Állt az öreg cigány a töredezett beton kerítésoszlop mellett, és érezhetően egészen máshová kívánt. A kutyák óvatosan kerülgettek, sunyin leszegték fejüket. Ha mozdultam: farkukat behúzva elszaladtak. Látszott, hogy találkoztak néhány rúgással. Kérdeztem az öregtől a nevét, úgy ímmel-ámmal morgott valamit, ami az is lehetett akár, hogy mi közöm hozzá. Mikor azt kérdeztem, miből élnek, azt mondta, hogy semmiből. Nem kapnak semmit senkitől. Néztük egymást, néztem a szemébe. Összehúzta pedig, mert hideg volt. Sötét volt az a szem, mégis ki lehetett belőle olvasni sok mindent. Azt is, hogy elveszik a másét, azt is, hogy még csak baja volt a magamfajtával. Segítséget ő már nem vár sehonnét, megszerzi, ami kell az élethez. A túléléshez. Annyit még morgott, hogy az asszony kukázik. Onnét is jön ez-az.
Állt az öreg cigány, és a jó fenébe kívánt engem. Én meg nem akartam feltartani, harapófogóval szót kihúzni, hisz nem akar ez az ember semmit tőlem, én se akarjak tőle.
Indultam. Éreztem a hátamban tekintetét, ami addig kísért, míg biztonságos távolban nem tudott. Addig ott állt a kerítésoszlop mellett, mint egy másik cövek, nem moccant. Amikor meggyőződött róla, hogy már nem zargatom tovább, komótos mozgással nekiállt tüzet rakni a rengeteg szemétből, giz-gazból. Időnként felnézett, tartom-e még a távolságot, majd folytatta tovább tevékenységét. Hamarosan beterítette a környéket a szúrós, fekete füst. Az égő műanyag elviselhetetlen bűzzel ülte meg a házakat, fákat, élőt és élettelent.
Az öreg cigány pénzt keresett: vezetékről égette a szigetelést.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.05. @ 10:55 :: Pogány Gábor