Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol a világon a Szépség. Könny? volt, légies, ruhája áttetsz?, teste fényb?l sz?ve. Valójában senki sem látta, mégis mindenki érezte merre jár, mert ahol csak megfordult, az emberek szíve megtelt örömmel és reménnyel.
Tavasszal ott volt a reggeli harmat cseppjeiben, nyáron megcsillant a tó tükrében, ?sszel átbucskázott a sárguló falevélen, télen összegömbölyödve kacagott egy hóemberben. A Szépség pedig boldog volt, ha látta a fényt az emberek szemében. A fényt, amit a testéb?l hagyott maga után.
Történt egy napon hogy a Gonosz megirigyelte az emberek szeretetét a Szépségt?l.
– Azt akarom, hogy engem szeressetek! – mondta mérgesen, mikor sötét szobájából kinézett az ablakon, és látta, hogy a Szépség már megint szórja a fényt magából. Elhatározta, befogja a szelet és elpusztítja a Szépséget. Kérdéseket suttogott szélként az emberek fülébe. Egyszer?, ártatlan kérdéseket.
– Lehet jó az, ami szép? Ami ennyire könny? és áttetsz?, lehet igazi érték? Vajon nem dolgoztok-e meg azért, ami értékes? Miféle munka van abban, amit a Szépség ad nektek?
Az emberek persze, nem látták a Gonoszt sem. De hallották hangját, és a szívük tele lett kétellyel és szorongással. Talán való igaz, nem lehet jó, ami pusztán szép. Talán ?k is könnyelm?ek és értéktelenek lesznek, ha a Szépséget magukhoz engedik. Becsukták hát a szemüket és elfordították a fejüket, ha a Szépség felbukkant el?ttük.
A Szépség meg csak nézte, nézte, ahogy az emberek szeméb?l kialszik a fény.
– Milyen könnyen felejtenek az emberek! – sóhajtott szomorúan. – Az örömöt, amire annyira vágytak, elfelejtik egy pillanat alatt, ha a szívükbe félelem költözik. Ugyan mit tehetnék én, ha ennyit ér a fény, amit a testemb?l adtam nekik?
Leült az út szélére és a bánattól úgy összezsugorodott, hogy csak egy közönséges kiskavics lett bel?le. Már nem volt láthatatlan, sem könny?, sem légies. Durva volt és kemény, mint az útszéli kavicsok általában.
Egy szép napon azonban arra járt egy magányos kisfiú. Rugdosni kezdte a követ, és egészen hazáig rugdosta. Ott aztán zsebre vágta, és addig-addig szorongatta, simogatta a közönséges kis kavicsot, míg az, egy szép napon csillogni kezdett. El?ször csak a fényét nyerte vissza, aztán a légiességét is.
Azóta újra örömöt szór az emberek szívébe az, akit senki se lát, mégis mindenki érez.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.18. @ 13:50 :: Pozsa Ágnes
