Ami egy ideje már leköti az időmet és a figyelmemet, egy olyan tevékenység, amit –tudomásom szerint – csak kevesek művelnek. Na nem mintha a dolog olyan különös szakértelmet igényelne. Persze ki tudja, én azonban így gondolom. A dolog bonyolultabb talán ennél, mégis azt sem állíthatjuk, hogy akár minden képzettség nélkül is eredményesen végezhető. Akad olyan is – és itt, most kénytelen vagyok a szerénységemet szokásomtól eltérően félrerakva, magamra utalni – tehát akad olyan is, akit véletlenül visz sorsa erre a területre.
Nos, akármilyen irányból is próbálom – lehetőleg egyértelműen – megfogni a dolgot, akármely témához is szeretném besorolni, beskatulyázni, mindenképpen és tagadhatatlanul a kultúrához tartozik. Annak részét képezi, ehhez kétség nem férhet.
Ezen a ponton értem el oda, a gondolatok olyan helyére, ahol az olvasó lelkendezve döbben rá, hogy: áhá, már érti, már kitalálta szinte, mit is tartalmaz az írás, hova vezet a gondolatmenet. Az írás elkövetőjének arcán felfedezni véli a mosolyt, teljes természetességgel odaképzelve azt, mintegy alátámasztani látszik véleményét. Azonban itt is tévedésre kárhoztatott szegény olvasónk. Nos a mosoly, melyről még nem ismert, hogy csupán egy nemleges fejrázást helyettesít, a mosoly, mely bizonyíték arra, hogy nem jó úton kezdi kapizsgálni a dolgokat a kedves olvasó. Sőt, talán nem is kapizsgál igazán az, aki így kapizsgál. Mondjuk talán úgy: részigazságokat kapizsgál, részigazságok közelébe sikerült kerülnie az olvasás által, és ez nem semmi! Vagyis semmiképpen sem önmaga tapasztalatlanságában kell keresnie a megoldást. Ez talán így már reményekkel kecsegtető közelkerülés a lényeghez. Természetesen nem célom a kíváncsiság öncélú fokozása, ezért, mielőtt még lerántanám végre a leplet a saját írásomról, és mielőtt még az olvasó szem elunná az idevetett betűk borús egyhangúságát, ott folytatnám – csak úgy közbevetőlegesen megjegyezve – hogy a tevékenységnek számos neves képviselőjét is megemlíthetném, azonban nem teszem. Nem teszem, maximum csak utalok rájuk, azon ok miatt, amiért is olyan emberekről van szó, akikhez magamat nem mérhetem. Nem mérhetem, mert az én írásaimnak a minősége talán soha közelébe sem ér írásaiknak.
Tevékenységüket a magyar nyelv mégis ugyanazzal a szóval jelöli, mint az általam folytatottat.
Tudom, hisz már biztosan felfedtem óhatatlanul is titkomat, én mindezt csupán kedvtelésből teszem. Mondhatnám úgy is: amatőrként, néhány hozzám hasonló érdeklődésű társammal azonosan.
Igen, jól gondoltad kedves olvasó, ha egyáltalán még itt vagy, az írásról beszélek. Amikor elkezdtem, szinte minden érzéstől mentesen, érdektelenül, kíváncsian, mintegy kipróbálva képességeimet, még nem gondoltam, hogy olyannyira belejövök egyszer, hogy amit írok, mindaz másnak is tetszeni fog. Eleinte még a közvetlen környezetemen, a családomon mérhettem le mindezt, megmutatva nekik a legutóbbi írást, amit én írtam.
Tudtam, nem elégedhetek meg ezzel, hiszen mint ahogy ez természetes lenne: könnyen elképzelhető, hogy véleményük mögött részrehajlás van. Nyilván az ember nem mentesítheti magát egy ilyen befolyás alól, mert talán természetes is, hogy hozzátartozóink eredményei a szemünkben felértékelődnek.
Szubjektív az ilyen és egyébként is: mivel nemrég fogtam hozzá, érthető, ha tudásom esetleg megkérdőjelezhet?ő ezen a téren.
A munkahelyemen sem igazán örültek, hogy mindezt én most szeretném megtanulni, és pont itt, ahol ráadásul még „meg sem melegedett a szék alattam”.
Van azonban – mint ahogyan talán minden helyen is akad -, van néhány ember, aki tudja: ha nem is fordítható pénzre, amit művelek, de nem mindegy maga a szándék sem, hiszen oly kevesen próbálkoznak ma már az írással. Legyen hát! Írjon csak az új kollega. Sőt akadt köztük egy olyan munkatárs – ráadásul éppen az, akihez beosztottak -, egy középkorú hölgy, aki csoportvezető, tehát még ő volt a leginkább megértő felém.
Amikor csak úgy barátságosan beszélgettünk az első napon mindenről, a végzettségemről, a hivatali teendőkről, a cégünk által végzett műszaki munka nehézségeiről, valamint szóba került, hogy az írást tanulgatom, ő egyből felajánlotta segítségét ebben. Nagyon meglepődtem, ki gondolta volna, hogy mint középvezető, nemhogy ellentmondást sem tűrve lehordott volna a lábamról, hanem minden sötét elképzelésemmel szemben, támogatását helyezte kilátásba.
Talán nem a megfelelő szakmát tanultam ki, de éreztem, hogy még gyakorolnom kell az írást, mert nagyon szeretek írni. Mindegy, hogy mit, csak írhassak betűket egymás után, szépen, érthetően, sorban. Mint mondtam is, a főnökasszonyomnak is tetszett a dolog, pedig műszaki végzettségű. Meghagyta, hogy ne is dolgozzak ma mást, csak írjak. Este majd meg szeretné nézni, mert kíváncsi természetű, ahogyan mondta is. Még papírt is adott mondván, ezt írjam tele, amire ő megjön vidékről.
Már csaknem elkészültem a feladattal, a papír úgy kb. harminc cm-es részén nincs még írás, máshol már mindenütt szabvány betűkkel, számokkal töltöttem meg az előttem levő milliméter-pauszt.
Legutóbbi módosítás: 2009.01.29. @ 17:00 :: Berta Gyula
