Már kisgyermekként is odáig voltam a fegyverekért. Kések, balták mindig bőven akadtak kis szobámban, anyámék legnagyobb rémületére. Rendszeresen kobozták el őket. Ekkoriban ment a tv-ben az Ivanhoe sorozat. Páncél, kard, tőrök. Tátott szájjal figyeltem. Én is lovag akarok lenni. Ekkoriban sokat vívtunk, csatáztunk a ház udvarán a többi hasonló korú gyermekkel. Különböző botokat, husángokat neveztünk ki kardnak, és csépeltük egymást. Minden csata ez első sírásig tartott, mert az ideges házmester — mint túlerő — megfutamította a gyereksereget.
Karácsony előtt, megkörnyékeztem a családot.
— Én egy igazi kardot szeretnek, és jó lesz, ha ezt a Jézuskával is megbeszélitek.
Valószínű, nagyon rámenős lehettem, mert fater megígérte, hogy farag nekem egy igazi fakardot. Együtt mentünk az asztaloshoz fáért, és becsületére legyen mondva, nagyon szép munkát végzett. Ültem mellette, csillogó szemmel figyeltem minden mozdulatát. Persze ez nem ötperces munka volt. Napokon keresztül farigcsált, még minták is készültek a markolathoz. Egy nyolcéves gyermek részére kész csoda. Persze én már vívni szerettem volna, de amikor már azt hittem, hogy végre kaszabolhatok, akkor azt monda, hogy még lakkozni kell. Szemeim forogtak, mintha másnap nem lett volna csata!
Szóval karácsony napján kész is lett, de szerintem direkt tartott addig. Nem adta oda, azt mondta, hogy este a fa alatt ez is ott lesz. Pokoli kín! Ott van és mégsincs. Izgatottan vártam az estét, és a vacsorát — évek óta először — cirkusz nélkül fogyasztottam el. Végre eljött a pillanat. Ott álltam a karácsonyfa alatt, kétmarokra fogott karddal, és kerestem a Jézuskát.
— Persze, hogy megijedt és elszaladt — monda anyám. Büszke voltam. A családban nem volt több kardforgató, ezért csak másnap lehetett a többieknek megmutatni. A többi ajándék nem is nagyon érdekelt. Megnéztem, megköszöntem és strázsáltam a fa alatt, néha visítozva végigrohantam a lakáson, amitől a család kissé ingerült lett. Aznap nagymama és nagypapa is ott aludtak, úgy, hogy anyám abban a szobában ágyazott nekem, ahol a karácsonyfa állt. Ez igazándiból nem is lett volna érdekes, de a kard ott volt a fa alatt, és kifejezetten megtiltották, hogy az ágyba magammal vigyem. Kaptam helyette egy mackót.
Lovagnak mackó? Ki hallott már ilyet? Alig vártam, hogy elcsendesedjen a család. Nekem kell az a kard. Direkt kiültek a másik szobába tévét nézni. Szerintem nem is volt jó műsor. Szépen, lassan, óvatosan letoltam magamról a takarót, négykézláb, mint egy macska, lemásztam az ágyról, és araszoltam a kard felé. Ekkor nyitott be anyám. Kezem már majdnem elérte a kardot. Hogy a leleplezés zavarát leplezzem, felkaptam a földön heverő zoknimat és — mint aki nem vette észre a belépő mamát —, rángattam felfelé.
— Mit csinálsz? — jött a kérdés. Utáltam a kérdéseket.
— Hát, tudod, tél van és fázik a lábam. — Ekkor már az egész család ott állt, és mosolyogtak. Felhúztam a zoknit, visszasomfordáltam az ágyba. Mindenki jóéjszakát kívánt, és indultak vissza tévét nézni. Fater visszalépett és csak annyit mondott:
— Azért a kardot kiviszem, hogy ne zavarjon. — Meg tudtam volna fojtani, ha felértem volna. Másnap, hajnal négykor keltem, fél ötre megtaláltam. Ezután a konyhában reggelit csináltam, és a kardal kentem vajat a kenyérre.
Alig vártam, hogy reggel legyen, mert a srácokkal megbeszéltük, hogy tízkor találkozunk az udvaron, mindenki hoz valamit az ajándékai közül mutatóba. Én már kilenckor ott strázsáltam az udvaron álló, nagy gesztenyefa alatt. Egyedül unalmas volt, mérgemben a karddal a fa kérgét csapkodtam. Egy ilyen csapásnál a kard vékony fapengéje riadt reccsenéssel kettétört.
A szívem hasadt meg. Egy törött karddal nem lehet csatázni. Eldugtam, hogy legalább megkíméljem magam a többiek kárörvendésétől, ami így gyermekkorban várható volt. Korán mentem haza, a kard maradványait úgy loptam be a lakásba. Ragasztóval összeragasztottam és felszögeltem a falra. Fater kérdésére csak annyit mondtam, hogy oly megható ez az ajándék, hogy ennek a falon a helye. Persze, hogy észrevette a törést a kardon, nem voltam én kardrestaurátor. Nem szúrt le. Talán valahol örült is, így nem teszek kárt senkiben.
A következő fegyver a nyílpuska volt. Mondanom sem kell, hogy ennek is a tv az oka. Ekkor vetítették a Tell Vilmos című filmet. És abban nyílpuska szerepelt. Nekem olyan nincs, pedig még almát is szereztem hozzá. Nagypapa cipészműhelye mellett volt egy asztalos, Vince bácsi, akihez gyakran bejártam. Na majd ő csinál nekem. Egy nyolcéves kisfiú minden baját bevetve megkörnyékeztem. Másnapra készen is volt, sőt két nyílveszőt is kaptam hozzá.
Ki bírja ki a Szent István Parkig?
Én már a Honvéd utcában lövöldözni kezdtem. Na nem a járókelőket, csak úgy, a minisztérium homlokzatát. Ekkor érkezett nagypapa, akinek igen jelentős méretű tenyere volt. Azonnal, ott a helyszínen összetörte a kincsemet, és a fülemnél fogva berángatott a műhelybe.
— Hol vetted? — jött a szigorú kérdés. Amikor mondtam, hogy a Vince bácsi csinálta, átrohant, és jól összeveszett vele. Hónapokig nem beszéltek az eset után.
Pár békésnek mondható év következett, minden különösebb esemény nélkül. Minek nekem a kard, a nyílpuska, amikor a Kloss kapitánynak igazi pisztolya van. Lázasan kutattam a házak pincéjét, a várbarlang elhagyott járatait, ahol a németek által otthagyott fegyvereket a tűzszerészek még nem hordták el. Minden elfalazott részt megbontottam legalább annyira, hogy átférjek a lyukon.
Mondjuk, ha tudom, hogy aláaknázott részen járkálok, akkor azért nem kellett volna annyira az a pisztoly. Találtam átlőtt páncélsisakot, melyen tisztán látszottak a vérnyomok, találtam rozsdás német géppisztolyt, tárral, lőszerrel, végül, de nem utolsósorban egy TT pisztolyt.
Vittem haza a kincseket, és úgy loptam be a lakásba, hogy anyámék nem vették észre, pedig ebben az időben már nagyon éberek voltak. Mindent szétszedtem, és próbáltam működővé tenni. A géppisztolyt nem sikerült, a mozgó alkatrészek teljesen összeragadtak a párás, nedves levegőtől. A TT-t sikerült működőképes állapotba helyezni, de ehhez nem volt lőszer. Hála a jó Istenkének, mert biztos, hogy kipróbáltam volna.
Másnap, suli után áthívtam a haveromat — Ferikét —, aki szintén nagy fegyverszakértő volt. Ő már látott igazi pisztolyt a Hadtörténeti Múzeumban. A géppisztoly láttán felcsillant a szeme.
Hosszas alkudozásba kezdtünk. Végül is az összes megtakarított pénzét nekem adta, ami – most felnőtt ésszel számolva igen kevés, de — nekem akkor komoly összeg volt. Ebben az időben heti tíz forint zsebpénzt kaptam, ami — valljuk be —, nem valami sok.
Szóval, Ferikével komoly titkunk volt, és mind a ketten úgy jártunk az iskolába, hogy ő hozta a géppisztolyt, én a pisztolyt. Erre nyomós okunk volt, mert amíg nálunk van a fegyver, a szülők otthon nem találjak meg.
Ferike — az okos —, tízórai szünetben elkérte a TT-t, és a folyosón célra tartott. A következmény az lett, hogy az orosztanár — aki egyébként partizán is volt —, rögtön megadta magát. Elkérte Ferikétől a pisztolyt / aki jószívű gyermek lévén, oda is adta /, aztán rohant a tanáriba.
A rendőrök negyedóra múlva érkezek. Mi ücsörögtünk egy szertárban, ott vártuk a sorsunk beteljesedését. Nem nagyon értettük, miért az idegesség, hiszen lőszer nem volt benne, nem is ijesztgettünk senkit, az orosztanár kivételével. A rendőrök nagyon izgatottak voltak, mi próbáltuk megnyugtatni őket.
— Miért? Nekünk nem lehet ilyen? — kérdezte Ferike naivan. A rendőrök hosszas előadást tartottak valami BTK című imakönyvről. Ferike figyelmesen végighallgatta őket, majd megszólalt.
— Ha ezt előbb tudom, akkor nem veszem meg a géppisztolyt tőled. — Becsapva érezte magát. Én még annyi ideges embert nem láttam. A tanári egy felbolydult méhkashoz hasonlított.
— Hol a fegyver? — kérdezték, nem teljesen úri modorban.
— Hát, hol lenne, az iskolatáskámban, az osztályban — válaszolta Ferkó.
Elrohantak, és hozták. A tanári kar sápadtan nézte. Ezután értesítették a szüleinket, minket átvittek a Gyermekvédelmi Intézetbe. Szerintem nem minket kellett volna oda vinni, mi meg tudtuk volna védeni magunkat. Hosszú kihallgatás, jegyzőkönyvek: itt írd alá, stb. Meg voltunk szeppenve rendesen.
Végül is az egyik tiszt a mi szellemi szintünkre ereszkedve elmesélte, hogy miután a géppisztoly nem volt használható, és mi különben is teljesen tájékozatlanok vagyunk, így ő hajlandó az általam gondosan rendbehozott pisztolyból elveszíteni az ütőszöget. Így két használhatatlan fegyver lett, ezért nem emeltek vádat. Apám és Ferike apja egyelőre a kezüket tördelték a folyosón, később ránk is sor került. Nagyon kikaptunk, újra előkerült a nadrágszíj.
Másnap tanáraink legnagyobb meglepetésére megjelentünk az iskolában, és mintha mi sem történt volna, elfoglaltuk a helyünket. Első óra orosz. Tanárunk sápadtan és tört magyarsággal érdeklődött, hogy mit keresünk mi itt.
Később derült csak ki, hogy az előző napi emlékektől kicsit dadog, ezért az orosz akcentussal ejtett magyar szavak eltorzultak. Érdekes, hogy év végén mind a kettőnket megbuktattak oroszból.
Mondjuk, az is igaz, hogy nem teljesen alaptalanul.
Fegyvereim most:
