tolltartóm legyen a koponyám és
mártogassam bele örökké a pennám
agyam legyen a tinta de száradjon el
ha a vörös szív többé már
nem keringeti benne a vért
soha ne jussak odáig el hogy
csak az anyag vonzzon magához
mert a vákuum akkor majd úgy befordít
hogy a lélek temploma
magába roskad
értsem meg a legbetegebb
perverz állatot is a világban
ne akarjak bántani senkit
ha más szenved én ne szenvedjek
hogy keser? nézel?d? helyett
a legény lehessek a gáton
ne akarjak semmit megkapni
még a semmit se akarjam
csak keresni tudjam az istent amíg végül
az ? lénye végtelenségébe
az én lényem beleszédül
mindig tudjam melyik követ
melyikre kell rakni
megtaláljam magam de úgy
hogy akár örökké is
magamra lehessen hagyni
életem alkonyán mindenben
biztos szeretnék lenni
majd miközben lecsukom
utoljára szemem érezzem úgy
hogy végül is mindegy is
valójában merre is kell menni…
Lehet hogy a semmib?l a semmibe,
vagy csak úgy a „valahonnanból” a „valameddig” tartok.
Én a biztos „mindegyben” fogok élni
de közben a végs? ‘azért’ lesz a célom…
(tévedni pedig nem tévedhetek)
Legutóbbi módosítás: 2008.12.21. @ 14:06 :: Szendrői Csaba