“A cél az, hogy elmélyítsük a Mészöly-kultuszt” – tette hozzá a pályázat kezdeményez?je, Németh Judit, a szekszárdi könyvtár munkatársa az MTI-nek, megjegyezve, hogy Mészöly Miklós nemcsak saját meséket írt, hanem – Illyés Gyulához hasonlóan – népmeséket is feldolgozott.
A pályázatra els?sorban pedagógusok, iskolai színjátszó körök munkáit várják 2009. szeptember 30-ig, feldolgozhatják a meséket párbeszédes formában, színpadi vagy bábjátékként is. A diákok és tanáraik öt kötet – a Történetek kicsiknek és nagyoknak, A Pipiske és a f?szál, Az elvarázsolt t?zoltó-zenekar, A hiú cserép-királykisasszony valamint a Kerti hangverseny – darabjaiból válogathatnak.
A kiírás szerint az els? helyezett 90 ezer forintos jutalomban részesül, a legjobb adaptációkat pedig kiadják, illetve a 2010-es Mészöly-emléknaphoz kapcsolódva bemutatják.
A 2009. január 19-i Mészöly Miklós Emléknapon a Pécsi Tudományegyetem szekszárdi f?iskolai karán egyébként a megyei könyvtár színjátszói színre viszik A torony meséje cím? Mészöly-m?vet, Urbanik Tímea irodalomtörténész pedig az író mesevilágába vezeti be az érdekl?d?ket.
A 2001-ben elhunyt, szekszárdi születés?, Kossuth-díjas író els? mesés kötete, a Hétalvó Puttonyocska 1955-ben az Ifjúsági Könyvkiadónál látott napvilágot; 1998-ig még hét mesekönyve jelent meg több kiadásban is a Móra, a Jelenkor, illetve a Kalligram Kiadónál.
Forrás: www.kulturpart.hu
Molnár Miklós néven született Szekszárdon, 1921. január 19-én. Tanulmányait 1938 és 1942 között a f?városi Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi és Államtudományi Karán folytatta, ahol jogászdoktori oklevelet szerzett. 1943-ban frontkatonai szolgálatra vitték, ahol fogságba esett, és szerbiai raboskodásából csak 1945-ben tért vissza. Akkor fizikai munkásként kezdett dolgozni, s volt terménybegy?jt? és malomellen?r is. Vadvizek címet visel? els? novelláskötete 1948-ban jelent meg, akkor változtatta meg nevét Mészölyre. 1951-52 között a Bábszínház dramaturgjaként tevékenykedett, s 1956-tól vált szabadfoglalkozású íróvá. Szintén abban az évben jelent meg A Magasiskola cím? könyve, mit egy évvel kés?bb követett az elbeszéléseket, meséket tartalmazó Sötét jelek. Az 1966-os Az atléta halála francia nyelven jelent meg el?ször, majd a magyar kiadással egy id?ben német nyelven is. M?veiben hitelesen ragadta meg a huszadik század minden kegyetlenségét és borzalmát. A Jelentés öt egérrol (1967) kísérteties parabolája örökérvénnyel a haláltáborok szörny?ségeir?l szól. Nemcsak írói teljesítményével, hanem morális tartásával is kit?nt alkotótársai közül. Nem alkudott meg a hatalommal sem ’56 el?tt, sem utána. Egy id?ben ezért feketelistás szerz? is lett, ezért Az atléta halála cím? regénye el?bb jelent meg franciául, mint magyarul. A kádári rendszer sem értékelte nagyra m?vészetét, csak a nyolcvanas évek második felében kezdték elismerni: (Déry Tibor-díj, 1986; Év Könyve Díj 88, 89, 91), Kossuth-díjjal pedig csak a rendszerváltás után, 1990-ben tüntették ki.
Életm?vének nagy részét elbeszélések, novellák, kisregények teszik ki, de tollából több esszé, publicisztika-, dráma- és mesekötet is életre kelt. Rövidprózáiban jellemz? a határozott és fegyelmezett szerkesztés, a tömörítés, a távolságtartó elbeszélés és kommentálás, és er?teljesen mutatkozik meg a bölcseleti beállítottság is. A rendszerváltás után is élénken kiállt az ember jogaiért, tagja volt a Hadkötelezettséget Ellenz?k Ligájának. Liberális elvei miatt az elmúlt évtizedben számos durva támadás érte a jobboldalról. 1990 szeptemberét?l a Magyar Írószövetség elnökségi tagjai közé választotta. Egy év múlva pedig a Budapesti Magisztrátus tagja lett. 1991 és 1994 között alapító elnöke volt a Széchenyi Irodalmi és M?vészeti Akadémiának. Írói munkájáról így vallott egyszer: “Az volna gyönyör?, ha írás közben szótól szóig, mondattól mondatig – mint a zseblámpafény – világíthatnánk magunknak, és így érhetnénk tetten, ami éppen a tettenérésünkt?l lesz azzá, ami.”
2001. július 22-én halt meg Budapesten, hamvait 2001. augusztus 23-án helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temet?ben
Forrás: www.sulinet.hu
Mészöly Miklós: A bánatos medve
Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve. Dirmegett–dörmögött, mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra.
Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját is sz?knek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött ?kelme.
Egy szép napon aztán maga is megunta, hogy mindig csak szomorkodik, mint egy viseltes bunda. Elhatározta hát azon minutában, hogy megy s megtekinti: mi van a világban.
Mikor a rengeteg erd? szélére kijutott, egy kicsi lepkével összetalálkozott.
–Hová? Hová? – mordult reá. S a lepke mondta.
Messzire. Nap süti a réteket. Oda megyek. Ég veled!
Nagyot nézett a medve. Mindjárt jobb lett a kedve.
– Rétre menni jó lehet. Menjünk együtt, mék veled.
De a lepke szót se szólt, rippem–röppöm elrepült.
Mit tehetett medve koma, egymagában elindula. Hát amint ment, mendegélt, dimbes–dombos réthez ért. Nyílt a réten annyi virág, mint erd?n a leveles ág.
–No – gondolta –, itt megállok, szedek egy csokor virágot!”
S neki is látott nyomba, nem gyorsan, csak medve módra.
Egyszerre azonban a szemét mereszti: valami hegyeset lát a f? közt meredezni!
– Hát ez meg miféle? – szól megrökönyödve. – Tán kóró? Majd elbánok vele! Semmi szükség az ilyen semmirekell?re, az ilyen csúfságra…
S azzal odacammog, hogy tövestül kirántsa. De uramfia! A kóró mekegni kezd, s fölugrik egy kecske! Szegénynek a szarvát törte le a medve…
– Ó, te golyhó, nem vagyok én kóró! Hát nem látsz? Vagy elment az eszed? Fél szarvval sétáljak most? Világcsúfja legyek? – támadt rá dühösen, s fújt b?szen a kecske.
A medve csak állt – hej, beborult a kedve.
– Én szerencsétlen, minek is születtem? – sóhajtott nagyot. – Mindig csak baj lesz abból, ha jót akarok. Nesze, itt a szarvad. Ha tudnám, visszaragasztanám. Ha meghalok egyszer, neked adom a bundám…
Azzal fülét megvakarta, orrát megdörzsölte – és máris kicsordult a könnye.
A kecske észrevette.
– Ne sírj, no! – mekegte, és leszegte fejét. Szörnyen megsajnálta a szomorú medvét.
– Szép szarvacska volt, igaz… Nem girbe, nem görbe. De ha sírsz–rísz folyton, a másikat én töröm le. Gyere inkább, nyújtsd a mancsod, kössünk igaz barátságot
Megörült nagyon a mackó
– Köszönöm, hogy nem haragszó…
S mivel más nem jutott eszébe, egy pipacsot t?zött a csempe szarv helyébe.
Aztán összeölelkeztek, de úgy ám, hogy még a sz?r is összekócolódott a medve feje búbján.
S mikor hazament, csodálkozva látta, hogy semmi oka a búslakodásra: a mézecske édes, a napocska fényes, s micsoda csuda: nem sz?k az odúja!
Forrás: www.macibolt.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:35 :: H.Pulai Éva
