Hihetetlen! Egyszerűen hihetetlen, hogy ez így megtörténik velem. Arról nem is beszélve, hogy minden korábbi elképzelésemmel ellentétben… Szóval nem értem. Nem így képzeltem el. Talán el sem képzeltem. Miért képzelné el bárki élő. Én sem tettem. Éltem az életet a magam módján. Most megdöbbenve tapasztalhatom meg csupán a tényt is, hogy megdöbbenhetek. Nem függ össze a felfogásommal. Úgy tűnik, valahogy mégis a hittel rendelkezőknek volt igazuk. Továbbra sem értem, azonban, ha így is van, mi a magyarázat arra, hogy ebben az állapotomban is képes vagyok gondolkodni.
Tudom, itt ez egy feladott labda lehetne bármely barátom számára és már süvítene is a jól passzoló válasz: „máskor sem tudtál…” és a többi. Elgondolkodtató, valóban: lehet, ez nem is gondolkodás, talán csak az élet utóhatása, a feltörő és pinnyogó érzelmek, alkotta – számomra eddig ismeretlen formájú – megtestesülő tudat valamiféle alakja. Álmomban nem gondoltam volna, ám ki tudja, létezhet ilyen is.
Egy biztos: úgy hoztak ide, akár egy kutyát. Azután pedig hanyatt lefektettek, valami forró keményre. Nem kényelmetlen, de, most ahogy testemre földet szórnak, azt hiszem, meg vagyok rémülve. Szólni kellene valakinek, hogy itt vagyok, hogy érzelmeim, gondolataim vannak!
Nem, ez lehetetlen. Tehát mégis igaz volna s ilyen az elmúlás? Egyáltalán hogyan kerültem ebbe az állapotba? Kérdések tolulnak az agyamba, kérdések, megválaszolatlanul.
Gondolatok és érzelmek. Ez biztosnak tűnik, vagyis talán mégis üvöltenem kellene, segítségért, amíg nem késő. Hallani vélek valami beszédet, ünnepélyes, mély bariton hangon valakinek a méltatása. Legalábbis a beszéd ritmusából erre tudok következtetni, így is van, bizonyára.
Fejemet egy csomóba összegyülemlett forróságnak érzem. Megvan! Tehát élek! Ez valami tévedés, már biztos, csak meg kell várnom, amíg ráeszmél a gyászoló gyülekezet, s máris folytathatom eddigi életemet.
Ekkor váratlanul megérinti talpamat valami túlvilági, hűvös, folyékony. Ijedten próbálok kikecmeregni szorult helyzetemből, ám önállóan mindez sikertelen próbálkozásnak tűnik. Avagy mégsem lennék már az élők sorában? Meghökkentő élmény, s úgy tűnik, minden eddigi nézetemet fel kell adjam. Így jártam tehát, ennyi idős létemre. Szomorúság önti el lelkemet, hol a nyugalmas öregkor? Nekem, ezek szerint már soha nem lesz módom megtapasztalni.
Hangokat hallok messziről és mégis mintha valaki a fülembe duruzsolná:
– Apu! Kelj fel, még a végén napszúrást kapsz! Szórd le magadról a homokot, már nem temetünk, tovább. Menjünk ebédezni! Különben is itt a dagály.
Legutóbbi módosítás: 2009.01.30. @ 10:47 :: Berta Gyula
