Placskó Lajos : Karácsony a XXI. században

*

 

A piszkosszürke ég már régen derengett, de csak most lehetett felfedezni valami halvány narancssárga foltot a házak felett. Bizony ez a Nap. Az életadó, ami a mai napon 728-kor kelt, és már 1555-kor le is nyugszik. Sötétben kelünk, sötétben fekszünk. December derekánál tart az idő számítása. Egy bő hét, és itt a Karácsony. Ehhez képest lehetne ünnepélyesebb is az időjárás. Hó még nem esett, igaz eső sem. Lánykoromban már vidáman szánkóztunk, korcsolyáztunk ilyenkor. Édesanyám töltött almát sütött. A házat belengte a fahéj, méz, sülő alma édes illata. Édesapám ilyenkor fát főrészelt, hasogatott, majd megmosdott, felöltöztünk és indultunk a templomba. A Szentmise után milyen jólesett az a pár korty forralt bor, amit ilyen kivételes alkalmakkor mi is ihattunk. Édesanyám meggyújtotta a következő gyertyát az adventi koszorún. A megváltó várásának ünnepe a régi rendszerben sem maradt abba. Az idei Karácsony milyen lesző

A hetvenkét éves Erőss Ágostné Mariska néni gondolatai voltak ezek. A konyha ablakán kirévedő meleg, barna szeméből hirtelen futással indult el egy könnycsepp. A nagy fenyőt nézte, amit fia és menye ültetett, amikor összeházasodtak. Jaj, de messze vannak! Régen megözvegyült, a fiáék is elköltöztek, de amióta a hetvenet betöltötte, és ingyen utazhatott, minden hétvégén az unokákkal volt. De most, több száz kilométerre vannak! Elég az önsajnálatból, Mariska! — mondta magának, majd zsebkendőt vett elő, megtörölte szemét és egyenesre húzott derékkal, fürgén indult mindennapi teendői után.

A szomszédos házban Síró Gyurka, aki már közelebb állt az ötvenhez, mint a negyvenhez, tehát sokaknak már Gyurka bácsi, éppen ebben a pillanatban kérdezte feleségét:

— Katám! Láttad mostanában Mariska nénit?

— Miért kérded?

— Örök Éva! Asszonyok gyöngye! Miért kell neked azonnal visszakérdezni ahelyett, hogy válaszolnál? — nevetett Gyuri. — Különben azért, mert régen láttam, mert hiányzik, és azért hiányzik, mert szeretem, mert érdekel, hogy mi van vele, mert fontos nekem. Nos?

— Nem láttam — felelt az asszony ajkai sarkán bujkáló mosollyal.

— Ahhoz képest, hogy mennyit udvaroltam, elég lakonikus választ kaptam — mondta megnyúlt képpel György.

Kati nem bírta tovább. Lehúzta a lángról az edényt, és nevetve karolta át testes férjét.

— Valahogy fel kell hívnom magamra a figyelmedet, vén morgós medve!

— Öreg medve, nem vén medve. De válaszoljon végre egyenesen, kedvesem, mi van Mariska nénivel?

— Tegnap este panaszolta el, hogy Sári és az unokák is Istvánhoz utaztak Németországba. Egy jó bérlőt is találtak a lakásukba. Sári januártól István cégénél dolgozik, a gyerekek germán iskolába járnak. Eléggé el van keseredve a kisöreg — foglalta össze Kata asszony.

— Egyedül lesz karácsonykor? — kérdezte komoram a férje.

— Bizony egyedül. Az idén még nem tudják kiutaztatni Istvánék az ünnepekre.

A házaspár összeölelkezve állt a konyhában. Komoly tekintetük mintha egymás gondolataiban kutatott volna. György homloka redőkbe gyűrődött, tekintete messze nézővé vált, majd mély lélegzetet vett.

— Ajaj! — gondolta az asszony, aki már tudta mi következik.

— Lááányok!

A feldübörgő baritontól nem csak a poharak csilingeltek az üveges szekrényben, de még a konyhaajtó is riadtan koppant a tokjához. A két lányfej szinte azonnal feltűnt az ajtóban:

— Tessék, édesapám!

— Figyeljetek jól, mert kisütöttem valamit!

Negyedóra múltán stratégiai pontosságú terv bontakozott ki a Síró család rögtönzött haditanácsán. Kipirult, izgatott arccal, csillogó szemekkel osztották el egymás között a feladatokat.

— Jaj, csak sikerüljön! — szólalt meg végre Kataasszony.

— Kishitűség, asszony a neved! — dübörögte a kifordított szállóigét György

Mariska néni nehezen állt rá, hogy a szomszédban karácsonyozzon.

— Családi ünnep ez — védekezett egy tétova utolsót.

— Meg a szereteté, de Mariska néni különben is családtag, köztünk a helye és punktum! — emelte fel a hangját Gyuri.

— Jól van kisfiam, ott leszek, csak ne kiabálj! — rezzent össze az idős asszony.

— Én kiabálok? Én? — kérdezte a sztentori hang tulajdonosa, és pirulva elhallgatott, mert egy verébcsapat hanyatt homlok menekült el éppen az udvarról.

24-én a kora esti órákban Mariska néni egy kis tál mézes süteménnyel kopogott be a szomszédba.

— Hő, de friss idő van odakint! Mit segíthetek Katikám?

— Nekem tessék segíteni, Mariska néni! Meg kell kóstolnunk ezt a csokilikőrt, amit Pista küldött. Ha jóvá tetszik hagyni esetleg kegyet gyakorolunk, és juttatunk belőle családom többi tagjának is — zengte ellentmondást nem tűrő hangon György.

Özvegy Erőssné eleinte kissé furcsállta, hogy nem a szobába vezetik Síróék, mint máskor, de segédkezni kezdett a vacsora körüli készülődésben és hamar napirendre tért fölötte.

Kisvártatva a lányok jelentek meg a konyhában.

— Megjött a Jézuska, Mariska néni!

— Ej, gyerekek! Nem kell már nekem a meglepetés. Vénasszony vagyok már ehhez! — mondta, de izgatott óvatossággal indult meg a furcsa hangokkal teli szoba felé. Az ajtóban aztán döbbenten torpant meg.

A szoba egyik sarkában ünnepi fényében pompázott a karácsonyfa. Alatta ajándékok. A másik sarokban a számítógép képernyőjén fia, menye, unokái énekelték a „mennyből az angyalt”.

— Hát ez meg hogy lehető — kérdezte döbbenten Mariska néni.

— Internet! Mariska néni, Internet! A huszonegyedik században vagyunk! — zengte elégedett vigyorral György.

— ők is hallanak és látnak engem?

— Látunk, hallunk, Nagyi! Boldog karácsonyt Édesanyám! — válaszolt a kérdésre szinte egyszerre mindenki a messzi Németországból.

— Gyerekek! Nekem még soha nem volt ilyen csodás ajándékom! — pityeredett el a kis öregasszony.

— Na, még mindig azt teszik mondani, hogy nem kellett volna meglepetés? — nevetett Gyuri és olyan csattanós csókot nyomott Mariska néni arcára, hogy az üvegdíszek riadt csörömpölésbe kezdtek a karácsonyfán.

Hirtelen mindenki szeme Mariska néni örömtől kipirult, síró-nevető arcán állt meg és mindenki azt érezte: most lett teljes a szeretet szent ünnepe.

 

Legutóbbi módosítás: 2008.12.27. @ 17:26 :: Placskó Lajos
Szerző Placskó Lajos 77 Írás
A Lajos nevet nem a szüleimtől, inkább a sorstól kaptam , hiszen egy véletlen elszólás volt az eredője. Ám, ha már kaptam, igyekszem becsülettel viselni. Tanítok. Két diplomával és egyre elkeseredettebben. Csak a gyerekek tiszta tekintete, az a pár felcsillanó szikra tart engem is ezen az önemésztő, őrült pályán, ami az én fajtám része. Közben vadul "pótcselekszem": írok prózát, verset, haikut, faragok fát, csontot, rajzolok és legújabban színészkedek - természetesen csak szűk körben, szigorúan amatőr módon. Három dologra vagyok büszke az életemben minden maradék nélkül és teljes csodálattal: a három lányomra.