dr Bige Szabolcs- : Fel nem bontott levelek – 2

Nyomtatás

A hivatalnok felnézett, és megkérdezte a hírnököt, van-e még valami óhaja?

— Vajon Katival mi történt? — kíváncsiskodott.

— Nézzük meg, vagy inkább menj oda, és személyesen tapasztald meg mi ott a helyzet!

A hírnők ezennel el is ment, s a hivatalnok egyedül maradt a helyiségben. Kezébe vette a soron következő fel nem bontott levelet, és belemélyedt annak olvasásába. Úgy tűnt már meg is feledkezett az előbbiről. Nem sok idő múlva — van az időnek egyáltalán valamilyen jelentősége (?)—, újra megjelent a hírnök egy összetépett, összemaszatolódott levéllel.

— Az utcai szeméttárolóban találtam — szólott.

— Hogyan került oda?

— Az unokájától, egy kisfiútól vette el a nagymama és dobta a szemét közé összetépve, olvasatlanul.

— Lássuk akkor, mit írnak benne!

Íme, a levél:

Drágám, Szerelmem!

Idehoztak a nagyanyámhoz, aki engem soha nem szeretett! Börtönben vagyok! Nem hagyhatom el a házat, még az udvarra is csak úgy engednek ki, ha valaki velem van. Anya reggel hazautazott. Nem lakik a házban a gonosz nagyanyámon kívül más, csak egy unokája. Egy fiú, aki nálam kisebb két évvel. Mindig vigyorog, amikor rám néz, és ezért meg tudnám pofozni, de a végén kiderült, hogy egész rendes srác. Amikor kettesben maradtunk odasúgta nekem, hogy segít megszöknöm. Ez ugyan lehetetlen, de jó rágondolni. Ő fogja kivinni ezt a levelet is. Rajta van a cím, gyere ide, legalább az ablakból lássalak, meg hátha adódik valami, hogy találkozzunk. Mondjuk, beöltözöl tejes fiúnak, vagy valami más hihetőnek. Azt tervezik, hogy addig kell itt maradnom, ameddig kigyógyulok — így mondják — a bolondériámból. Ősszel pedig, bedugnak egy bentlakásos iskolába, ami a közeli városban van. Onnan se lehet kijárni a városba.

Nagyon hiányzol…

Megszakad utánad a szívem!

A te egyetlened — Kati

— Szép kis bonyodalom! — kiáltott fel a hírnök.

— Engem a szerelmesek sorsánál jobban érdekel, mi lett a postással — jegyezte meg a hivatalnok.

— Engem is érdekel — bólintott a hírnök és mindketten a fekete tükör fölé hajoltak.

Ahogy a kezét végighúzta felette, megjelent egy orvosi rendelő várószobája.

Ott ül a padon a postásfiú is, a nővér éppen őt szólítja be. Nehezen áll talpra és járókeretbe kapaszkodva biceg be az orvoshoz.

— Éppen az eredményeit, a leleteit nézem, fiatalember — szól a fehérköpenyes doktor.

— Igen, doktor úr? — remény és félelem keveredik ebben a rövid pár szóban.

— Sok jót nem mondhatok. A csontok ugyan összeforrtak, de rosszul. Sajnos, újra kell műteni.

A fiú elkeseredetten hallgatja az „ítéletet”. Döbbenet ül az arcára. Eddig is alig-alig jöttek ki a táppénzből, de remélte, hamarosan újra munkába állhat. Most ez a reménye szertefoszlott. Újabb műtét vár rá, és hosszú-hosszú gyógyulás. És ott a ki nem mondott veszély, hogy a következő műtétet még továbbiak követik majd, és az is kétséges, munkaképes lesz-e valaha. Mindez ott tükröződött nagyra tágult, ijedt szemeiben.

— Látom, nagyon lesújtotta, amit mondtam, de mindenre fel kell készülnie, s ha a végén sikerül a beavatkozás, az öröm kárpótolja az átélt izgalmakért.

Az orvos biztató szavai jól estek neki, de továbbra is aggodalom uralkodott a lelkében.

— Mikor lesz az operáció?

— Várólistára tesszük, és majd értesítjük — hümmögte az orvos.

— Hogy én, még ki tudja, meddig aggódjak, görcsöljek, idegeskedjek? Nem lehetne valamit tenni?

— Beszélek a professzor úrral!

Hosszasan telefonált hátat fordítva betegének. Halkan beszélt, de azért egy-egy szó megütötte a fiú fülét: „hibás tengelyállás”, meg „álízület”, aztán „elégtelen kallusz képződés”.

De hiába is hegyezte a fülét, csak ilyen számára ismeretlen szavak, fogalmak jutattak el hozzá. Vállat vont és kinézett az ablakon. Nem volt semmi értelme hallgatózni. Az ablak a kórház udvarára nyílt és látni lehetett az árnyat adó fák alatt sétáló lábadozó betegeket és kísérőiket. „Vajon fogok én még valaha így sétálni az udvaron, a városban?” — gondolta keserűen. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak arra rezzent fel, az orvos beszél hozzá.

—… mondom, a professzor úr nagy érdeklődést mutatott az ön sorsa iránt. Őszinte sajnálatát fejezte ki, fiatal kora és vétlen áldozatként megélt nehézségei miatt. Hétfőre előjegyezte felvételre az ő osztályára, és vállalta a további műtéteket, amire a lehető leghamarabb sort is kerít. Megígérte, embert farag magából.

— Nos, ezek szerint jó kezekbe került a szerencsétlenül járt postás, és most már méltán bízhat a jövőjében — jelentette ki a hivatalnok és újabb levelekért nyúlt.

A hírnök azonban még most is okvetetlenkedett. Kíváncsi természete nem hagyta nyugodni. A hivatalnok észre is vette, s kérdően ránézett:

— Valami gond van?

— Nem, nincs semmi, csupán érdekelne, mi lett mégis a szerelmesek sorsa.

— Nézzük meg!

A sötétbe borult kert mutatkozott újra. A kerítés tövében, ahol még sűrűbb volt a homály, beszélgetett Zsuzsi a fiúval. Az emberke úgy látszik megbékélt a sorsával, mert nem vagdalkozott a leány felé, sőt igen kedvesen beszélt vele. Cirógatta az arcát, s dicsérte a haját, s termetét-alakját.

— Látom, tudsz te kedves is lenni! — örvendezett Zsuzsi.

— Nem nehéz — válaszolta a fiú — kedvesnek lenni egy ilyen szép leánnyal, mint amilyen te vagy.

A kislány átölelte a fiú nyakát és csókra nyújtotta a száját. Meg is kapta, majd hirtelen kiszabadította magát, és odasúgta:

— Várj meg, mindjárt jövök! — s azzal beszaladt a házba.

Kisvártatva vissza is tért, s egy cetlit szorongatott a markában.

— Ez neked hoztam. Majd otthon nézd meg! — nyújtotta csókra váróan a fiú felé az ajkát.

Kis ideig még enyelegtek, de hamarosan búcsút vettek egymástól. Mire a motorbicikli hangja felhangzott Zsuzsi már az emeleti ablak függönye mögül leste a távozót. Ő pedig az első utcai lámpánál lefékezett és kíváncsiságától hajtva előkapta a kis cédulát. Sejtette, mit fog tartalmazni, s nem is csalódott. A Kati címét.

Eldöntötte, nem teketóriázik sokáig, hanem gyorsan az első kútnál feltöltve a tankot, máris nekivág az útnak. A sötét országúton óvatosan vezetett, de reggelre így is oda érkezett a megadott városba. Sokat forgolódott, s már jól benne jártak délelőttben, mire ráakadt a házra.

Leszállt a motorról, s a járdán állva nézegette az épületet, hogyan juthatna be. Ebben a pillanatban egy autó kanyarodott a ház elé és megállt. Kati apja ugrott ki belőle és rettentő dühösen ordítva egy szerelővassal nekirontott a fiúnak.

— Neee! — kiáltotta Kati kirontva a kapun…

A tükör felületén eltűnt a kép. Csak a fekete négyszög maradt. A hivatalnok és a hírnök értetlenül néztek egymásra. Éles gongütés hallatszott és egy hang: „Lejárt az időtök!” Ebben a pillanatban a helyiség kiürült. Nem maradt se berendezés, se levelek, se alakok, csupán a négy fal és halvány köd a mennyezet alatt…