— Bizony, nem mindig volt ez így. Ödlü Aladár nem járt vasárnaponként a templomba. Kocsmába. Oda igen, de templomba?! Mikor még együtt volt az asszonnyal, akkor járt. Ministrált, meg csörgette a perselyt, vitte a misebort. De a felesége korán elhagyta, a Dunántúlra költözött az új emberrel. Azt mondják az teherautósofőr volt, Aladár meg csak fogatos, azért mentek szét. Aladár is tanulhatott volna vezetni, de nyakas volt, mint az apja. Megkötötte magát, azt mondta: — Ezeknek? Nem! Már az apját is erőszakkal vitték a TSz-be. Még szólás is született róla, hogy: „a nevem is Ödlü török, nem hajlok, de inkább török”. Mondtam már, hogy török hagyaték a lelkem? Aladár is úgy kapta a keresztnevét, mint minden őse, hogy Alinak lehessen becézni. Ali szorgalmasan nevelgette három fiát, akiket — ahogy mondogatta — a három betlehemi királyról nevezett el: Menyhárt, Gáspár, Boldizsár. Egyedül nevelte őket, mert az asszony még csak nem is írt nekik, nemhogy felkereste, meglátogatta volna fiait. Nem éltek nagy lábon, de szép csendben, minden fillért beosztva megéltek. Ott volt a háztáji, meg egy-két tehénke, disznó, lábasjószág. Mindig került valami a lábosba, tarisznyába. A fiúk értelmesek, szépek, vidámak voltak. Szorgalmasan tanultak, a ház körül, meg még a TSz-ben is sokat segítettek apjuknak. Az idő múlásával egyre több volt a gép, egyre kevesebb szükség lett a lovakra, meg aztán a TSz-eknél is kezdett valami csúnyán mutatkozni. Aladár egyre sűrűbben emlegette, hogy: — Ugye, én megmondtam…
— Bizony a kevésből is egyre kevesebb jutott, sokan látták már, hogy amíg bizonyos emberek híznak, a becsületesebbje fogyogat, vége is lett a nagy szocializmusnak. Aladár szép, zsíros földeket kapott vissza, nem adott el semmit, de inkább vásárolt, maga termelt mindent. A maga pénzéből lett jogosítványa, autója, sőt, traktora. A fiai egyetemeken tanultak, agrármérnök, építész, állatorvos lett belőlük, és egyszer csak összetört minden. Az egész szép gazdaság szétszaladt a kezéből — mesélte nekem Kissné Kati néni, aki jól ismerte a családot, hiszen sokáig szomszédok voltak.
Az ismerős hegyek között bujkált már a nap. Ahol átsütött a lombokon, világoszöldre festette a leveleket. Az árnyékos helyek smaragd és egészen feketés méregzöld árnyalatot kaptak. Ödlü Menyhárt az autó szélvédőjén át nézte a régenlátott, vadregényes tájat. István, a sofőr már Egertől fészkelődött.
— Álljunk meg valahol, István! Szívjon el egy bűzrudat, látom, már „majd’ be cigarettázik”.
— Köszönöm, Igazgató úr! Tetszik tudni, a kocsiban nem szoktam. Hamar találok valamilyen benyílót, vagy erdei utat, Igazgató úr meg szívhat egy kis ózondús levegőt.
— Ha én azt szívnék, nem élnék sokáig. Ez is afféle „pesties” szólás: se füle, se farka. Az ózon mérgező, és nincs is sok az erdei levegőben. Itt inkább oxigénben dús a levegő, de ami utolérhetetlen, hogy nem száraz, no meg füst és pormentes.
— Én majd pestiesítem egy kis cigifüsttel — mosolygott István.
Amíg István cigarettájából nagyokat slukkolva ellenőrizte a nagy Opel kerekeit, az esetleges kavics-felverődéseket, Menyhárt az erdőszéli virágokban gyönyörködött és hirtelen elkomorult. Ahogy szülőhazájához közelítenek, egyre több régi emlék lepi meg, mint most is: a szőlőből, kiskamaszként, nagy csokor vadvirágot vitt haza mosolygó édesapjával.
— Majd meglátod, mennyire örül Anyu! A nőknek, fiam nemcsak sok pénzből lehet kedveskedni. Az apró figyelmességnek, törődésnek, gondoskodásnak sokkal jobban örülnek.
Mikor hazaértek édesanyját idegen férfi karjaiban látták meg. A teherautóséban. Az emlék hatására összetört az idill, megkeseredett a hangulata.
— Ha elszívta, István, induljunk! — szólalt meg Menyhárt komor, siettető hangon.
A gépkocsivezető meglepődött a hirtelen támadt kemény hangvételen, de nem szólt egy szót sem. Egyre közelítettek uticéljukhoz, átgurultak a Sajó feletti új hídon és már a gyermekkori csínytevések helyszíneit is felismerte a komor tekintetű férfi. A kisvároshoz érve megkérte a vezetőt, hogy lassan hajtson. Hirtelen megütötte az elétoppanó kép. Egy öreg, szutykos, elhanyagolt férfi imbolygott az országúton. Haja, szakálla hosszú, csapzott. Kezében mocskos reklámszatyor, két ösztövér keverékkutya követi.
A harmadik településben a lehető legrövidebben és saját maga számára is meglepő keménységgel és hatékonysággal tárgyalt. Az üzletet, amiért jött, megszerezte, remek feltételekkel, de mégsem tudott örülni a sikernek. Egész úton szótlan volt. István — főnöke megkeményedett arcát látva —, nem mert engedélyt kérni cigarettaszünetre. A nagy teljesítményű autó hamar megérkezett a két férfival Budapestre. Menyhárt az úton gondolataival küzdve hallgatott.
Hazatérve fia, lánya elé perdült:
— Hello Apa! Mit hoztál?
— Szervusztok! Nem hoztam semmit, siettünk. Én már meg sem felelek nektek?
— De, csak…
Fia csak halkan köszönt. A férfi, lánya legörbülő száját látva megenyhült.
— Meg akarod még venni azt a szemérmetlenül drága felsőt?
— Megvehetem a topot? Tök kira!
— Ezek a kifejezések! Legalább mond, hogy király!
— Az uncsi! De télleg nagyon állat!
— Elég! Zsófi, biztos vagy benne, hogy magyart is tanulsz a gimnáziumban? Mert nekem nem úgy tűnik…
A gyerekek riadtan néztek.
— Hát hallod — szólalt meg Mónika, a felesége —, te aztán értesz hozzá, hogy hogy mássz bele mások érzéseibe!
— Nem akartam „belemászni”, reméltem, hogy te is tudod, de már lényegtelen. Kérlek, Móni, holnapra készülj valami egyszerű vacsorával, el akarom hívni az öcséimet!
— Vezetőségi lesz?
— Nem. Most valami sokkal lényegesebbről lesz szó. Úgy készülj, hogy az asszonyok is jönnek.
— Óriási! Csinálok kőrözöttet snidlinggel, azt mindenki szereti, és gyorsan készen van!
— Nekem külön készíts körözöttet metélőhagymával!
— De hát az ugyanaz!
— Nem. Én magyarul mondtam a hagymát és nem eszem „kőrözöttet”!
Összehúzott szemöldökkel indult telefonálni.
Másnap este egymás után érkeztek az Ödlü testvérek asszonyostul, gyerekestül. Az egyik szobából, a lányoktól, szinte azonnal feldübörgött monoton harsogásával a diszkózene, a kisebbik szobából a csatazaj — a fiúk számítógépes játékot játszottak.
— Gond volt a tárgyalással, Menyus? — tért rögtön a lényegre Boldizsár.
— Nem, sőt! Kiváló alapokról és szinte azonnal indulhat a munka. — Menyhárt röviden összefoglalta a tárgyalás lényegét. A testvérekből a megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel.
— Akkor mi történt? — kérdezte Gáspár. — Úgy hittük baj van a projekttel, azért hívod össze a KFT vezetőségét.
— A munkával semmi gond. Mást láttam, ami megdöbbentett, és olyan szégyen lett úrrá bennem, hogy szavakkal le sem bírom írni. Apánkat láttam részegen, piszkosan, elhanyagoltan az úttesten kóvályogni.
— Küldjetek az öregnek több pénzt, már hányszor mondtam? — szólt közbe fontoskodva Szilvia, Gáspár felesége.
— Elég pénzt küldünk neki, hidd el. Többet kap havonta, mint néhány művezetőnk. Urasan megélhet belőle — torkolta le Gáspár. — Ha iszik is egy keveset, még bőven marad a megélhetésre. Nem értem az öreget. Minket akar lejáratni?
— Talán kérdezd meg őt, mérnök úr! De ne úgy, ahogy a földek és a ház eladását intézted! — csattant fel Boldizsár hangja.
— Lehet, hogy gyors voltam kérlek, de ha akkor nem lépünk, a doktor úrnak most nincs jól menő magánrendelője. A Kft-t ketten visszük Menyussal, neked csak a markodat kell tartanod az osztaléknál. Menyhárt szerzi a munkákat, tárgyal, én a szakértelmemet adom, de te mit teszel? Gazdag és öreg nők túletetett pincsijeit fogyókúráztatod.
— Azért én is szereztem néhány munkát a vállalkozásunknak. Néhány gazdag és öreg ügyfél a mi építőipari vállalkozásunkkal építtette újjá a többszobás kutyaólját.
— A kicsinyes veszekedéseteken kívül figyelnétek arra is, amit mondtam? — vágta el a vita fonalát Menyhárt. — Egyébként nem elvetendő ötlet, amit Boldi mond.
— Hogy érted?
— Úgy, hogy felkeressük Apánkat, és megkérdezzük tőle, hogy mi a baj. Gondoljatok bele: hat éve, mióta megvan a vállalkozásunk, egyiken sem látogattuk meg. Az unokáit szinte csak fényképről ismeri.
— Nem gondolhatod komolyan, hogy odaviszem a gyerekeimet abba a putriba? — nyafogott Dóra, Boldizsár párja.
— Abban a putriban lakik az édesapánk, a te gyerekeid nagyapja és azért lakik ott, mert eladott mindent, hogy te, Dóri előkelő helyeken tudj trécselni a semmittevő barátnőiddel — fortyant fel Menyhárt.
— Ugyan, kérlek! — húzta fel az orrát Dóra és kilibegett a szobából.
— Már vártam, hogy megsértsd a feleségemet! Most mehetek engesztelni. Különben én teljesen be vagyok táblázva két hónapra előre — Boldizsár a neje után loholt.
— Én is be vagyok havazva bátyó, rám se nagyon számíthatsz, de te sem érsz rá most, hogy megnyertük ezt a projektet.
— Ez a munka ott folyik szinte apánk szomszédjában. A terepet elő kell készíteni. Erre az időre apánkhoz költözöm. Rövid időn belül neked is jönnöd kell, hiszen te vagy a szakember. Én már döntöttem. Megyek.
A vállalati autó újra falta a kilométereket. Menyhárt boldog volt. Tudta, hogy ebből az útból csak jó sülhet ki. Már alig várta, hogy feltűnjön szülővárosának névtáblája. Édesapja háza a pincék sora felett, a szőlőhegy lábánál áll. Elbontották a régi présházat és helyes kis másfél szoba-konyhás, összkomfortos házacskát építettek a helyére. Villany van. Vizet az öreg kútból nyertek, amit oldalról egy forrás táplál. Villamos szivattyú viszi a vizet a konyhába, parányi fürdőszobába. A falak hófehérek, az ablakok, ajtók mélyzöldre pácolva.
Erre a látványra azonban nem számított Menyhárt. A kémény megrogyott, a tetőről több cserép is hiányzik, az ereszcsatorna nagyrészt letépve, a falak foltosak, mocskosak, az udvaron kacat, szemét, két kiéhezett kutya acsarkodik a rozsdás kerítés túloldalán. Meglátta az öreg, gondozatlan almafát, nagyot nyelt és bekiabált, mint gyerekkorában:
— Ali bácsi, lopják az almát!
Többször is kiáltania kellett, mire végre kiszól egy érdes hang:
— Takarodj innen, akárki vagy!
Csak csendesen tudta kimondani:
— Én vagyok itt, Édesapám.
Kinyitotta a kaput, de ahogy belépett a kutyák azonnal nekiugrottak. Alig bírta a lábától elhajtani őket. Az ajtón belépve újabb döbbenet fogadta. Bűz, kosz, szemét, rendetlenség mindenütt. Semmi sem vallott régi megfontolt, gondos édesapjára. Hirtelen elétoppant az öreg, kezében balta.
— Te mit keresel itt? Elhagytatok, menj vissza az öcséidhez! Ne lássalak többet!
Hátat fordított és beballagott a konyhába. Menyhárt utána ment. Az apja a kis asztalnál ült, előtte gyertya, olcsó bor, pohár, papírban száraz kenyér, szalonna, hagyma. Egy székről levett egy halom könyvet, ruhát, és szembe ült apjával.
— Mióta nincs villany?
— Amióta kikapcsolták!
— Az mikor történt?
— Mit érdekel az téged, megmondtam, hogy takarodj a házamból! Ez még az enyém!
— Nem szeretnék elmenni, segíteni szeretnék, Édesapám.
— Mit szeretnél segíteni? Ezt is eladatod a drágalátos öcséddel? Vagy maradsz egy estét a vén bolond apáddal, aztán vissza Budapestre, mert az a világ közepe! Mit akarsz te segíteni? Küldtök pénzt, én meg eliszom két hét alatt. Van, amikor annyi se kell. Menj el! Egykettőre halálra iszom magam, aztán megöröklitek ezt is. Olyanok vagytok, mint anyátok. Ha jobb akad, már szeditek is a sátorfát.
Menyhárt döbbenten hallgatott, csak nézte a piszkos öreget, a véreres szomorú barna szemeket, azután felállt, szó nélkül kiment, beült az autójába és elindult.
Két, vagy három óra múlva érkezett vissza. Az autó roskadásig tele. Édesapja, ahogy hagyta úgy ült a konyhában, az asztalra könyökölve. Két nagy szatyrot tett le a piszkos járólapra. Alkarjával lesöpörte az asztalt. Egy papírdarabbal le is törölte. Sült csirke, friss kenyér, paprika, paradicsom, uborka került elő a szatyrokból. Végül egy üveg bort vett elő, kinyitotta, töltött két pohárba, az egyiket odakoccintotta a másikhoz:
— Egészségünkre! Akkor vacsorázzunk! Jó étvágyat!
Az öreg kóstolgatva, lassan ivott, sokáig nézte a bort, aztán enni kezdett. Alaposan, lassan, jól megrágva minden falatot. Csendesen megszólalt.
— Finom. De én jobban megsütöm.
Pár napon belül nagy változáson ment át a ház. Bekötötték a villanyt, állandósult a csörgés, seprés, súrolás, emelkedett az udvaron a szemétkupac és új dolgok kerültek a régiek helyébe. Néhány régi holmiért édesapja keményen megküzdött, de a többségre csak rábólintott. Még egy gyors festést is akart Menyhárt, de elakadt a régen használt szivattyú, nem volt víz a vezetékben. A férfi a konyhaasztalra cipelte a nagy villanymotort ott próbálta szétszerelni. Apja éppen a fürdőszobából lépett ki, és Menyhárt nem akart hinni a szemének. Az öreg húsz évet fiatalodott. Haja, szakálla levágva, bajsza megnyírva és tisztán vakított a napbarnított bőrön, mint a hó. A férfi csak nézett.
— Mit bámulsz? Nem láttál még vénembert? Eridj attól a géptől, még elrontod nekem. Ezekhez csak Gáspár öcsédnek volt érzéke. Hogy van az a beképzelt hólyag?
— Jól, Édesapám, de majd meglátja, két hét múlva érkezik.
— Érkezik! Hiszem, ha látom! Még neked sem hiszek, az öcséidet meg végképp nem tudod megfordítani! A kilenc-tízes kulcsot add!
A férfi bekapcsolta a kis, öreg rádiót és lassan kiballagott az ajtón. Az autó zárt ajtói mögül telefonált.
— … nem érdekelnek a túltenyésztett liba feleségek, sem a ti kifogásaitok, itt a helyetek és pont.
— De a kitűnően bevezetett praxisomat kérlek, nem hagy…
— Dögöljenek meg a pincsik! Most az apádról van szó! Érted a szót? Az édesapádról!
— Meglátszik, hogy mit végeztél, ezek az erőteljes népies kifejezések…
— Igen. A „főparasztképzőt” végeztem. Az emberséget, pedig apánktól tanultam, remélem ti is. Ha nem vagytok itt holnap estére, elmegyek értetek, és ha kell a kocsim lökhárítójához kötve húzlak ide! Ez az utolsó szavam!
Kivörösödve szállt ki az autóból de mély-nagyot szippantott az augusztus esti levegőből és picit elmosolyodott.
Másnap újabb kocsi állt meg a kis ház előtt, Gáspár szállt ki belőle. A bátyja sietett elé, és csitította az üvöltő kutyákat.
— Szervusz! Jó volt az utad?
— Szervusz! Elképesztő, hogy mekkorát amortizálódott a ház, kérlek!
— Nálunk, magyaroknál úgy mondják: elhasználódott, bár ház esetében a lelakott szó helyesebb. A nagyjáról még le is maradtál. Gyere beljebb, mert nem bírok ezzel a szivattyúval! — Szólalt meg mögötte az apja.
— Édesapám én…
— Nem beszélünk, cselekszünk!
A kézfogásból az lett, hogy Gáspárt egyszerűen bevonszolta a kis konyhába, leültette a motor mellé és a kezébe nyomott egy csavarhúzót. A mérnök pár kérdést tett fel, és már tudta is a megoldást.
— Holnap megveszem az alkatrészeket és megjavítom. Ebédre vizünk lesz, csak azt nem tudom, hogy itt lehet-e kapni…
— Lehet! Nem a világ végén vagyunk, figyelmeztetlek! — csattant fel Aladár.
Az újabb kutyaugatásra mindhárman kisiettek. Boldizsár is megérkezett.
— Szervusztok! Jézusom! Be vannak oltva ezek az állatok?
— Nem tudom, de nem is érdekel — mondta Gáspár. — Mától a te gondod!
Édesapjuk szeme sokatmondón csillogni kezdett. Hirtelen sarkon fordult, hogy fiai ne láthassák könnyeit. Megkeményített hangon csak ennyit mondott:
— Befelé fiatalember! A hátamon hozlak! — azután maga elé suttogta: — Köszönöm, Istenem!
Kissné Kati néni meséli: — Ha megérkeznek ezek a pesti gyerekek, Menyus családja nálam lakik. A Gazsié, meg a Boldié meg ennél a Tóthné Mariskánál. Mindig hoznak valami apró ajándékot nekünk is, az állatokat meg ingyen vizsgálja a Boldi. Finom, úri népek az asszonyok, de nem igen panaszkodhatnak. Ha csak arra nem, hogy a férjeik az apjuknál laknak ilyenkor. Azt mondják a „kantanyán” vagy min. Nem is engednek oda senkit aludni, csak vendégségbe. De a kis ház igen szép lett, látszik rajta a törődés, meg a sok dolgos kéz! Tavaszra virágok lesznek a kertben, meg egy kis veteményes.
Karácsony előtt ismerős ember csengetett a katolikus paplak kapuján. Héderváry Árpád maga sietett a kapuhoz.
— Dicsértessék az Úrjézus szent neve!
— Mindörökké, Aladár bácsi! Alig ismertem meg, olyan legényes lett, pedig hallottam a nagy „pálfordulásról”! — mondta a pap.
— Esperes úr, egy kis misebort hoztam, meg aztán, kérésem is lenne.
— Örömmel tölt el, ha teljesíthetem. Mi volna az? Közben kerüljön beljebb!
— Köszönöm, pár pillanat az egész. Csak azt kérném, hogy Esperes úr segítsen megköszönni az Úrnak ezt a bizonyos pálfordulást. Tessék csak elképzelni: hozzám, már meg is érkeztek a három királyok, és magukkal hozták az „aprószenteket” is!
Legutóbbi módosítás: 2008.12.23. @ 11:38 :: Placskó Lajos
