Hatalmas ceten, milyen jó is az óceánjárón,
Déltengereken, valahol menni világvéget,
visszafordulni, ha nincsen már tovább.
S írni csak, írni a m?veket egyre; nem zavar
Albatrosz, fregattmadár; sirály a rikács se fáj,
Ha tudom: ez az – ami; nem is csak pacsirtaálc’
És jönnek a vizek, az Antillák kékjei vihar után, és
Én írom a m?vet, mert minden évben Föld körül
Járok, nyomomban égi kísér?k és víziek gy?lnek,
Kíváncsi-éhes jámbor lények jönnek utánam,
S én megyek a vízen, akár…; de fedélzet székén ülök,
Nyugágyon; kabinom függ?ágyán, és írom a m?vet.
Oly messzir?l milyen lázas vágyakozással írom
Versemet, prózám családról: asszonyról, csillogó
Szem? fiamról, cserfes szép lányomról – ha lenne…,
Mind odahagynám kék ég és felh?k csodáját, meg
A borszín? vizet is, a sós végtelen-szelet csillagostul,
Mit nekem a minden évben távoli hívás sóvárgása,
Ha családom lenne: honnét, s ahová. Most van.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Petz György