1979 májusában egy különös véletlen hozott össze azzal az emberrel, akihez még az év augusztusában feleségül mentem.
Strúma műtét után, legyengülve kerültem haza, amikor egy autó lassított a ház előtt, a volánnál hófehér hajú, de még középkorú férfi…
Az elhatározás hirtelen jött, két érett ember józan döntése volt és tudatos elfogadása egy másik embernek — a kialakult rigolyáival együtt, de ezt a házasságot mégsem bántam meg soha.
Férjemet a sok éve betöltött munkahelye kötötte, én a mobilabb működési engedéllyel, nem kívánt emlékektől űzve követtem őt Jászberénybe, talán fel sem fogva, mi mindent hagyok el; idős szüleimet, az addig építgetett, szeretettel bélelt otthonomat.
Aput nyolcvanban, a szekszárdi kórház tüdőosztályán, egy hozzáférhetetlen hörgődaganat ölte meg. Már menyasszony voltam, amikor megtudtam, hogy halálos beteg. Amikor ott ültem a kórházi ágya szélén, arra emlékezett, hogy egész életében mennyi nehéz munkát is el kellett végeznie, fiatalon milyen megpróbáltatásokon ment át…
Búcsúzott! Tudta? Talán…
Azzal a borzalmas hírrel kellett hazamennem a kórházból, hogy őt operálni sem lehet. Összeomlottunk.
Életünk legnagyobb vesztesége, amikor itt hagynak azok, akiket a világon legjobban szeretünk.
A férjem nevelőmamája csaknem Apuval egy időben került kórházba súlyos agyvérzés utáni bénulásával. Neki nem volt senkije a Mamán kívül… akit a következő agyvérzés el is vett tőlünk.
Úgy éreztem, hatalmas, csúf felhők reménytelenül elboríthatják az egünket, alattuk mégis meg kellett találnunk az apró virágokat, ahhoz, hogy tovább élhessünk. Tudtam, már csak én leszek a férjem egyetlen hozzátartozója…
Esküvőnkre készültünk, csak eltávozásra engedték haza az apámat. El kellett döntenem, helyesen cselekszem-e.
Igen, neki azzal a tudattal kell elmennie, hogy én nem maradok egyedül.
Legkedvesebb képem, ahol a szertartás után szüleimmel állunk, én apu kezébe kapaszkodom…
Anyu egyedül maradt a nagy házban. Eleinte ragaszkodott az annyira szeretett otthonhoz, de aztán alattomos gyomorfekélye lett, amiből életmentő műtét után szépen felgyógyult, de olyan nagy volt a vérvesztesége, hogy idegen vért kellett kapnia. Azután már nem mertük magára hagyni.
1984-et írtunk akkor már…
El kellett adnunk az „ősi” házat! Ez engem is nagyon megviselt, a bázis, a menedék veszett a semmibe, pedig anyánk ott tudott maga köré gyűjteni bennünket.
Zokszó nélkül adott el mindent, amit nem vihetett magával Árpiékhoz, a pesti lakásba, de ezt csak értünk tette, hisz ő kicsit az életét adta fel. Szerető családba, a gyerekéhez költözött és két évig láthatóan, őszintén élvezte a nagymama szerepet, a gondoskodást, amivel körülvették.
Aztán kideríthetetlen okból fogyni kezdett, mint a gyertyaszál. Hat év múlva követte apánkat.
Törékeny volt mindig, de lélekben nagyon erős. Vagy mégse eléggé?
Ha meggondolom, mennyi terhet kellett viselnie…
Amíg mi élünk, bennünk tovább élnek ők, érzem, ha szükségem van a segítő tanácsukra, erőre, velem vannak.
Ők maradtak a gondviselőim.
Sokan szerették a szüleimet… Egy késői órán Zsuzsával beszéltem.
Már négy unoka boldog nagyija.
Nem ment olyan könnyen a nyugdíjba vonulása, mivel a kitüntetéssel koronázott „aktív kor” sem küldte igazán pihenőállományba. Hisz akkor is foglalkozott csoporttal, amikor vezető volt. További éveket töltött még az óvodában az igazgatást már teljesen felcserélve csoportfoglalkozással. A család azonban mégis az első. A család, gyerekek, unokák…
—… ma mit fogsz még csinálni?
— A gyerekekhez megyek, vállaltam a sütemény sütését. Mit gondolsz, mit viszek?
— Valami kiflit? — találgattam.
— Annál „személyesebbre” gondolj.
— Mert Anyum receptje? — közelítettem óvatosan.
— Bizony!
„Ha sütni kell, akkor nem a fatörzsünk…, másra kell gondolnom”.
— Diós?
— Igen! — Már nevetett.
— Ida szelet — vágtam rá.
— Méghozzá apukád, Karcsi bácsi kézírásával van a kezemben. Minden kipróbált receptet bemásoltam egy füzetbe, ezt is, de a kedves, a szép emlékeket képtelen vagyok megsemmisíteni.
Lám, ő se felejti őket!
~~
Ismeretlen környezetben, új névvel, új életet kezdeni sem túl könnyű! Nagyon nehezen éltem meg, de meg kellett tennem és ezt is, azt is, mások is átélték már!
Azt hittem, addig fogom javítani az órákat, amíg ezen a bolygón lehetek. Nem számoltam súlyos betegséggel, sem a kobald sugarak mellékhatásaival, sem a kezeim túlerőltetésével.
Amikor a lupét a szemüvegre szerelve is kevésnek bizonyult a nagyítás, és nem tudtam elég biztonsággal használni a csipeszt, akkor már becsületesen le kellett számolnom.
Ez is elveszett.
Ötvenöt éves voltam akkor és huszonhat éve órás. (A tanulóéveket is hozzáadva.)
Minden szerszámot jól elzártam és úgy tettem, mintha nem is léteztek volna soha. Hátam mögé dobtam megint a „tegnapot” és végeztem, amint kellett, a „ma” feladatait.
~~
Az évek elrepültek, hátukon a sorsunk eseményeivel. Juditka hagyományőrző tánccsoportban megismerkedett egy fiúval, férjhez ment, diplomát szerzett, szült egy kisfiút… Meghatottan tartottam két tenyeremben.
— Keresztnagymami lettél, Kerike — ragyogott rám az újdonsült anyuka boldog tekintete.
~~
A századforduló környékén megcsörrent a telefonom. Kránitz Erzsi jelentkezett a vonalban.
— Találkozót rendeznek a Marczin. El tudsz jönni? — tért a tárgyra egy kis bevezető után.
— Sajnos nem, mert Sanyi nagyon beteg — kellett mondanom. — Majd küldök magam helyett levelet, valaki felolvassa…
A beszélgetés után visszatértem a zöldborsó mixeléséhez, mert ha csak pépeset is, de azt legalább le tudta nyelni a férjem! Kis idővel a találkozóra hívás előtt a jó barát háziorvosnőnkkel beszéltem arról, hogy a három hete operált Sanyi hangja egyre gyengébb a telefonban. Aztán ő hívott fel, hogy bement hozzá a kórházba és arra a következtetésre jutott, hogy haza kell hozni, mert a várt javulás nem következett be, inkább romlott az állapota.
— Beszéltem a főorvossal, kiengedik. A maga főztje, gondoskodása majd helyrehozza, különben ott éhen hal! Minden segítséget megszerezünk, én is gyakran megyek, együtt kezeljük, de nem hagyhatjuk tovább a kórházban.
A kórházba szállítása után férjem tiltakozása ellenére azonnal vetettem egy mobilt — ami addig itthon tényleg teljesen felesleges lett volna a vezetékes mellett — és zsebrádiót is, mert tudtam, ott magányos lesz, szerette a zenét, híreket, én látogatni sem tudom majd. Hiába állt kocsi a garázsban, a tíz lépcsőn nem voltam már képes lemenni. Hívott is minden este és mondta: milyen jó, hogy legalább beszélhetünk. Ha érdeklődtem, azt válaszolták a recepcióról; „jól van a bácsi”… mint egy idegennek!
Mégis mindenáron látni szerettem volna a férjemet, ezt tudta a doktornő, laboratóriumi vizsgálat ürügyén beküldött a kórházban lévő rendelőbe. Attól remélte a jobbulását, ha találkozunk.
Rá sem ismertem. Igaz, hogy sokat fogyott már és a régi jó humora is elhagyta egy kicsit az utóbbi időben. Ez tűnt fel először is és késztetett arra, hogy orvoshoz küldjem, mert nem ment volna magától. De akit elengedtem, még élettel volt tele. Az az idegen „bácsi” — akivé két hónap alatt vált —, nem tudott nyelni, infúziót és csövön keresztül tápszert kapott.
A főorvos szerint a műtét sikerült, minden további a betegen múlik.
— A bácsi nem működik együtt! — oktatott ki a nővér.
— Felülni se hajlandó! — közölte a másik.
„Láttak ezek egyáltalán Heine-Medin-est valaha? Vagy ez is ’nemlétező kategória’ már, a Hycomathoz hasonlóan?” — gondoltam dühösen, mert tudtam, hogy Sanyi ok nélkül nem hagyja el magát. Egyetértettem hát a mielőbbi hazahozásával. Örömmel készítettem a lakást egy epekőműtét utáni lábadozó kényelmének megfelelőre. (Ebben volt bőven saját tapasztalatom.)
Egész nap a mentőt lestem, éjfélre értek haza vele. Döbbenten szembesültem aztán a valósággal. Tenyérnyi decubitus-szal (felfekvéssel), és teljesen kiszáradva kaptam vissza egy hónap kórházi „kezelés” után a nemrég csaknem nyolcvan kilós férjemet, körülbelül felére fogyva.
— Mucikám, te most megkaptad a feladatot — súgta és fogta meg a kezemet erőtlenül.
— Ha segítesz, sikerülni fog — válaszoltam meggyőző erővel.
Az eszem tudta, hogy átlépett egy határon, ahonnét nincs visszaút, de makacsul hinni akartam a csodában és nem voltam hajlandó tudomást venni a tényről, mint ahogy a saját erőm végességéről sem… Hittem az ő erejében is, hisz az egész életével bizonyította, mennyi akarat rejlik benne.
Ám, nem volt hangja, nem tudott felülni és megfordulni. Ápolónőt kaptunk, de csak fürdetni és sebet kezelni. Egyedül maradtam vele, mellette minden percben, tanúja és részese emberfeletti küzdelmének.
Egy hónap múlva begyógyult a felfekvése, végre megitta a szükséges másfél liter folyadékot, és ki tudtam ültetni az ágy szélére (egy általunk kikísérletezett teljesen eredeti módszerrel). Torka kitisztult, végignézte a Formula 1 versenyt… újságot olvasott és viccelt. Ételt rendelt. Életre látszott kelni…!
Három hónapig összefolytak a nappalok az éjszakával, minden mozdulatára ébren voltam. Észre sem vettem, hogy én is mennyire fogyok, gyengülök. Amikor a lehetetlent is megkíséreli az ember, akkor nem tételezheti fel sem a kudarcot, sem a negatív következményekkel nem kezdhet számolgatni. Csak automatikusan cseréltem a lepedőit a hamar megtanult hengergetéssel, lelkesen mostam, vasaltam, főztem és mixeltem.
Tálcán bevittem előbb a terítéket, majd füles edényben a levest… Bokámat feltörte a cipő, a nővérke azt is kezelte. Örültem egy belediktált kortynak. Etettem és ápoltam, amint kellett!
Aztán a harmadik hónapban visszafelé kezdett fordulni minden eredmény. Újra kedvetlen lett, nem fogadta el az ételt.
— Könyörgöm, ne erőltess… — nézett rám esengve.
Nappal nem voltak erős fájdalmai, csak türelmesen feküdt. Aztán tüdőgyulladást kapott. El kellett engedem pár napos újabb kórházi kezelésre.
— Kis ideig most saját magával törődjön, szedjen össze erőt a folytatáshoz! — bíztatott a doktornő.
A halál jeleivel küldték haza. Az utolsó zárójelentésben közölték először, hogy már áttétei vannak. Az utolsó percig, alig hallhatóan, de értelmesen válaszolgatott, míg a verejtéket törölgettem róla. Azelőtt soha nem volt izzadós… — szavak nélkül mértük fel: ez a vég. A végső leheletéig tudott magáról. A furcsa lélegzéséről tudta, hogy „az” mi.
— Ne nézd! — súgta.
— De itt akarok maradni — válaszoltam.
— Akkor jó — lehelte és a szemében hála, búcsúzás, nyugalom és minden kimondhatatlan benne volt.
Szépen búcsúztunk el. Mellette ültem, a szemével kapaszkodott belém, mialatt elfogyott a lélegzete… ellobbant a láng.
Nem igaz, hogy minden halál csúnya. Megbékélten, csendben ment át azon a kapun.
Én meg egyedül maradtam egy jéghideg testtel, ami többé már nem ő volt. Láthatatlanul mégis velem maradt, hogy segítsen tovább tenni a dolgomat.
Ha furfangos feladat előtt állok; — hogyan is csinálná? — akkor súg és én rájövök a megoldásra…
Árpiék jöttek le Pestről intézkedni, mindenhová ők mentek el. Mobiltelefonon lépésről-lépésre hívott Judit, követhettem őket, hogy én döntsem el, mi hogyan és milyen legyen. Aztán a temetésig egyedül akartam lenni. Amikor visszautaztak, este harminc darab gyászjelentést írtam meg.
Megállt kezemben a toll, néztem a halom borítékot:
„Ennyien vagyunk mi? Látszólag távol, mégis mellettem!”
Ha tudtam is, hogy az életben bármi jöhet, igazán nem lehetett felkészülnöm előre, bármilyen tiszta eszemmel. Hiába hitettem el magammal, hogy én állom a sarat… Pár hónappal később ugyan, de mégiscsak összeomlottam. Akkorra engedtem rádöbbenni magam, hogy az önámítás tovább nem segít, életemben először teljesen magamra maradtam. Én addig erős voltam, de a józanul belátható jövőt — amivel végre szembe kellett néznem —, nem bírtam el. Elveszítettem mindenkit és mindent, az eddigi biztos bázisomat. Akik maradtak nekem, azok mellettem lesznek, mint eddig, de egy más értelemben, míg a fizikai közelemben senki nem lesz…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Adminguru
