Ã??Láttam, egyetlenegyszer, az egyedülit, akit lelkem keresett, és a beteljesülést, amelyet a csillagokon túlinak vélünk, amelyr?l azt hisszük, hogy csak az id?k végén j? el, én jelenvalónak éreztem.Ã??
– Mi ez Zimmer mester? Tán kísértet van a padláson?
– Jegyezd meg fiam, a kísértetek az emberek lelkében laknak, nem a padláson.
– Hát, akkor ki beszél ott fön ilyen hangosan?
– Hölderlin, az író.
– A bolond Hölderlin? Csak nem magához vette, Mester?
– Vigyázz a szádra kölyök! Bolondabb mindenki, aki nem abban a szobában van. Hölderlin nagy ember. Megtiszteltetés, hogy a gondviselés megengedi nekem, hogy vigyázzak rá.
– Hiszen magában beszél! Azt mondják, teljesen elment az esze, mióta a bankár felesége, az a Susette asszony, meghalt.
– Nem az esze ment el! Csak a lelke tört darabokra. Bizony mondom neked, a test csak eszköz, hogy a lélek megmutassa magát.
Ã??Ó, Diótima, Diótima, mennyei lény!Ã??
– Hallja, most is milyen eszel?sen szaval?
– Csak az emlékeibe burkolózik. Bizonyára megint Susettet látja maga mellett.
– Hiszen meghalt! Minek nem keresett másik asszonyt magának?
– Mit tudsz te a szerelemr?l, kölyök! Fogd be a szád!
– Maga, mit tud a szerelemr?l Mester?
– Nem sokat. Nem eleget. De annyit mondhatok, boldogan odaadnám minden eszemet cserébe azért a szerelemért, ami Hölderlinnek jutott.
– Ugyan már, Mester! Bolondnak lenni nem jó.
– Négy évet élt, fiam. Érted? Négy évet. Én még egyet sem.
– Miket beszél itt össze vissza. Hiszen már maga is negyvenöt éves.
– Negyvenöt éves vagyok, de nem éltem egy évet sem.
Ã??Apollóként világítanod kell s Jupiterként életet adnod, megremegtetned a földet, különben nem vagy egedre méltóÃ??
– Mán megint rázendített.
– Nem baj, csak hadd mondja. Figyeld csak a szavát, nem válik károdra.
– Apollóként világítani, ennek ugyan mi értelme, Mester?
– Nekünk semmi. Nekünk más jutott. Mi csak asztalt faragunk, meg széket ragasztunk, és abban próbálunk tökéletesek lenni. Mi m?ködtetjük a világot. De Hölderlin viszi el?re.
– Egy bolond? Na, hiszen!
– Csak az bolond, aki szerelem nélkül éli le az életét. Aki úgy szeretett, mint az ott fenn, az mindig ember marad.
– Ugyan már, mit?l volt olyan nagy dolog, ahogy ? szeretett.
– Csak adott. Nem akart soha semmit magának, csak annak az asszonynak akarta látni az örömöt a szemében.
Ã??Édes szell?k lengedeztek, reggeli frissességében ragyogott a táj, s leveg?otthonában csendben mosolygott a fény. Az emberek már hazamentek, hogy otthon, asztaluk mellett pihenjék ki a munkát; szerelmem magára maradt a tavasszal, s valami érthetetlen vágy kélt a szívembenÃ??
– Hallod, te gyerek, milyen szépen mondja? Az ? lelke igazi szépség, romolhatatlan elragadó, örökifjú!
– Mán maga is kezd úgy beszélni mint ?.
– Tör?dj csak a magad dolgával. Felmegyek, viszek neki egy kis ebédet. Mire visszajövök, legyaluld azt a fát!
____________________________________________________
Megjegyzés: * az idézetek Friedrich Hölderlin: Hüperión c. m?véb?l vannak.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.22. @ 12:47 :: Pozsa Ágnes