A kiskatona a közeli laktanyából zajosan lépett be a boltba, jól kivágva az ajtót, bakancsával döngetve a padlót. Nagycímletű pénzt dobott le a pultra.
— Két üveg barackot! — szólt parancsoló hangon.
A pultos felnyúlt a polcra, de hirtelen megfordult kezében egy üveg itallal, mert furcsa zajt, dübbenést hallott. Valóban a kiskatona zuhant végig a földön a pult előtt. Letette az üveget, és odafutott hozzá. Megtapintotta a nyaki ereket — valamikor mentősként dolgozott, értett az ilyesmihez —, de semmit nem érzett.
— Emberek! Ez meghalt! — és rohant telefonálni.
Jött a rendőrség, a mentő, a parancsnok a laktanyából. Ebben a sorrendben.
— Ilyent se értem meg itt mostanáig — motyogta a pultos, miután elvitték a halottat.
Senki sem tudta, mi történhetett? Csak sok nap után derült ki, tulajdonképpen mi okozta a hirtelen halált. Az egyik törzsvendég hozta a hírt, mert bejáratos volt a területi kórházba, ahol kisebb munkákat vállalt el napszámban. Udvarseprést, szemét elhordást, meg hasonlókat. Szóval ő mondta el, hogy súlyos szívizom-gyengeség okozta a bajt.
A kiskatona Vilmos nevet nyerte el a kereszténységben. Szinte eseménytelen gyermekkora inkább egy gátlásos, visszahúzódó természetre utal, mint izgágára. Miután bevonult katonának, felfedezte, hogy ő is csak egy éppen olyan tagja egy szigorú szabályok közzé kényszeríttet közösségnek, mint a többi hasonló korú, de nála hangosabb erőszakosabb fiatal. Féléves kiképzés után kerültek ebbe a kaszárnyába már, mint edzett ifjak. Túl voltak minden kitoláson, altiszti kegyetlenségen és természetesen a kemény gyakorlatokon. A kaszárnyaélet ehhez képest üdülésnek tűnt. Inkább unalmasnak érezték, mint fárasztónak. Hamar kialakult a baráti társaság. Szabad óráikban együtt nyakalták a titokban behozott szeszt. Így ment ez nap, mint nap. Vilmos is kivette derekasan a részét az esti tivornyákból. Egyszer a szolgálatos tiszt rájuk nyitott, mikor éppen a vodkás üveget adogatták körbe. Nem lett baj belőle, mert a tiszt úr is jól meghúzta, s ígérte másnap ő hoz egy üveggel.
A dolog vége az lett, hogy a többi tiszt is beszállt az esti italozásokba. Egyikük meglepő ötlettel állt elő, miután jól beszívtak:
— Fiúk, szerezzünk füvet!
Erre azonban nem voltak vevők. „Elég nekünk a pia!” — mondogatták. Igaz, abból bőségesen fogyott. Vilmost nevezték ki „futárnak”. Ő szerezte be az innivalót, hol az üzletből, hol a gazdáktól: olcsó, hitvány vinkót legtöbbször, de néha jó minőségű méregerős kisüstit.
Az, hogy Vilmos szívének valami rejtett baja van, senki nem sejtette. Még a sorozó bizottság orvosának sem tűnt fel semmi gyanús tünet. S mégis bekövetkezett a tragédia: a motor nem bírta a terhelést, s a rossz üzemanyagot…
Legutóbbi módosítás: 2009.01.31. @ 11:16 :: dr Bige Szabolcs-
