Vandra Attilának
Hisztérikusan félt a fényképezést?l,
elbújt a hatalmas feny? alá
Ha egy gyerek becsukja a szemét, akkor nagyon komoly dologgal játszik. Akkor a semmibe néz. Akkor van a nincs, amire a szembecsukás a kilincs.
“– Elbújtam, szemem becsukom, félek. Összegömbölyödöm.”
Mintha az egész kicsiny, összegömbölyödött testfelület érzékelne. Akárha teste egyetlen különös szemmé vált volna, és mintha ezzel a szemmel – pedig a valódi csukva – látna. Belenéz vele a félelembe. Egy pillanatra? Egy id?tlen délutánra?
Nagyon vágyja, hogy keressék. Akarja, hogy megtalálják. Komoly játék, ez most nagyon az övé. Vagy talán e fölött van egy másik játék, amir?l ? nem is tud?
Lehet, a nagyok azt játsszák, hogy tudják, hova bújt, és nem is keresik, azt gondolják, az éhség majd el?csalogatja. “– Á, csak nem ilyenek!”
De attól is tart, hogy megtalálják. Talán a verést?l, lelkizést?l. Esetleg attól, hogy ezt az érthetetlen dolgot meg kellene magyaráznia, amit ötéves agyával hiába is próbálna ezeknek, akik belé akartak avatkozni, le akarták fényképezni. Akaratát semmibe véve – ellopni valamit bel?le. Nem, nem engedi!
De azért ez az elbújás mégiscsak próba. Szeretetpróba.
És még csak nem is azt akarja megtudni, hogy keresik-e (“– Ugye, azért keresik, kutatják; mintha már odakintr?l kiabálnának!”), szeretik-e.
Nem. Azok soha nem találhatják meg. Csak akkor, ha ? is szeretné. Csak akkor, ha ? is szeret. Belülr?l. Csak azt az embert lehet megtalálni, aki szeret.
Szeret ? egyáltalán?
Hogyha becsukja a szemét, és dünnyögni kezdi hosszasan: “– Nincs, nincs, nincs” – ez szinte megnyugtatja. Talán csak elzsongítja, elkábítja; de akkor hiába próbálja az ellentétével megtörni a varázsát, mormogni: “– Van, van, van“. Képtelen visszatérni a kábulatból.
Nem érti: a nincsnek nem ellentéte a van.
Szeretetpróba.
Szeret ? egyáltalán?
Sohasem fog el?jönni! ?kiiktatódott… “– Nincs, nincs, nincs…” – ismételgeti hosszasan. Akár egy gömbbé záródott tökéletesség. Mint egy szem, ami vak.
Pedig fél, és arra mégsem orvosság a nincs.
Mintha már hideg is lenne. Borzong. Hogyan lesz így megtalálva, hiszen szeretné. Hiszen szeret…
Szeret!
Ismételni kezdi. Átmossa magán újra meg újra a szót. Néha lelassít, tagoltan mondja, nehogy a többi, semleges szó közé süllyedjen. És egyszercsak elt?nik a nincs. Megtalálta az igazi ellentétét, ami sokkal több, mint a van.
Ez az elbújás szeretetpróba.
Ez az ? próbája. Az els?, már-már tudatos megkísértése annak, hogy miért érdemes élni. Meleg tölti el. Nincs elveszés.
Szeretet van. Olyan elemi, átfogó er?, ami az éjnél is nagyobb. Hiába csukta be szemét, hiába csukta ki magát.
Pedig, ha egy gyerek becsukja a szemét, az egyetemes. Akkor nagyon komoly dologgal játszik. Akkor a semmibe néz, akkor van a nincs, amire a szembecsukás a kilincs.
Kijön sírva. Könnyebb. Nem magyaráz. Nem elbújt ?, csak egy pillanatra elveszett. Vakon belenézett egy pillantásba. Biztosan azért dagadt a szeme.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.10. @ 10:55 :: Petz György
