A vakság és az árulás egy elmondhatatlan történet jeleként válnak olvashatóvá, pontosabban egy jelölhetetlen történet nyomaként válnak olvashatatlanná a kötetben, amely nem tehet és nem is tesz mást, mint azt, hogy legalább ezeknek a nyomoknak a történeteit elmondja.
A Nyugatról szóló mindkét szöveg egy töréspontra mutat rá, ahol szinte ellentétükbe fordulnak a felületes szemlél? számára világos irányú javaslatok, értelmezések, ahol egyfajta sajátos végiggondolatlanság, bizonyos lecserélni kívánt elgondolások reflektálatlan továbbélése eltéríti, torzítja a megindítani kívánt folyamatokat: „Szembeszök? ugyanakkor, hogy egy-egy szerz? esetében is nagyfokú ingadozás tapasztalható a modernizáció sikerében messzemen?en kételked?, a nemzet fogalmának romantikus örökségét meg?rz? hangok és a századel? francia példaképein nevel?dött liberális radikalizmus között. A kételyekkel teli ingadozás arra utal, hogy végs? soron a Nyugat körében sem sikerült meggy?z? ajánlatokat tenni olyan er?s elbeszélésekre, melyek sikeresen egyeztették volna a nemzeti és a liberális állampatrióta értékrendhez tartozó gondolatformákat és legkés?bb a harmincas évek végére még a kezdeményezés is kicsúszott a Nyugat kezéb?l”. Ezt a jelenséget írja le Schein konzervatív modernizmusként vagy – Vas István saját poétikai gyakorlatát, vonzalmait jellemz? szavát kölcsönkérve – ómódi modernségként.
Visszatérve az el?z? kérdésre, lehetetlen nem észrevenni, mennyire hasonlít ez a narratív szerkezet egyéb „reformkorok” relatív, további problémákat átörökít? sikertelenségeit elbeszél? más híres beszámolókhoz. A tizenkilencedik század reformkorának köznemesi mozgalmát jellemzi Jászi Oszkár és Bibó István is hasonlóképpen:„ez a forradalmár nemesség ténylegesen a régi, örökölt, Habsburg-ellenes kuruc ideológia hatása alatt maradt, s tudatában a francia forradalom új eszméi csupán »szerzett tulajdonságokként« kapcsolódtak ehhez. Épp ezért kezdett?l fogva jelentkezett egy olyan tendencia a forradalmár nemesség körében, amely gyengíti a nemzeti forradalom demokratikus és szociális tartalmát, és – amennyire csak lehet – meg?rzi az ?si kiváltságokat” – így Jászi. Aztán: „ A magyarok uralkodó rétege a nemzeti (értsd: nemzetiségi-V.Gy) kérdésben nem volt hajlandó alkalmazni azokat a demokratikus és liberális elveket, amelyek alapján az államot újra akarta formálni”. Bibó kísértetiesen hasonlóan értékel híres alkat-tanulmányában: [A reformkorban] „hiányzott a rendi, uralmi nacionalizmus és a demokratikus nacionalizmus szempontjainak és követelményeinek a világos elválasztása, ami a nemzetiségi kérdésben vezetett végzetes következményekre”. A kor vezet? rétege „egy rendiségt?l, vagyis hierarchikus társadalmi szemlélett?l át meg átjárt társadalmi képz?dmény volt.” Világosnak t?nik, hogy Schein történetének elbeszélésmintáit náluk, a szerz? által is említett Jászinál, valamint Bibónál kell keresnünk.
Jászi és Bibó példája mutatja, hogy mentalitástörténeti folytonosságok, els?sorban defektusok feltárásánál a könyv – furcsa módon – nagyon is számol a nyomatékosan hangsúlyozott szakadás történeti tapasztalata mellett valamiféle állandóság, „mozdulatlanság” tapasztalatával. Ez különösen jól látszik olyankor, amikor nagy ív? történeti áttekintéseket ad a szerz?, folytonosságot láttat a fordítási elvek és szerepük kérdésében Pázmánytól Babitsig és tovább.
Nem csak a Nyugatról szóló szövegek érdekl?dése irányul az önértelmez? narratívák súlyos bels? ellentmondásaira, a kötet összes szövegének jól felismerhet?, közös metódusa a történetképzés eljárásainak vizsgálata, ami a narrativizáció elkerülhetetlen fikcionalizáló eljárásainak feltárását célozza, mert, ahogy a Jászi Oszkár és a Garami Ern? emlékiratait tárgyaló szövegben áll: „a politikai emlékiratokban, ahol a történelem önmaga tárgya lesz, nem válik el egymástól történetírói és a történelemfilozófiai szemlélet, mindkett? a jelenhez köt?d? el?zetes retorikai stratégia részét képezi”. Tehát „a múlt politika, amely a jelen legnagyobb erejéb?l íródik, és csupán az a kérdés, ki bizonyul er?sebbnek és tapasztaltabbnak, illetve az, mit jelent itt az er? és a tapasztalat”.
A könyvr?l megjelent eddigi két kritika – László Emese és Szeg? János írásai – egyaránt kiemelik, azonos passzust idézve, hogy Schein irodalom és politika elválaszthatatlansága mellett tör lándzsát, de nem kérdezik meg, mit ért a szerz? „politikán”, hogy mit jelent itt, ebben az összefonódásban a politika. Ebb?l a szövegrészb?l úgy t?nik, hogy éppen nem a politikai közösség, a poliszbéli polgárok közös ügyeinek racionális megvitatását, folytonos kommunikációt, hanem egyszer?en a hatalom akarását, ezért az alfabetikus rendszereket, mint a nemzet nev? politikai közösségr?l, a harc terepér?l szóló tudás rendszereit tartja számon, ezeknek manipulálására törekszik, ezt célozzák elbeszél? eljárásai, metaforái. Az elsimítani kívánt szakadások felfedése az irodalom és az irodalomtörténet feladata, így ez a tevékenység Schein Gábor értelmezésében voltaképpen kritikai politika. Ez a gondolkodásmód érvényesül a Babits irodalomtörténetének id?tlenít? eljárásait vizsgáló szövegben, a Móricz regényér?l (A boldog ember) szóló írásban, a magyar fordításelméleti reflexiók és fordítói gyakorlatok „elsimító”, az idegen vers idegenségét maradéktalanul asszimilálni kívánó törekvéseit értelmez? munkában is.
Babits irodalomtörténetének konstrukciója, ahogy a tárgyalás az id?ben el?rehalad, széthullik, párhuzamosan azzal, ahogy a cselekményesítés el?zetes sémái egyre kevésbé érvényesíthet?ek: „Értelmezésre vagy magyarázatokra az elbeszél? itt már alig hagy magának teret, és még kevésbé fáradozik azon, hogy megteremtse az ugyanazon bekezdésben felsorolt m?vek és szerz?k közös kontextusát, hiszen a célja éppen a felbomlás szemléltetése. Annál talányosabbak és érthetetlenebbek az olyan fordulatok, mint amikor Flaubert Szent Julián cím? elbeszélésér?l azzal a kitétellel tér át Arany ?szikéinek említésére, hogy Aranyt »a líra Flaubert-ének lehetne mondani«”.
Móricz regénye esetében a szerz?i szerepek egymáshoz f?z?d? viszonyának feszültségét akarja elsimítani a recepciótörténet, illetve magának a regénynek is vannak ebbe az irányba mutató törekvései, amelyek elszakítják az önreprezentáció lehet?ségét?l Joó Györgyöt (eredeti nevén Papp Mihályt), és mintegy a koncepció szolgálatába állítják önállóságától megfosztott szólamát. „Mint tudjuk, a reprezentáció hatalom”. – figyelmeztet a szöveg, vagyis újfent politikai kérdésekkel szembesülünk. A híres, Joó György egyediségét deklaratívan eltörl? mondat – „ebben mindnyáján osztályos társaid vagyunk e megtöretett kis trianoni csonka hazában” – jelzi, mifélékkel. A mondat megcsonkítása a létez? szocializmus idején és csonkítatlan változata egyaránt egynem?síti ideológiailag a szöveget, amib?l, persze, nem következik az, hogy egy szöveget nem meghamisítani vagy meghamisítani erkölcsileg egyenérték? volna.
A kötet zárszava Balassának egy olyan, mélyen jellemz? m?vészetfilozófiai tárgyú írását értelmezi, amelyik a kulturális folytonosság meg?rzését a múlt és ezáltal önmagunk, jelenbeli helyzetünk folytonos újraértéseként gondolja el. Balassa is a hagyomány valamiféle − persze reflektált, folytonos elmozdulásokkal számoló − folytonosságának el?állításában érdekelt, az esztétikai nevelés és a bildung lehet?ségének fenntartásában, s a nevel?dési munka ilyen eseményének, a másikon keresztüli önmegismerés eminens és helyettesíthetetlen fórumának tekinti az iskolai irodalomoktatást. A szublimációt tehát a képzés szó egyfajta sajátos, huszadik századi alakváltozatának tekinti (Freud gondolkodása ugyanis nyilvánvalóan a német idealizmus hagyományának közvetlen örököse, a felettes én és az ösztönén „küzdelmében” jól felismerhet? a hajlamok és a kötelesség kanti küzdelme). Szerinte a szublimáció is ennek a folytonosságnak a fenntartására irányul, ráadásul úgy, hogy közben kiküszöböli a nevelés, a képzés folyamatát mindig kísért? veszélyt, a repressziót: „A „paideia tehát szublimáció, ami nem az elfojtás civilizációs fed?neve” – reménykedik Balassa. Schein Gábor elbeszélés és folytonosságkritikai munkája abban áll, hogy emlékeztet a szublimáció kett?s jellegére: „Freud a szublimáció mozgásában egyszerre vélte meglelni a gyógyítás szövetségesét, amennyiben a mozgás tudattalan tartalmakat hoz el?, és a gyógyítás akadályát, amennyiben az áthelyezések által maga is visszasimul az ellenállás mechanizmusaiba”.
Ez teszi elkerülhetetlenné a hagyomány továbbélésében a hagyománytagadást, az árulást is, hiszen a tradíció szó „jelenti […] valaminek az átadását, kiadását, elárulását is”. S?t a kulturális folytonosság Balassa-féle képzetének fájdalmas problematizálásával magának Balassának, Balassa hiteinek az „elárulását” is, ami azért különösen fájdalmas, mert a szerz? „Balassa Péter emlékének” ajánlja könyvét. Ez az ajánlás így – Schein egyik, a magyar-zsidó irodalomról szóló beszéd lehet?ségein töpreng? kötetbeli esszéjének címét kölcsönkérve – egy történet jelévé válik, egy szükségszer? árulással és gyásszal telített, ezért elbeszélhetetlen történetet jelöl, azért jelöli, mert elbeszélni nem áll módjában.
A tanulmánykötet zárómondatai így hangzanak: „Én vagyok Péter. Én vagyok, aki elárul”. A lehet?ségig teljes azonosulás pillanata egyúttal az árulás pillanata is, a háromszoros megtagadásé. Jó, ha tudjuk: a Mordecháj könyve f?h?sének szintén Kafkát idéz? neve: P, egy jelölhetetlen történet nyomaként, ami aztán a Lázár!-ban Péterré b?vül. Az esszékötet szövegeit összeköt? gondolkodásmód pedig a Balassát ihlet? hermeneutikai megértéstradíció fontos, hangsúlyos „idegenségtapasztalatának” radikalizálását, felváltását, végs? soron elárulását is jelenti egyfajta politikával szembeni politikai gyanú nevében, újabb elkerülhetetlen árulást tehát, f?leg ha figyelembe vesszük, hogy Balassa egy ideológiakritikai gondolkodásmóddal történ? szakítás eredményeképpen lett hermeneuta és egyáltalán, lett az, aki volt. Talán nem tiszteletlenség mégis azt mondani, hogy Balassa kivételes életm?vének életben, hagyományban tartásához kevesebb áhítatra és kevesebb botrányra, viszont több ilyen árulóra volna szükség.
Schein Csorba Gy?z? Faust-fordításáról beszélve kitér a dráma nagy pillanatának elemzésére, ahol az agg Faust szabad nép szabad honát véli megpillantani, noha nem láthat semmit, hisz vak, és az emancipáció ígéretének reménybeli beváltói, szorgos munkásai, a lemúrok éppen az ? sírját ássák. A felvilágosodás végs? – mondani sem kell, minden önfélreértés ellenében mélységesen vallási alapozottságú – ígérete, a történelmet átível? és végül maga mögött hagyó folytonosság látni vélése vakságként mutatkozik meg a szövegben. A kötet címe: Traditio, alcíme folytatás és árulás. A folytonosság illúziójának az öreg, vak Faust válik kötetbéli emblémájává, az árulásnak pedig a Mesterét h?en követ? Péter, a k?szikla, az üdv ígéretének a történelembe vetett hordozója, az egyház fundamentuma. A vakság és az árulás egy elmondhatatlan történet jeleként válnak olvashatóvá, pontosabban egy jelölhetetlen történet nyomaként válnak olvashatatlanná a kötetben, amely nem tehet és nem is tesz mást, mint azt, hogy legalább ezeknek a nyomoknak a történeteit elmondja.
Amennyiben mégis lehetne hinni bildungban, paideiában, azt mondanám, hogy nagyon sok fájdalmas leckét tartogat önismeretünk számára ez a kivételesen jelentékeny, nagyszabású munka.
(Schein Gábor: Traditio – folytatás és árulás, 2008, Kalligram)
Forrás: www.litera.hu – Vári György
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:32 :: H.Pulai Éva