– Csakhogy végre el?kerültél! – dörmögött a Nagy Szürke, mikor meglátta a Kis Rózsaszínt a háztet?n gubbasztani. – Már megint egyedül kell összeszednem a letörött ágakat, hogy télen melegedhess a kéménynél.
– Megyek és segítek – felelte a Kis Rózsaszín megszeppenve.
– Mégis! Merre jártál? – fortyogott tovább a Nagy Szürke dühösen.
– A lelkemet kerestem – hajtotta le fejét a Kis Rózsaszín.
– A lelkedet?
A Nagy Szürke, azt hitte, nem hall jól. Nem is hitte, remélte. Már csak az hiányzik, hogy a Kis Rózsaszín azért tekeregjen mindenfelé, mert a lelkét keresi!
– Ha dolgoznál, nem jutna eszedbe ilyen ostobaság! – mondta megvet?en, és mérgében akkorára szívta magát, hogy a tölgyfa elbújt az árnyékában.
A Kis Rózsaszín b?ntudatosan tördelte a lehullott gallyakat és apró csomóba rendezte. Legszívesebben elt?nt volna, mint a buborékok a fényben. Hát, persze! A Nagy Szürkének igaza van. Télen jó dolog a kémény mellé kucorodni, ahhoz pedig dolgozni kell, hogy legyen majd mivel f?teni.
De a Nagy Szürke nem látta az Elveszett Pillanatok Birodalmát, nem hallotta a Kék Madarat, a Nagy Szürke nem tud semmit arról, ami neki olyan fontos.
– Megáll az eszem! A lelkét keresi! – tombolt tovább haragjában a Nagy Szürke. – És mondd, hol a fenébe van a lelked?
A Kis Rózsaszín egy pillanatra úgy érezte, hogy a Nagy Szürke mindjárt galacsint gyúr bel?le, ha nem tud válaszolni. Micsoda egy Rettenetes Kérdés ez!
– Hát…, hát… ott van a lelkem minden örömben – hebegte reszketve. – És… ott van minden bánatban. És… ott van a szeretetben is.
– A szeretetben? – üvöltött a Nagy Szürke. – Mit tudsz te a szeretetr?l? Önz? vagy! Csak csavarogsz a világban és azt mondod, a lelkedet keresed, de csak magadra gondolsz. Jobb is lesz, ha visszamész oda, ahonnan jöttél. Akkor legalább nem kell miattad bosszankodnom és nyugodtan dolgozhatok tovább – nélküled!
A Kis Rózsaszín látta, hogy most minden szó felesleges.
– Talán máskor. Majd legközelebb -suttogta halkan, és elrepült a háztet?k felett, a park felé.
A parkban volt az ? titkos helye. A legrejtekesebb. Amit senki sem ismert, csak ?. Mindig idemenekült, ha egy kis magányra vágyott: egy öreg platánfa odvába. Itt nem zavarta senki. Itt csak az öröm, és a bánat volt vele.
Milyen messzinek t?nik most, mikor ott aludtak a sziklán a Lila Köddel!
– Hjaj, hogy kell meg?rizni a buborékokat? – sóhajtott fájdalmasan. – Csak a szépség számít, a szomorúság nem! – emlékezett a Lila Köd szavaira.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.24. @ 11:28 :: Pozsa Ágnes
