2002-ben az ORFI-ba kértem és kaptam felvételt, hogy talpra segítsenek állni (szó szerint, mert a kerekes székemben várakoztam a kezelők előtt), elment mellettem egy hölgy, két könyökmankóval. Jól megnéztük egymást, kutatóan.
Másnap már egyre közelebb húzódott és meg is szólított:
— Nem ismerjük mi egymást valahonnét?
Ott bármikor találkozhattunk azelőtt is… Az ujjammal böktem lefelé, hogy „innét?” — ő a fejét ingatta.
— Nem voltál esetleg Marczibányi lány? — kérdeztem én.
— Akkor tényleg te vagy az Aranka! — nevetett és nagyon ismerősen csengett a hangja.
— Na, most már áruld el, hogy te ki vagy, mert hiába ismerős a hangod, arcod…
— Nemespanny Ági vagyok!
Leírhatatlan, ahogy megörültünk egymásnak. Randevúznunk kellett, mert a kezelések komolyan lekötik ott az erőnket is, az időnket is. Egyik témát a másikkal ütöttük agyon. Azóta telefonon tartjuk a kapcsolatot, és nem érünk a meséink végére soha.
Még az anyukája is emlékezett rám. Apukája régen meghalt. Ági az intézetet elhagyva újra elvégezte a könyvtárszakot, mert az előzőt csak szakirányú tanfolyamnak minősítették…(!) Előbb gyerek-könyvtáros lett, de hamarosan a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba került. A férje is Heine-Medin-es és, a már egyetemista fiúkat Ivánnak hívják. Ági nehezen szokta meg a könyökmankót, hisz mindig gerincfűzőben, de segédeszköz nélkül járt. Mostanában voltak balszerencsés elesései, törések, amik nagyon megviselték.
Már nyugdíjas, de négytagú a család és a vidéki ház, a pesti háztartás mellett még ügynökösködik is. Sokat vállal. Ha elnézem, alig változott. Ugyanaz a kedves arc, dús, gesztenyebarna hajkorona, a régi, fiatal hang, csak a pár plusz kiló és a mankó, ami új.
A hajdani titokról is szó esett.
Ekkor végre megérthettem, miért fordulhatott elő — az akkor olyan furcsa — hideg légkör, amibe az intézetben Nemespanny Ágit bezárták. A mi generációnkban akkoriban csak azok tudták, hogy mi a politikai üldözöttség, akiket üldöztek, mert ők eltitkolták. Mindent sűrű homály fedett. Az édesapjára csak büszke lehet, mint a többi ötvenhatos hősre, aki sokoldalú, művelt ember, magas-rangú katonatiszt volt! A kitelepítést épphogy megúszták, de így sem volt könnyű…! Ezt azért nem tudhattam, mert a hatvanas években még beszélni sem volt tanácsos erről. Sok ámítás vett körül bennünket, elkábítva éltünk.
Mi az intézetben olyan természetesnek tartottuk a világot! Sokkal szemellenzősebbre neveltek bennünket annál, hogy átláthattuk volna akkor, hogy mi zajlik körülöttünk. Alkalmazkodni és túlélni. Ez lehetett csak a családok és nevelők józanésszel felfogott, fő szempontja. (A strébereket leszámítva!!)
Társainkról sokat beszélgettünk, kicseréltük a különböző értesüléseinket és nagyon élveztük az emlékeket. A legtöbbjük életét én nem tudtam figyelemmel követni, de utólag a véletlen vagy a kutatás, esetleg a közös ismerősök szolgáltattak hírt egy-egy lányról.
Így tudtam meg Ágitól, hogy a Kisműhelyben serénykedő Répássy Iluska előbb a gimnáziumot végezte el az intézetben, aztán a Műszaki Egyetemre iratkozott be, épületgépész tervezőmérnök végzettséget szerzett, majd nagy ugrással hittanárit, és hittudományt oktat, festő, olyan képeket alkot, amikkel szép sikere is van…
Még azok a lányok is boldogultak az életben, akik az intézetben nem tudták befejezni, amit ott kezdtek tanulni. Ismétlem, azokról beszélhetek csak, akikről hallottam később.
Hatvani Margit telefonszámát Nemespanny Ágitól nemrégen kaptam meg. A találkozó — amin nem vehettem részt — Hatvani kezdeményezésére jött össze a Marczin. (Az oda írt levelemet Gyeni olvasta fel a találkozón.)
Margit egyetlen beszélgetés alatt mesélte el, a ránk annyira jellemzően nehéz életét.
Ő érettségi után az Államháztartási Főiskolára iratkozott be és két év múlva, hetvenben jött el a Marcziról. Domi néni szerzett számára egy egészségügyi, gazdasági gyakornok státuszt, mint pénzügyi előadó. A Módszertani Intézetben dolgozott és férjhez ment.
Lakást nem tudtak szerezni, csak ágybérletet, amiben két és fél évig sínylődtek, várva a szövetkezeti lakásra, amire beadták az igénylést. Ehhez azonban be kellett ígérniük két gyermek vállalását. A két gyermek meg is született, de a házasságuk tönkrement. Az iszákos exférj még öt évig nem hagyta el a lakást, a gyerekek nevelése azonban Margitra maradt. Felnevelte, taníttatta és kiházasította őket az apjuk anyagi és erkölcsi segítsége nélkül, csak önmagára számíthatva…
Amikor kérdeztem, most hogy érzi magát, azt mondta:
— Kösz, már jól, így három lábtörés után! A mai napig dolgozom. Szerencsére rendes gyerekeim vannak…
— … Mit tudsz Batári Giziről?
— Visszament Nagyszentjánosra, és azóta is megél a varrásból. A testvére gyerekeit nevelte, nem ment férjhez és barátjára panaszkodott nemrégen. Különben jól van.
— Kiről tudsz még?
— Erdei Irénke, a legfiatalabb 2-es lakó, az egykor hódító, „Túri akadémiás” (ahogy a Május 1. úti fiúintézetet hívtuk) Bobákhoz ment feleségül. Nagyon szép a lakásuk. Ők jól vannak. De ők is, mint a mozgássérültek általában, alig tudnak valamit a lehetőségeikről — füstölgött elégedetlenül.
— Igen, ezt én is tapasztalom!
— Az aktív kor után a mozgássérült egy „kategóriákon kívüli lény” — kontrázott Margit. — Te, hát nem szörnyű ez is? Amikor megtudtam az árvasági járadék létezését, legalább tíz lánynak szóltam. Nem is hallottak róla addig! Azóta már néhányan meg is kapták. De nem ment ám könnyen senkinek kijárnia, ki tudja miért…? Aztán ez a „rámpa program”! Minket meg se kérdeztek — sorolta dühösen Hatvani.
— Kell az is szívem, ne mérgelődj, de ehhez hozzá tudnék fűzni egy kérdést. Azt ki vizsgálja meg, hányan nem juthatnak el a rámpáig, mert ahol laknak, ott nincs lift? — nevettem keserűen a saját bajomon.
— Új gomb egy szakadt nadrágra. Közben a foltokra sincs pénz! Akármilyen törekvőek voltunk, akad-e, akinek milliói lennének liftre? A lakás akadálymentesítése is többe kerül, mint ami pénzt mi össze tudnánk szedni. Léteznek csodakonyha- és álomfürdő-berendezések… Még ama kis hozzájárulásról se tud mindenki.
Mindezeket aztán hosszan-hosszan megbeszéltük, Margit egyáltalán nem megbocsátón, én kissé szomorúan, ő inkább mérgesen, mert segíteni mindezen nem tudunk!
Tőle kaptam Kupás Eszti telefonszámát, aki engem kezdetben a Leonardóba kísérgetett.
Meglepődött a hívásomra, de a beszélgetést majdnem ott folytattuk, ahol abbamaradt egyszer… a gimnáziumból különbözetivel átiratkozott a postaforgalmi szakközépbe és hatvankilencben érettségizett. Hazament és a békési postán dolgozott két évig. A vidéki rossz közlekedést azonban nem nekünk találták ki. Kilométereket kellett gyalogolnia, úttalan úton a gépes lábával. Úgy gondolta, ennél a leányszálló is jobb lehet.
Visszament Pestre és három-négy évet töltött a Dózsa György úti szállón, amikor a szülei megvásároltak neki egy házrészt Rákospalotán. Megismerkedett egy végtag-sérült ügyvéddel. Az ismeretségből házasság lett, ami a mai napig tart. Közben a család megvette a ház többi részét és a három lakrészben élnek testvérével és annak gyerekeivel, önálló lakásban, mégis egymás közelében.
Eszti egy csúnya törésig szorgalmasan járt dolgozni.
— … aztán, egyszercsak roppant egyet a térdem minden ok nélkül, és el volt törve — így mesélte.
Azóta kisnyugdíjas.
— A nyugdíj mellé nem kapod az árvasági járadékot?
— Nem ismerem. Az kinek jár?
Na, igen. Neki is úgy kellett elmagyarázni. Végül megkérdezte:
— Holnap is fel tudnál hívni? Akkor idekészítem a noteszomat, felírom a te számodat, és megadok neked is néhány telefonszámot. Emlékszel a Kóbor Katira?
— Jól emlékszem. Két műlábbal járt. Hogy van most?
— Megvan. Együtt végeztünk, ő is postás lett.
~~
Faragó Erzsike, a kedves Faraguci nem él már, az elégtelenül dolgozó szíve elfáradt, megszűnt dobogni. Egy riportot találtam róla — talán a Nők Lapjában — több mint egy évtizede. Pedagógus férjével élt valahol egy barátságos lakásban és frissen sütött palacsintával várta az újságírónőt… Egyébként — azt hiszem — német nyelvet tanított otthon.
Kőműves Panniról ott veszítettem el a tudás fonalát, amikor nővérszállóra költözött. Az ORFI-ban kapott munkát, úgy hallottam, a munkatársai szerették. Tanult, és írogatta úgynevezett szabad verseit. Eléggé el nem ítélhető módon hanyagoltam el vele a levelezést (mint sok, másik társunkkal is, de különböző okokból). Mentségem, hogy egyetlen percem sem telt kihasználatlanul. Most már nem tudom, hol keressem őt.
C. Gabiról senkitől sem tudtam meg semmit. Nagyon régen — amikor még ritkaságszámba ment, ha lakással üzérkedőkről hallottunk — hívták fel a figyelmemet egy újságcikkre. Döbbenten ismertem Gabira a történetben. Szenvedő alanyai lettek egy lelkiismeretlen csaló lakásközvetítésének. Ez akkor még nem mindennapos hírnek számított, ezért duplán és fokozottan voltam felháborodva. Azt hiszem, ikergyerekekkel maradtak fedél nélkül. Gyakorlatilag kifosztották őket.
Érdekelne, de sajnos nem tudom, hogyan alakult az élete például annak a lánynak, aki döbbenten mért végig bennünket, ahogy a hideg vízben szinte örömmel pancsoltunk:
— Ti minden nap nagymosdást csináltok? Pláne ebben a vízben! — egy ideig borzongva nézett, aztán azért megmosta a szemét és megvetően elvonult a vállán átdobott törölközővel.
A debreceni nagypostán vesztettem el a Wágner Marikához vezető utat, de onnét Telekdi Jolitól kaptam még levelet.
A szép, finom arcú, jó alakú Mészáros Jutka valami műszaki cikk hirdetési fotóján bukkant fel egyszer, és hiába mutatott rajta nagyon jól, többé őt se láttuk.
Egy iskolába-kísérőmnek már a nevére sem emlékszem. Talán Anna volt… Tanyáról jött, nagymamája egyedül nevelte, nagyon nagy testi-lelki szegénységben. Amikor a tél előtt felöltöztette az intézet — hogy egyáltalán ki lehessen engedni az utcára —, végignézett magán és olyan arccal, mint aki „csodaországba” csöppent, ezt mondta:
— Akár én is járhatnék már iskolába, van már szép kabátom, cipőm!…
Épp’ úgy eltűnt a látókörünkből ő is, mint Ircsike, aki dühösen fújt rám az első hetekben az őt zavaró kislámpám miatt. Később aztán kijelentette egyszer, minden különösebb előzmény nélkül: — Téged szeretlek ám, Pápay!
1968-ig úgy szólt a rendelkezés, hogy szellemileg gyenge lányok nem foglalhatják ott soká a helyet, legfeljebb a tanítási kísérlet beigazolódott kudarcáig…
Ezért aztán, akit képezhetetlennek mondtak ki, nem ritkán vérig sértve távozhatott, ha mégis elég értelmesnek tartotta magát. Az egyre nagyobb számban felbukkanó, képezhető sérültet biztosan elégnek, sőt soknak is ítélték a meglévő helyre. Legegyszerűbbnek bizonyult a selejtezés.
Ugyan mi lett veletek: kis Anna, Ircsike?!
Vass Éva — a mi szemünkben nyomorban — önmaga-választotta elégedettségben élt és halt meg.
Az erélyes és csinos Bartók Margit, a „szobaparancsnok” is elment, igaz egészen más okból. Előbb csak egy másik szobába, és azután nem tudom hová. Vele együtt az a tisztség is a múltba tűnt. Ő biztosan boldogult az életben…
Aki után szintén hiába nyomoztam: Malvin. Margó próbálta megkeresni, de csak annyit sikerült megtudni, hogy miután nagyon megromlott a hallása is, nem maradhatott portás. Elment valakivel, aki lehetett a rokona (soha nem hallottuk, hogy lenne egy is!), de lehetett a barátja is.
Margótól tudom, hogy Bednay Dezső bácsi nagyon jól bírja magát. Ő fedezte fel Sziduban a tehetséget és azóta, a mai napig is próbálja patronálni. Ismeretségeivel elősegíti a kiállításait és mindig elmegy a megnyitóira, Margó-Gyeni szokott elmenni érte és Sziduhoz kikocsikáztatni a Pinceszeri útra.
Az órások közül néha összetalálkoztam valakivel a ”Fornitúrá”-ban, ahogy mi órások az alkatrész boltot hívjuk. Ott dolgozott évfolyamtársam, a szelíd Bechker Katika, aztán a központba helyezték. Telefonon ott is megtaláltam. Lajos bácsi felől kérdeztem.
— Ő körülbelül két éve már nem él. A feleségével együtt temették, mert két nap különbséggel haltak meg. Ugye, milyen hátborzongató?
~~
1996-ban, az utolsó, kézbesíthetetlen karácsonyi üdvözletemet visszahozta a posta a Donátusból; Mária néni már nem vehette át. Domi néni pár évvel megelőzte, de ők viszonylag idősek voltak, mégis szíven ütött mindegyik gyászhír. Marsallné Katinak azonban fiatalon kellett elmennie. Ez mélyen meg is döbbentett.
Egy különlegesen értékes ember életét törte derékba a gyógyíthatatlan betegség.
Magamban meggyászoltam őket is, mindhármukat.
Amíg az Intézet alapítói a jogainkért harcoltak, addig Kati arra nyitotta rá a szemünket, ami a lelkünket gazdagította. Mert már Konfucius is megmondta:
„A zene olyasféle gyönyörűséget kelt, ami nélkül nem élhet az ember”.
Marsall László költőről keveset hallottam azóta. Annyit tudok, hogy a megkapta a Kossuth Díjat.
~~
Kavarognak az arcok, emlékek. Sok-sok év telt el az egymáshoz sodródásunk, de még az egymástól részben vagy egészben messzire szakadásunk óta is.
Azt azonban le kell szögeznem: bár hiába, de teljes erővel törekedtünk a teljes életre, vagy elértük kilencven százalékban, mégsem díjazza senki — mégiscsak így volt érdemes.
~~
A lányok után nyomozva meglepetten találtam Plósz Csabáné Ilikére, megtudtam ő a Marczi gazdasági igazgatója, akivel beszélnem kellett. Ők is a pesthidegkúti lakótelepen laknak. Ilikét régebbről, a férje révén ismerem már. Kellemes beszélgetés végén elgondolkozva tettem le a kagylót.
Csodálatos véletlenek sora, mint a mesében…? Nem. Ezt is bizonyítékként sorolom a többihez, hogy ”véletlenek” nincsenek.
Borbély nagyapámnak mindig voltak tanítványai, legtöbbször egy inas és egy (néha két) segéd. Az inasokat nem ritkán másik faluból hozták, akkor kosztot, kvártélyt kellett nekik biztosítania a mesternek. Történetesen épp’ Jenőfi nagyszüleim szomszédjában élt egy özvegyasszony. Három gyereket nevelt, fiú volt a legkisebb, őt Pápay nagyapámhoz adta borbélytanulónak. Úgy szólt az egyesség, hogy lakást nem, kosztból is csak ebédet kap az inas, mert helyi lakos. Csendes, rendes fiatalember volt Plósz Miklós.
Az akkori módi szerint sokszor küldte őt nagypapa ebédelni úgy, hogy mielőtt visszamegy az üzletbe, a nagymamának segítenie kell vizet hordani, fát aprítani. Fel is szabadult és segédként is maradt a Pápay cégnél. A két üzlet egyesítése után apu lett a főnöke. Én akkor végeztem az utolsó, az összevont osztályt az iskolában.
A tanítás tornával vagy énekórával végződött, én tornából felmentést kaptam, énekórákat pedig a régi épületszárny emeletén tartották, az ott lévő harmónium miatt. Oda magas, számomra leküzdhetetlen falépcső vezetett. Ezért hetente többször mehettem el egy órával korábban, mint a társaim, így Attila unokatestvérem nem kísérhetett haza, mint máskor. Ha elfogyott a kuncsaft, apu jött át értem, együtt mentünk haza. Ha ő nem ért rá, akkor anyunak kellett jönni értem. Elég bonyolult szervezést igényelt…
Délben Miki, a segédúr ment hozzánk ebédelni, útja az iskola mellett vezetett, visszafelé magával vitte apu ebédjét az üzletbe. Egyszer megszólalt:
— Főnökúr, bemegyek én Arankáért, hazaviszem a táskáját, ne kelljen Aranka néninek is eljönni otthonról. — Így lett kísérőm sok alkalommal a segédúr, felváltva szüleimet, vagy az unokatestvéremet. Az úton mindenről beszélgettünk, mint jó barátok.
Változtak az idők, megszűnt az önálló üzlet, a segéd előbb már fényűzésnek számított, aztán a KTSz-ben nem is alkalmazták, el kellett bocsátani őt.
Helyes, fiatal óvónénit helyeztek Ozorára, akit Miklós hamarosan bemutatott apunak, volt főnökének, mint a menyasszonyát.
Aztán kisfiúk született, Csabának keresztelték. Ígérte, hogy őt is elhozzák majd, lássuk meg mi is kis családjuk büszkeségét…
Jött a nagy Heine-Medin járvány, és pont a kis Csabit választotta áldozatául. Már nem éltek a Pápay nagyszüleim, amikor Miklós az én szobámban gyengéden a heverőre fektette a babát, aki épp’ olyan élénken csapkodott a két kis kezével, mint a többi apróság, de csak az egyik lábacskájával rúgkapált. Apja ennyit tudott csak mondani:
— Nézd meg, milyen szép kisfiú… — és elnémult.
Én meg az ő elcsukló hangja, és saját elszoruló torkom miatt nem tudtam egy hangot se kinyögni. Intettem, hogy üljön le. Anyu tálcával jött be, nyugalmat erőltetve magunkra el-hangzott pár kérdés-válasz. A kínos csendet csak Csabika elégedett gügyögése szakította meg.
A bénulás megelégedett a kisfiú egyik lábával, arra járógépet kapott, amit néha nem is viselt, ”erősítette az izmait” — mondván. Tamásiban érettségizett. Én közben már javában dolgoztam Ozorán.
Rózsa, az anyuka egyszer kamasz fiával együtt érkezett hozzánk. Azt szeretnék, ha órás lehetne belőle, kérdezett, mit tanácsolok. Elmondtam, amit Sárika néninek is az intézetben, hogy jó szem, biztos kéz és türelem kell. Figyeltem, érdekelte a gyereket, amit nálam látott, hallott.
Mérlegeltük a lehetőségeket.
Hamarosan a Május 1. útra került és órás tanulónak iratkozott fel. Az én tanárom, Ödön bácsi fia, Vályi Huba lett az oktatója, aki azóta már szakíró, igazságügyi óraszakértő, becsüs.
Csaba minden szünetben, később hétvégeken is megjelent nálam, előbb csak figyelni, hogyan dolgozom, aztán megkérdezte, ha hozna munkát kimosnám-e a szerkezetmosóban.
— Tudod mit? Inkább megmutatom, hogyan kell a gépet kezelni és itt gyakorolhatsz, amikor elmegyek sétálni — javasoltam. A magam kezdése jutott eszembe, amikor ebédszünetek alatt titokban dolgoztam a tanműhelyben…
— Mennyi munkát hoztál? — néztem meg a dobozait, aztán megmutattam, mit hol talál, és magára hagytam. Hosszú sétáimat a neki szükségesnek vélt idővel még meg is toldottam néha.
Vizsgák után a fővárosban helyezkedett el, később műhelyvezető volt, aztán egy órásüzletet bíztak rá az Üllői úton. Egyszer a gyorsforgalmi helyett arra mentünk haza Sanyival, hogy megkereshessük. Kaptam tőle egy liter Hydrocit nevű tisztító folyadékot, amit akkor nehezen lehetett beszerezni.
A Plósz szülők még Ozorán laktak. Csaba a Marczibányi intézetből nősült, lakást ők is a Pinceszer úton vettek, és egy fiúk született. Egyszer, amikor már Jászberényben éltem, elhozta hozzám az életvidám kis feleségét, aki egy jól mozgó Heine-Medines, igen szép asszonyka és a Marczin dolgozik. Nagy örömmel láttam őket.
Speciális cipőimet egy budapesti ortopéd centrum tulajdonosa készíti. Ő is, felesége is Heine-Medin-es. Családi vállalkozásuk célja a sorstársak életének könnyítése. Rendszeresen jár a jászberényi kórházi rendelő ortopédiájára, és mióta ott rendelek cipőt, kijön a lakásomra méretet venni és próbálni. Ő is a Május 1. úton lakott — és mint kiderült, Csaba évfolyamában — amíg tanulta a szakmát!
Nem a világ kicsi, hanem a sorsnak szeme, füle van. Ami jól működhetne, azt az íróasztalok mellett rontják el.
Ugye, hogy az élet a legjobb mesemondó?
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:00 :: Pápay Aranka
