Az idő kellemesre fordult.
Az ünnep nekünk Ozorán az igazi. Jó előre nagyon készültünk, pedig az oda-vissza úttal együtt négy napra zsugorodott az egész. Mégis felejthetetlenre sikeredett a húsvét.
Én már a nagypénteket is megkaptam, így rögtön el is utaztam. Apu várt az állomáson. Szombat délután Árpiék Icuval együtt érkeztek utánam.
Mi addig megsütöttük anyuval a finom mézes krémest, fatörzset, kakaós kalácsot és az aprósütiket. Amíg én a krémeket, töltelékeket készítettem, anyu csirkét vágott, sonkát, tojást főzött.
A húsvét nekem örökre egyet jelent a friss kalácsillattal, a feltámadás mindent betöltő harangszavával, és a frissen körülgereblyézett tulipánok tövébe lopott pirostojásokkal.
Amikor jöttek a locsolók, Tapsi idegesen szaladgált, ugatta a neki idegeneket. Anyu a házába parancsolta, és a mindig kéznél levő gereblyét átlósan a kutyaház fordított U alakú bejáró nyílása elé tette.
— Aranka néni, azokon a réseken bőven ki tud bújni a Tapsika! — akarta figyelmeztetni Icu.
— De nem fog ám kibújni! — nyugtatta meg őt anyánk.
Az valóban nem fordult elő, hogy az odatámasztott vékonyka rudat megkerülte, vagy ellökte volna a mi okos kis kutyánk. Tudta jól, az egyenlő a tilalommal. Azt neki elmagyarázták. Ha elmúlott a köreit zavaró veszély, és még nem távolították el az akadályt, addig adott figyelmeztető nyüsszentgetéseket, míg ki nem engedték. Akkor boldogan jött elő, kicsit megrázta magát, mintha vizet rázna le, és körbeszaglászva kiszaladt a kapuig. Leellenőrizte az otthagyott szagnyomokat.
Icu ámult-bámult, kipróbálta ő is ezt a sorompót, és neki is szépen engedelmeskedett Tapsi.
A kert virágágyásai körül derékszögben kanyarodó út vitt az előszobától a kapuig. Előfordult, hogy a házőrzőnek valami izgalmas lárma miatt sürgősen ki kellett vágtáznia, megnézni, mi az a zaj. A sietés lázában nem mindig sikerült jól bevenni a kanyart, amit az ágyás puha sarkán egy-két tappancs-nyom jelzett.
A kilépő anyu hiányolta a máskor mindig mellészegődő kutyát. Bekukkantott hát a házikóba. Tapsi a mellső lábaira támaszkodva kicsit feljebb emelte a fejét a deszka takarásába. Gondolta, ha ő nem látja a gazdaasszonyt, az sem látja őt.
— Na, mit követtél el már megint? — hangzott el a gyanúsítás, amire válaszul egy „nyüssz” jött a kutyaól mélyéről.
Kis keresgélés után aztán kiderült a nagy vétek, a tappancsnyom. Gazdasszonya odahívta a tetthelyre.
— Ide gyere! — a kutya laposkúszásban közeledett.
— Mit csináltál itt!?
„Tudom, de úgy kellett sietnem” — jelentette a mellső lábakra tett, bűnbánó pofácskából a pislogás. Ezért dorgálás és utána simogatós megbocsátás járt. Pedig ezt a történetet sem előzte más, mint a gereblyézéskor elhangzó intelem:
— Te! Ide ne merészelj semmit elásni!
A hangsúlyból mindent megért, a pillantásból mindent megérez az ember okos barátja.
Jó hangulatunkat a visszautazás sem tette tönkre. Sőt!
A vasúti kocsi velünk szemközti ülésén kicsit illuminált házaspár ült. Az asszony többször lehajolt, mintha valamit keresne. Aztán elkérte az egyik botomat.
— Elment a csirkém — magyarázta, miközben horgászott.
— Nem kötötte össze a lábát? — kérdeztem naivan.
— Dehogynem — kotorászott tovább az ülések alá. Egyszerre kerregés és zacskózörgés hallatszott. A boldogtalan jószág nylonzacskóba zárva, azzal együtt akart megszökni.
A vörös arcú pár egymást felváltva meg-meghúzott egy másik nylonzacskóba rejtett üveget és néha megfeledkezett a jobb sorsra érdemes baromfiról.
Ahogy ők festettek, azon hazáig volt min nevetgélnünk!
~~
Balla is folyton tanult, Budai túlórázott, alig vettünk tudomást az intézet egyéb „társadalmi” életéről. Vasárnap nem győztünk pihenni, hogy legyen erőnk a következő héthez. A 3-as lakóinak éppilyen elfoglaltsága ellenére, mégis tudtunk figyelni, kis időt szakítani egymásra.
Meg akartuk örökíteni ezt az összetartást, fényépezkedtünk a kertben.
Az intézet kirándulni vitt bennünket Esztergomba a Rákóczi sétahajón. Élmény volt maga az út is, gyönyörködtem a partokban, az integető embereknek visszaintegettünk, a ringató hajó, a simogató, vízillatú friss levegő, az egész nap kellemesen telt. Pedig a Bazilikába nem tudtam felmenni, mert a lábamat törte az új cipő, holott már azt hittem, hogy bejárattam. A Duna-partról néztem fel a kupolára, ott vártunk néhányan a többiekre. Azért láttuk a patinás város egy részét, pihentető maga a Duna látványa is.
Faragó Erzsike szép lány volt, egész nap pillantásaival, előzékenyen helyébe hozott üdítővel, jó ülőhellyel udvarolta őt körül egy nagyon csinos hajós. Fehér kabátját a hűvös estében megborzongó Erzsike vállára terítette, csendesen beszélgettek.
Kiszállásnál segített, megvárta, ahogy mi távoztunk, de nekünk a hajó látszott távolodni, elveszni…
Otthon azon tűnődtünk, hogy legalább a kabát vállán lévő rangjelzést jegyeztük volna meg!
Tovább jutalmaztuk magunkat. Vasárnap a Corvin panoráma moziban megnéztük a Kleopátra c. kétrészes, pazar amerikai filmet. Négyen mentünk taxival. A mozi belső tere is elkápráztatott bennünket, a félkör alakú vászon, aminek a fókuszában ülve az az érzete támad a nézőnek, hogy a helyszínen van, az eseményekben szinte részt vesz. Először láttunk ilyent.
~~
Az órásműhelyben kezdtünk úgy viselkedni, mint a leszerelést váró katonák. A mérőszalag centiit nem vagdostuk, de számoltuk a napokat. Május tizenkettedikén még pontosan húsz munkanap és három vizsganap állt előttünk. Megkaptuk a vizsgadarabok mintáit és az anyagot. Férfi Doxa karóra felhúzó-szerkezetéből a négy részből álló, úgynevezett váltószerkezet elkészítését kaptam feladatul. Ebből a felhúzó-tengelyt esztergálni kellett, rajta a szögletes reszelt és csiszolt részt kialakítani, végül a másik végére a felhúzó koronának megfelelő menetet vágni. Ez többféle munka megoldására adott módot. A többi három sík darab, kihúzó- és váltókar, hozzá váltó-laprugó. Nyers fűrészelés, precíz reszelés, finomító csiszolás.
Ezek az alkatrészek biztosítják a felhúzás és mutatóigazítás közti kapcsolásokat. A pontos tized- és századmilliméterek teljes odafigyelést igényeltek, ami nekem csodálatos kikapcsolódást is jelentett. Munka közben körülöttem eltűnt a világ…
A kész daraboknak úgy kellett kinézni, mint a préselt, originál gyárinak. Jó szem, biztos kéz, minták, anyag és megfelelő szerszámok birtokában ehhez csak gyakorlat szükséges… amik részben megvoltak, a gyakorlat még nem egészen, de annál több kitartás és türelem volt bennem. A nagy lemaradásomat pedig illett nyom nélkül behoznom!
Hanem otthon Marsall Kati újra megjelent, kezében a baljós iratcsomóval. Június kilencedikére tervezték a hangversenyt. Ezúttal jókora időelőnnyel, hogy legalább egy kifogásomnak elébe menjen, hozott nekem egy csángó népballadát.
Kicsit kilelt a hideg, a hosszát látva, de a ballada azonnal szíven talált.
“Szegén árva jasszon,
Ő jes elindula
E nagy hosszú juton,
Rengeteg erdőkön.
Jobb karjára vette
Siró fiecskáját,
Bal karjára vette
Siró lyányecskáját.
Ő es odaére
E rózsamezőbe,
Ő es csak letevé
Rózsabokor alá.
Ő es csak megcsalá
Rózsavirágszálval,
Ő es csak megcsalá
Rózsavirágszálval…”
Olvastam az első versszakokat.
Kati nagyvonalakban bemutatta, hogyan beszélnek a csángók. Próbáltam utána mondani, majd olvasva előadni. Mintha súgott volna valaki nekem! Mind a kettőnk szeme párás lett. Azonnal tanulni kezdtem.
A sok szakmai készülés, a rajzok figyelmet követelő időrablása mellett tanultam a balladát. Hangosan mondogattam, Palcsi végszavazott, mert el-elvesztettem a fonalat, eltévedtem a „rengeteg erdőkön” a sok ismétléstől. Huszonhét versszakból áll!
~~
Olgi újra meglátogatott, az unokatestvére és az öccse, Béla is vele jött, elvitték a kész órákat. Megígértette velem, hogy anyuékat rábeszélem egy fehérvári útra.
Nem gondoltam, hogy ennek a látogatásnak hamarosan lesz folytatása. Minden előzetes jelentkezés nélkül — ezúttal egyedül — a sármos Béla újra eljött. A tanulástól némileg kábultan mentem a teraszra, ahol rám várt. Kedvesen érdeklődött a vizsgákról, aztán kimondta:
— Tudod, azért jöttem, hogy elvigyem a rádiót, ugyanis Olgitól elkértem. — Kicsit megszédültem. Tudtam, hogy féligazság esete forog fenn (nem is tette hozzá, hogy Olgi adott-e engedélyt!), de nem tehettem mást, mint mosolyogva váltottam még pár szót vele, aztán elbúcsúztam.
— Megbocsátasz, rögtön vacsorára hív a kolomp. Be kell mennem. A rádiót azonnal kiküldöm.
Bent, a lányok azt hitték, viccelek. Budai kicipelte a készüléket, aztán dühösen jött vissza.
— Hogyan lehet egy ilyen helyes férfi ennyire undok? Két hónapig már kibírhatta volna!
Jól sejtettem, Olgi semmit sem tudott az öccse tranzakciójáról, csak később értesült tőlem. Nem örült, mert nem látta többé a rádióját. Béla tényleg lehengerlően kedves, mindig csinos és roppant vidám volt, nem lehetett haragudni rá… legalábbis nem sokáig!
~~
A május végi összefoglaló vizsgánk után, június hetedikétől tíz nap tanulmányi szünetet kaptunk vizsgák kezdetéig, amiben készülhettünk. Azonban egy héttel előtte, sőt, hétfőn és csütörtökön is megrendeztük hangversenyünket.
A hallgatóság soraiban ott ültek a szüleim és az egyik nagybátyám felesége is. Árpi nem, mert az idő alatt gyengélkedőben feküdt. Valamivel elrontotta a gyomrát szegény katona. Még látogatni sem lehetett.
A kórus felkészülésénél az apró, csinos Nemes Zsuzsika segédkezett Katinak, aki helyettesítette a kisfia születése után. Aztán egyre inkább betöltötte a nevelőtanár feladatkörét is, bár Kati közben visszajött, vidáman, szebben, mint valaha. Választékosan öltözött, karcsú maradt, mégis mintha beérett volna, arcáról az sugárzott, hogy jól érzi magát a bőrében. Élénken optimizmust sugárzott, jó hatást gyakorolt ránk mindenképp.
A hangverseny előtt akkora izgalom feszült a levegőben, hogy szinte meg lehetett fogni.
Eredetileg csak a második rész közepére terveztek három balladát, az enyém mellett Faragó mondta a másikat, és az ismét vendég Antal Mátyás zeneakadémista a harmadikat. Ettől még sokkal nagyobbra nőtt a drukk bennünk, pedig még nem is tudhattuk, hogy milyen kiváló művész, híres karmester lesz később, az akkor olyan közvetlen, kedves fiúból. (Minden bizonnyal a mai napig is őriz azokból a jó tulajdonságaiból.)
Az első rész dalai közé is kívánkozott legalább egy vers. Kati ismét megjelent, kezében a gépelt ív…
— Ari, kérni jöttem!
— … de nem még egy vers, ugye? — rémüldöztem.
— De, pontosan. Csakhogy nem kell megtanulni, még látni se fognak. Beülsz a kórusba, és mint láthatatlan hang, felolvasod ezt a rövid, de kedvesen évődő verset.
Feleslegesnek éreztem tiltakozni. A lelkes kis csapattal illett tartanom, hidegleléses félelmem ellenére. Már akkor is remegő belsővel olvastam: Christopher Marlowe: A szenvedélyes pásztor a kedveséhez (Szabó Lőrinc; Örök barátaink c. kötetéből)
Jöjj velem, légy a kedvesem,
élvezzük ki a végtelen
erdők és hegyek örömét,
s amit csak nyújt a domb s a rét.
Elülünk majd a bérctetőn,
alattunk nyájak a mezőn,
köröttünk zuhogó patak
s madrigált zengő madarak.
És ágyat rózsából s füvek
illatából vetek neked,
főkötődet ezer virág
s öved hímezi mirtusz-ág.
És kapsz majd gyönyörű ruhát,
mit bárányok friss gyapja ád,
és szépen-szegett papucsot
és rája színarany csatot.
Zekéd szalma s repkény szövi
s korál s borostyán díszíti:
ha vonzza szíved szerelem,
jöjj velem s légy a kedvesem.
Pásztorok tánca s víg dalom
ébreszt majd minden hajnalon:
ha vonz a boldog szerelem,
jöjj velem, légy a kedvesem.
A pajkosan csábító vers szinte dalolt, de a balladára szánt koncentrálásom idejét rövidítette le!
Már semmit se bántam. Nem hiszem, hogy ennek a szép hagyománynak igazán összetartó erejét bármi helyettesíthette volna.
A meghívott vendégek névsorában, a szülők és hozzátartozók, a jeles intézmények képviselői mellett ott szerepelt, sőt kedvesen érdeklődve meg is jelent Sárika, az ifjú özvegy Kodály Zoltánné. Közvetlensége és egyszerűsége elbűvölt mindnyájunkat.
Egy másik figyelmet keltő vendégről nem rögtön derült ki, hogy ki ő. Ült, csendesen figyelt, rezzenéstelen arccal tapsolt a kórus szépen szóló dalai után. Elképzelni nem tudtuk, ki lehet ez a titokzatos férfi.
Tisztán, felszabadultan szállt a lányok éneke.
Amikor a balladámat hallgatta a néma közönség, az idegen lehajtott fejjel várta meg az utolsó sorokat. Aztán a műsor végén megbolydult a terem. Akkor megkeresett.
— Mondja, Erdély melyik részéről származik? — kérdezte tőlem.
— Még soha nem is jártam Erdélyben, Tolna megyei vagyok.
— Él, vagy élt ott valakije?
— Több is volt a családban, aki nem ott született, de élt ott, olyan is van, aki ott született, él is még, de régen eljött… velük is csak ritkán találkozom.
— Szóval nincs élő kapcsolata a székelyekkel, csángókkal?
— Nincsen.
— Olyan kiejtéssel mondta a balladát, hogy meg mertem volna esküdni rá, hogy nemrég jött onnét. Ha módjában áll, ne hagyja abba a versmondást! Tehetsége van hozzá. — És melegen megszorította a kezem.
Ő volt Marsall László, a költő. Kati — a felesége — a kézfogásra ért oda mellénk.
Szüleim és a nénikém büszkén öleltek meg. Úgy örültem, hogy részesei lehettek a szép ünnepünknek. Meghatódtak, de Erzsi nénit, Laci bácsikám feleségét egyenesen elvarázsoltuk.
— Legszívesebben minden lányt megölelnék! — szipogott, a szemét törölgette.
Pár nap múlva Marsall Kati leült mellém:
— Tudom, hogy praktikus okok vittek az órás szakmához. Mégis ajánlom, hogy soha ne mondj le teljesen az irodalomról, mert akkor boldogtalan leszel! — Igaza volt.
~~
A következő események éppolyan ünnepélyesen zajlottak, mint amilyen nagy erőfeszítést igényelt az előkészítésük.
Június tizenhetedikén az izgalom nem volt elég, harmincöt fokos hőségben izzadtunk a gyakorlati vizsgán!
Mindenkinek egy billegő-tengelytöréses Pobeda férfi karórát kellett megjavítania. Tisztítás, teljes generál és beszabályozás. A pici órákhoz képest — gondoltam — nekem ez nem okozhat gondot. Bizony, mégis okozott. A túlfeszített izgalom ártalmas.
Másnap a vizsgadarab óráknak a fele sem járt pontosan…
Jártak, ez volt a fő!
Következő két nap az írásbeli és szóbeli már enyhébb időben, könnyebben ment az iskolában, pedig attól jobban féltünk.
Egy—két kis hiba azért minden tanulónál előfordult ezeken a komoly, nehéz vizsgákon. Nálam is, ami esetemben két négyest jelentett az elméleti anyagban. A vizsgadarabjaim és a szakrajzok zöme azonban kitűnő osztályzatot kapott.
Így is megnyugodtam, de elégedett nem voltam. Csak jólesően fáradt. Nem is tudtam felfogni jó ideig, hogy túl vagyok az egészen. Hogy a Rehab. bármennyire akadályozott, az egészségem bárhogy megviccelt, én teljesítettem azt, amiért jöttem, amire a jövőmet alapozhatom. Legyőztem egy csomó akadályt.
Noé bácsi, aki két éven keresztül a vizsgabiztosom volt, még a búcsúbeszédébe is belefoglalt. Megemlítette, hogy milyen nehézségek állták az utamat, hogy milyen szeretettel foglalkozott velem a főnökünk.
— Maguk itt dolgoznak tovább a kollégák védő közelségében, de Aranka most elmegy vidékre. Mégse vegye ezt elszakadásnak, mert hozzánk bármikor fordulhat.
Ez az idős tanfelügyelő úgy meghatódott, hogy megtörölte a szemét. Nagyokat nyeltem.
Vályi tanár úr az Órás szakmai ismeretek tankönyvet — ami az ő munkája, és amit a többi tanulónak le kellett adnia — nekem ajándékozta, bíztató kézszorítással.
Lajos bácsi nem búcsúzott:
— A műhelyben várom — mondta.
Meglepetésemre Árpi várt rám a kapuban. Végre egy kicsit sírhattam a vállán!
Huszadikán bementem a tanműhelybe, elköszönni és összeszedni a szerszámaimat.
— Üdvözlöm és gratulálok kartársnő! — jött elém a volt oktatóm.
Amíg pakoltam, ellátott apró tanácsokkal és másodszor is a nagyapám miatt hatódott meg, mert elmondtam, milyen instrukciókat adott levélben is nagypapa, hogy mit tartsak szem előtt, mielőtt elhagyom Pestet, a védelmező műhelyt.
Aztán a szüleimnek küldött üdvözletét bízta rám a mester. Nem sejtettem, hogy ők a hangverseny után valamiben megegyeztek. Akkor elküldte őket Béla István szerszámkészítőhöz, ahol javaslata szerint megrendeltek nekem egy szerkezetmosó gépet.
Egy borítékot is átnyújtott, hatszázharmincnyolc forint ebédpénzzel. Nagyot néztem… (hű, de jól jött!) Adott szerszámkészítő, tokjavító címeket, lelkemre kötötte, hogy keressem meg, ha problémám akad. Mit ne vállaljak el, hogyan rendeljek alkatrészt… És újra, meg újra elérzékenyedett.
Kivitte a táskámat a kocsiig, Vilivel is kezet fogott, aztán amíg el nem tűnt a hátsó szélvédő keretébe foglalt látóteremből, integetve állt a járda szélén. Az én szemem akkor homályosult el. Először láttam kilépni őt az oktatói szerepéből!
Vili, a sofőr hallgatott egy ideig, aztán halkan ezt mondta, mintegy magyarázatul a visszapillantó tükörből látottakra:
— Ő is tudja, hogy ez nem semmi volt. — Aztán mély hallgatásba burkolóztunk.
Behunytam a szemem. Egyszerre mintha új élettérbe léptem volna. Véget ér a mindvégig feszített, bizonytalan kimenetelű függő viszony, hajsza.
”Igaz ez? Vagy csak álmodom? — Nem tudom, de nagyon jó! Most valami egész más következik!” — gondolataim kavarogtak, és már meg is állt az autó.
— Azért ennél többet ne fogyjál! — figyelmeztetett Vili, a táskámmal előre szaladva a lépcsőn.
— Nem fogok — nevettem végre. — Különben is csak öt kilót adtam le — dicsekedtem felszabadultan.
— No, sok szerencsét kislány, ha mégis kocsi kell, míg itt vagy, csak üzenj!
A szobatársakkal úgy fejeztük be a napot, hogy hagymás rántottát készítettek, én engedéllyel sört hozattam be. (Ők szerették, én a mai napig nem.) Közben kijött rajtam minden fáradtság.
Mária néni szokásától eltérően ölelte át a vállam.
— Ezt kiharcoltuk. Rád fér a pihenés!
— Megkaptam a tanár úrtól — mutattam a leveleire szétkívánkozó tankönyvet. A megviselt fedőlapot végigsimította, kicsit elgondolkodott, aztán elkérte.
— Dezső bácsi ezt neked be tudná kötni. Kedvenc hobbija a könyvkötés. Elvihetem?
— Ó, de jó lenne! Megköszönöm…
Akkor már tudtam, hogy a politikai foglyok tanulhattak könyvkötészetet.
~~
Búcsúzóul néhány lányt el akartam hívni az operába. Meg akartam nézni a Nabucco-t, mielőtt hazamegyek, de tudtam, hogy Gallai Erzsinek rég dédelgetett vágya ugyanez.
Az Erkel Színház, mint már kipróbált hely, szinte kínálkozott. Ott többször jártunk, az utcai lépcsőkön kívül nincs több akadály. Árpival jó előre kitaláltuk, hogyan juttassuk el Gallait is.
— Én felvinném, de egyedül nem bírom el a kocsival az utcai lépcsőkön — töprengett az öcsém.
— Mi lenne, ha olyan taxist találnánk, aki hajlandó lenne segíteni? — jutott eszembe.
— Megpróbáljuk.
Gallai nem kapott levegőt a hírtől, de megtiltottuk a tiltakozást.
Budai teljesen tűzbe jött, mielőtt ünnepélyes hangulatban készülődtünk volna, lázasan számoltunk. Nem engedték, hogy én vegyek meg minden jegyet. Gallai szerette volna mindőnkét kifizetni, de azt sem hagytuk. Végül mindenki fizette a maga jegyét, csak én vettem hármat. Árpiéknak azért, mert úgysem kaptak tőlem gyakran ajándékot, és a katona öcsémnek június huszonkilencedikén van a születésnapja. A jegyek huszonharmadikára szóltak.
Darabjuk huszonegy forint, a taxit pedig hárman fizettük, Budai, Gallai és én. Egy főre tizenhat forint jutott. Így mindenki kicsit a vendégének tudhatta a mindenkori testőrünket.
Árpi a taxiállomáson kinézett magának egy rokonszenves arcot, és annak gazdája egyből értette és vállalta is, amit kért tőle.
Minden az elképzelésünk szerint, kitűnően sikerült. Csodálatosra sikerült az estünk! Élőben látni az operát, hallani a gyönyörű zenét, az az igazi élmény!
Az előadás végén testőrünk kiszaladt taxit fogni. Azt a csodát kellett tapasztalnunk, hogy az előző sofőrünk a lépcső aljánál álló kocsijának támaszkodva szívta cigarettáját, ránk várakozva!
~~
Péter-Pál napján aztán Judit értem jött, elvitt hozzájuk. Árpi is ott ebédelt és együtt köszöntöttük a huszonötödik évét. Kicsit jobban szemügyre vettem és döbbenten láttam a ritkulni kezdő haját.
— A katonasapkától van — szögezte le leendő anyósa. — Nem tudják tökéletesen fertőtleníteni és van, aki érzékeny rá.
Hogy a kör teljes legyen, a Lövőház utcai cukrászdában Árpi vendégelt meg bennünket az utolsó kimenőm örömére.
~~
Természetemhez híven a hirtelen rámszakadó nagy szabadsággal nem tudtam mit kezdeni. Képtelen lettem volna átaludni a következő napot. Nagymosással, vasalással, hatalmas takarítással töltöttem ki az időt, míg le nem csengett bennem ez a felpörgetett, szellemi „készenléti állapot”.
Volt még dolgom, semmit nem akartam félbehagyva magam mögött hagyni, vagy magammal vinni gondnak, ha végleg hazamegyek, de fizikai munkára volt szükségem, hogy helyrebillenjek.
Elhúzkodtam a bútorokat, lemostam őket, felmostam, de ehhez mozgósítanom kellett másokat is. Egy kis betanuló gondozónőt kértem meg, hogy vizet behozzon, utána pasztázza fel a parkettát. Aztán délután Balla — látva, hogy van miben segítenie — szép fényesre kefélte. (Nem tudom, hogyan is képzeltem, hogy mindezt magam oldom meg…)
Mária néni és a gondozónők csak mosolyogtak rajtam.
— Ha elmész ez kinek fog eszébe jutni? — kérdezte Jutka néni.
— Mindig lesz valaki… Eléggé elhanyagoltuk mostanában. Kézzelfogható, látható eredmény nélkül nem tudok jól pihenni és az alaposan, frissen kitakarított szoba olyan megnyugtató… — mentegettem magam.
A tisztaságillatú szobában — ellustulva a jóleső lelki és testi fáradtságtól — gondoltam át először, hogy mi minden után tettem pontot és mit kell még elintéznem a közeljövőben.
Amikor bementem hozzá beszámolni a vizsgámról, Domi néni így nyugtatott meg:
— Az új tanév kezdetéig itt helyed van. Ha szükséged lesz rá, tovább is. — Megölelt és folytatta: — Sok harc van mögöttünk, de a te eseted sok tekintetben precedens lett.
Ő is harcról beszélt…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:00 :: Adminguru
