Nem égnek a csillagok,
ma egy sem igazán,
azt álmodom Hold
vagyok egy kopár
éjszakán.
Alattam a tél terül,
mint rajtam a paplan,
s kinyújtott kézzel
magam kergetem a
magasban.
Felh?t harapnék, de
nincs ínyemre egy sem,
lebuknék a fák mögé
legszivesebben.
Járom az utcát,
a járda peremét,
hisz ez a dolgom,
de kifújta a szél
kezemb?l a sorsom,
s most az árok part
mentén ülve
lesem,
ahogy régi énem
hollóraj-módra szét-
rebben.
A megdermedt Hold
lehet olyan, mint
most én,
ha az id?
fogaskerekén
egy perc kimaradt,
s zökken a zár,
húz a lánc
– az menne már -,
s a lét kalitkája alatt
habzó tengert látott
nem pedig havat,
havat.
Égnek már a csillagok,
de egy ég igazán,
azt álmodom Hold
vagyok veled egy
éjszakán.
Kedves Zsigmond, ez a vers tipikus diákpoézis, annak viszont annyira nem is rossz. Egy fiatal, ha a hangját keresi, szerintem vigyáznia kell rá, hogy ne az olvasmányélményei, f?leg ne a gimnáziumban tanított XIX. század végi – XX. század eleji költ?k képi világa, hangja határozzák meg. Lehet tradicionalistának lenni, lehet mások által sokszor használt képeket használni, de tudni kell, hogyan, hogy legyen mellette valami többlet is, ami meghökkenti az olvasót. Ebben a versben megtalálható minden panel, amit egy fiatal költ? kezdeti írásaiban felhasznál, de még nem érzékelem az egyéni hangvételt, ami valahol fontos lenne…
Legutóbbi módosítás: 2009.01.03. @ 18:23 :: grim