A Kis Rózsaszín összehúzta magát az öreg platán odvában. Érezte, hogy valami megkeményszik benne, és csak tekeri, tekeri maga köré, mintha, így akarna láthatatlanná válni.
– Ilyen a bánat! – sóhajtott er?tlenül a Kis Rózsaszín. – Csak n?, növekszik, egyre keményebb, közben mégis láthatatlan marad. Mintha megb?völne, én engedelmesen beburkolom magammal, és majd mozdulni sem tudok, olyan súlyos lesz bennem. Jaj, bárcsak találnék valami vigasztaló gondolatot, miel?tt végleg elnehezül minden, ott belül!
– Nocsak! Nocsak!- kúszott be egy résen a Füstkarika. – Mily szomorú hang, e napfényes délután!
A Kis Rózsaszínnek nem volt kedve beszélgetni. Ã??, csak egy vigasztaló gondolatra várt, nem egy ilyen undok Füstkarikára. Egyébként is zokon vette, hogy valaki hívatlanul bekúszik az ? rejtekes helyére.
– Ha napfényes, hát napfényes. Kívül tágasabb! – vetette oda gorombán.
– Ó, igazán nem akarok zavarni! – szólt nyájas hangon a Füstkarika, és leült középre.
– Akkor, akár el is mehetnél! Szeretnék egyedül lenni! – nézett rá haragosan a Kis Rózsaszín.
– Ó, elmegyek, ne aggódj! De ha már így összefutottunk, el is mondhatnád, mi bánt. Talán segíthetek.
– Nem kell segítened! Mindenki, aki segít, el?bb-utóbb elt?nik.
– Az élet már csak ilyen! – felelt vidáman a Füstkarika, és fújt egy nagyot a leveg?be. – Összefutnak a színek és különválnak, hogy aztán más színekkel fussanak össze, és váljanak külön ismét. Ett?l olyan színes a világ! -és felkacagott.
– Cinikus vagy! – mondta szánakozva a Kis Rózsaszín.
– Te, pedig, bánatos. Ki nem állhatom a bánatos színeket!
– Akkor minek vagy itt? – kérdezte sért?dötten a Kis Rózsaszín.
A Füstkarika most egészen közel hajolt a Kis Rózsaszínhez, és olyan hangon, mint aki tréfál a fülébe súgta.
– Mert kíváncsi vagyok.
– Hát, ha olyan nagyon kiváncsi vagy, az a bajom, hogy a Nagy Szürke önz?nek nevezett – tört fel a Kis Rózsaszínb?l a bánat, és maga is meglep?dött, hogy kimondta.
– Értem! – felelte könnyedén a Füstkarika, és keresztbe tette a lábát a széken, amit maga alá fújt. -Divatos dolog manapság önz?nek nevezni a másikat!
A Kis Rózsaszín kezdett örülni az undok Füstkarikának.
– Azt mondta, semmit nem tudok a szeretetr?l és önz? vagyok! – folytatta tovább a Kis Rózsaszín. – Pedig én csak elmentem a Lila Köddel megnézni az Elveszett Pillanatok Birodalmát. Ültünk a sziklán, és néztük a buborékokat, és tele voltam mindenféle szép gondolattal. Akkor, úgy éreztem, az egész világot szeretem!
– Na, igen, igen! Az egész világot szeretni csak akkor lehet, ha szép gondolatokkal festik tele a színeket – bólogatott a Füstkarika, és mindenféle furcsa ábrát fújt a leveg?be.
– A Nagy Szürkét is szeretem, de ? ezt nem érti! ?olyan más!
– Hjaj, kedvesem, minden szín olyan más! Ebben nincs semmi rendkívüli.
– De a Lila Köddel olyan könny? volt! Jónak éreztem magam vele.
A Füstkarika figyelmesen hallgatott. Tudta, hogy a Kis Rózsaszínnek most egyedül kell megtalálnia a gondolatot. A gondolatot, ami csak az övé. Ami segíthet neki, hogy ne legyen bánatos.
– Ha valaki jónak érzi magát, akkor nem lehet önz?, mert önz?nek lenni gonosz dolog. Azt, éreznem kellett volna! – töprengett tovább hangosan a Kis Rózsaszín.
– Nehéz ügy! Nehéz ügy! – füstölgött tovább a Füstkarika, csakhogy mondjon valamit.
– Nem lehet úgy szeretni, hogy mindig mindenkire gondoljunk, mert akkor elvesznek a szép gondolatok.
A Füstkarika elégedetten mosolygott és kis szíveket kezdett eregetni a platán odvából kifelé.
– Csak az nem bánt meg senkit, aki nem szeret.
A Kis Rózsaszín érezte, hogy az a kemény, ami ott volt belül, egyre kisebb és kisebb lesz. Már nem húzta maga köré. A Kis Rózsaszín egyre vidámabb lett.
– Muszáj örülni, hogy szeretni tudjunk! – kiáltotta boldogan – Megyek és elmondom a Nagy Szürkének! Igenis, tudom mi a szeretet: amikor szép gondolatokkal festik tele a színeket!
– Örültem a szerencsémnek! – intett a Füstkarika távozóban.
– Ó, részemr?l a szerencse, hogy bejöttél ide hozzám! kúszott utána a Kis Rózsaszín. – Bocsánat, hogy olyan goromba voltam.
– Együtt minden könnyebb! A fontos csak az, hogy sikerült megtalálnod a gondolatot, ami segített. Különben pedig, bizonyára van olyan, hogy önz? a szeretet, de azt nem szeretetnek hívják. Mert nem lehet önz? az, amit?l a világon életre kelnek a színek! A szeretet se nem önz?, se nem önzetlen. Csak úgy van.
A Füstkarika szétoszlott, mintha nem is lett volna, a Kis Rózsaszín pedig elindult, hogy egy kis örömet vigyen a Nagy Szürke életébe.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Pozsa Ágnes
