike volt a tíz tanulónak, akikkel egy év alatt végeztük el a hetedik és nyolcadik általánost.
Iskolaújságot szerkesztettünk ketten, szerepelt benne mindenféle rovat: iskolai események, tanulópárok versenykihívása, pletykák, az utolsó oldalon „Sport” címszóval tornaórai teljesítmények, sőt még rejtvény is, amit nekem kellett kitalálni, rajzolni. Magunk írtuk tussal, kézzel sokszorosítottuk.
Néhány „kiadást” érhetett csak meg, mert ketten nem győztük.
Klára kitalálta, ha pár fillérért árulnánk, abból kis zsebpénzt adhatnánk annak, aki segít másolni, vagy cikket ír. Ez rögtön két bukást hordozott magában. Akiket érdekelt, azok a szerzők közül kerültek volna ki, a kettő nem működött együtt. És hamar lecsaptak ránk a tanítók. A lapot árulni bűnös haszonszerzés, megengedhetetlen…
Az aranyos, élelmes teremtés, kicsit festegetett, verseket írt, csak úgy vibrált.
1961 augusztusában édesanyja felutazott hozzá Pestre. Sétarepülésre akarta hívni a lánya, de ő félt a repülőtől, hát Klára elment nélküle. Ez a gép ismeretlen okból egy zuglói ház erkélyébe fúródva kigyulladt, a barátnőm bennégett a vezetőfülkében.
Hogy ő mit keresett ott a pilóta mellett, és miért szállt olyan alacsonyan a gép, az a köznép számára nem derülhetett ki az akkori rendszerben, de azóta sem.
Nem csak a családja omlott össze, hanem mi, a barátai is megrendülten gyászoltuk. Megírtam Attilának, a kanadai unokatestvéremnek, aki osztálytárs volt, sőt vele voltunk „hárman tanulópárok”. Ő kiment a Niagarához és a lezúduló víz felett búcsúzott el az életvidám kislánybarátunktól.~
— Én ismertem a Klárát, mi sem tudtuk eltalálni, hogy miért titkolóztak a haláláról — jegyezte meg Tündi. Borzongott, ahogy én is a felidézett eseményektől. Elképzeltem, a falusiak akkori találgatását is.
A következő hetek alatt semmire nem jutott időm. Még a hazaküldött levelet is Icu írta meg helyettem. — Majd írok én, csak mondd el, mi legyen benne — ajánlotta, én meg örömmel elfogadtam, ami az ő eredeti stílusában elég aranyosra sikeredett.
”… A hálóból már órásműhely lesz. Egész éjjel csak hallgatjuk a tik-takkot…
Hétfőn voltak nálunk színészek a József Attila színházból Bodrogi Gyula, Láng József, Gobbi Hilda, Budai István, Bujtor István, Bárány Frigyes és József Attila titkárnője…— természetesen a József Attila nevet viselő színházé volt a titkárnő és nem a költőé —… Úgy sajnáltuk az Arit, hogy nem lehetett itthon…
Le van a szobánk fényképezve, de abba sincs az Ari, sajnos akkor is dolgozott… most pénteken is dolgozik, ezért szombaton takarít és vasal, ha van időm, én kivasalok neki is… Sajnos itt minden nagyon lassan megy. Itt vagyok én. Már mióta levizsgáztam és még semmi sincs velem… Legalább itt maradok, amíg az Ari végez… De ő is örülne, ha már dolgoznék… Volt rendezvény. Olyan volt, mint a többi, de azért elment. Lesz az utolsó jelmezbál, még nem tudom, minek öltözzek fel, de majd kitalálom. Majd segítenek…”
Februárban, a hagyományos farsangi rendezvényre éjkirálynő jelmezt talált ki magának. A vakok intézetéből jött zenekar játszott, elég jól.
Csak addig maradtam kint, amíg a szellemes, változatos jelmezek felvonultak. Fáradt voltam. Hamarosan Paula is követett a szobába.
— Már neked is elég ennyi? — kérdeztem csodálkozva, mialatt pizsamát adtak rá és lefektették.
— Meguntam a csöpögést — nevetett akasztófahumorral Palcsi, és amikor kiment a gondozónő, így folytatta:
— Az ablak melletti sarokba tolták a kocsimat, a radiátor pont rám csöpögött. — Az egész oldala vizes lett.
— Butuskám, miért nem szóltál előbb valakinek?
— Á! Túl korán kezdtem elázni, még visszavittek volna. Megspóroltam nekik egy átöltöztetést és tologatást, vagy hogy világosban ágyba dugjanak.
~~
Ahogy terjedt a hír, hogy néhány órát megjavítottam, a sofőrök, gondozónők, de még Domi néni is elláttak munkával. Lajos bácsinak eleinte nem mertem elmondani, de egyre többször kellett maszekolásaimhoz a szerkezetmosót használnom ebédszünetben. Egyszer aztán tetten ért. Úgy kezdte, mintha meg lenne lepve, aztán felajánlotta, hogyha alkatrészre is szükségem lenne, nyugodtan szóljak neki, hozat a műhely rendelésével együtt. Tanácsolta, hogy mindig cseréljek üveget meg felhúzó-koronát is a tisztítás és javítások mellett, mert attól látványos a generál… Gondoltam, még jobb, ha a tokot is felpolírozom… Láthatóan örült az önálló ügyködésemnek. Ezután azt is megkérdezte, maradt-e azért időm ebédelni is!
Az intézetben szintén jól visszhangzott az, hogy az óra, amit kiadtam a kezemből, pontos, ráadásul még szebb is lett. Nem más állt ennek a hátterében, mint az, hogy nekem örömet okozott, ha éltre kelt, megújult a munkám nyomán egy ragyogó kis szerkezet.
~~
Március harmadikán megkereszteltettük Zolikát. Csak egy aranyos kis kabátkát vittem a keresztfiamnak.
Kicsit még a hó is esett, taxival mentünk a közeli templomig rövid úton.
A ceremóniát egész jól tűrte a fiatalember, aki már betöltötte az egy évet. Aztán otthon is tündérien viselkedtek a kicsik. Zsuzsa remekül kézben tudja tartani a családját, háztartását. Nála mindig, minden ragyog a tisztaságtól, és a gyerekek kiegyensúlyozottak, lubickolnak a gondos szeretetben.
Nekem mégis okoztak kínos perceket. Zolika messziről nyújtotta a kis karjait, hogy vegyem fel. Eleinte nem értette, miért kell előbb leülnöm ahhoz, hogy a karomba vegyem. (Később már olyan aranyosan jött utánam, megvárta, míg elhelyezkedtem és csak aztán kéretőzött az ölembe.)
Az ünnepi ebéden a réglátott Irmus barátnőmmel is találkozhattam. Ő mindig figyelemmel kísért, berzenkedett a sok megpróbáltatásomtól.
— Én a helyedben már rég bedobtam volna a törölközőt! Honnét szeded te ezt az energiát? — kezdte, de már nem folytatta panaszokkal. Régebben — a számomra érthetetlen — gyakori rossz kedvével jött hozzám és azt kicsit elfelejtve ment el. Már derűsebbnek láttam.
A sok finomság közt a fatörzs torta az én, azaz anyu receptje szerint készült, kóstolót is csomagolt belőle Zsuzsa, ami nagyon ízlett a lányoknak is.
— Jó, hogy korán visszajöttél, Olgi a fehérvári barátnőd keresett — mondták, egy halom narancsra mutatva.
— Ne ijedezz, este visszajön — nyugtattak meg.
Később aztán vele — jó ozorai módra — alaposan kibeszéltük magunkat. Három javítani való óra is lapult a táskájában.
Egyre több maszekolás segítette a szakmám gyakorlását. A kis pénz se jött épp’ rosszul!
Fejes Dezső bácsi összeállította a velem megbeszélt kárlistámat és Domi néni mellékelt egy igazolást arról, hogy gondozott vagyok. Otthonról hatósági bizonyítványt kellett kérnem, hogy nincs vagyonom. Ha lett volna, akkor a kártérítési követelésem hat százalékát előre be kellett volna fizetnem a per beindításakor.
A hivatalos ügymenetet én nem tudtam követni nélkülük!
A műhelyben előbb kétszázhatvan, majd egy hónap múlva már négyszázhúsz forint ösztöndíjat kaptam. Ráadásul kétszázkilencvenegy forint ötven fillér ebédtérítést.
Hitetlenkedve néztem a borítékokat.
„Nem is igaz, hogy eljön az idő, amikor rendszeres fizetséget fogok kapni!”… — Csuda jó volt ez az ismeretlen érzés: fizetés, ami „jár nekem!”
Az inas-béremből ekkor az intézeti ellátásomhoz százhatvanöt forintot be kellett fizetnem. Palcsi sem számolta a kézimunkája órabérét, mert fillérekben jött volna ki. Icunak pedig nem sokkal húsvét előtt végre találtak munkahelyet. Addig is vállalt varrást a lányoknak, de a legtöbben csak megköszönni tudták, zsebpénznek pedig húsz forintnál többet nem kaphatott. A Kézműiparnál varrodai kézilány lett belőle. A Szovjetunióba szállított, nagy dekoltázsú ruhákba vállpánt-rögzítőket varrtak fel egy patent-párral. Negyven fillért kaptak darabjáért. Darab-bérbe vették fel és csak rengeteg túlórával tudott 1300 forintot keresni. Nyolc százalék jutalmat is kapott. A pénzes borítékot nagy, boldog sóhajjal tette le az ágyára:
— Az első keresetem!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:00 :: Adminguru
