Éjszakai séta a parton. Nagyon rég sétáltam már itt, errefelé, a bicikliúton. Mióta nem élek ebben a kisvárosban, nem sétálok. Legfeljebb gyalogolok, megyek valahová vagy jövök valahonnan. A séta egész más. A sétának nincs célja, illetve az a célja, ha valóban séta, hogy céltalan legyen. Ne legyen el?re eldöntve, hol fordulok vissza. És ha vissza is fordulok, azt ne visszafordulásként éljem meg. Inkább kör legyen, rajzolódjon ki egy ív, a séta íve, a céltalanság íve. „Néha azon t?n?döm, visszatértem-e egyáltalán err?l az útról”- mondja valaki Samuel Beckett egyik szövegében. A séta, ha valódi, nem ér véget. Lehetetlen eldönteni, hogy visszatértem-e. Az igazi sétáról nincs visszatérés. Az igazi séta a legmagasabb szint? létfilozófia. A séta végs? soron a jóga fogalmi készletével írható le. Szó sincs testmozgásról, er?nlétr?l, teljesítményr?l. A sétának semmi köze a testhez. Vagy csak annyira, amennyire a jógának a testedzéshez. Egész életemben másra se vágytam, mint egy igazi sétára. Egy olyanra, mint abban a kínai történetben, ahol a fest? a maga festette képbe lép át, és abban t?nik el. Ez a pillanat mindent elmond a séta lényegér?l. A séta valójában ennek az egyetlen lépésnek a megtételér?l szól. Kilépni valahonnan és belépni valahová, vagy ami ugyanaz: belépni valahonnan és kilépni valahová. Aki sétál, az létezik, miközben a többi rohangál fel és alá, mint a temet?bogarak a napsütötte házfalon.
Megkondul a túlparti templom harangja, különben csend, csak az érkez? és induló vadkacsák hangja a sötét folyó fel?l, ahogy úszóhártyás lábaik paskolják a vizet. Pipámban vörösen izzik a dohány, mélyeket szívok az illatos füstb?l, és megpróbálom kiüríteni magamból a képeket. Ehelyett félelmetes tömegben kezdenek ömleni a tudatomba. Nincs hatalmam felettük, nem tudom féken tartani ?ket, hagyom, hadd jöjjenek. Ámulva figyelem, miféle film kezd peregni bennem. Minden tiszteletem a rendez?é, aki rendkívül hatásosan, ugyanakkor finoman és következetesen vágta össze az anyagot. Nincs üresjárat, nincs mellébeszélés. Ez itt bizony az életem, vagy legalábbis egy werkfilm err?l az életr?l, amihez, most innen nézve, nem sok közöm van.
Ezen az éjszakán, nem tudom másképp megfogalmazni, misztikus élményben volt részem. Nem abban az értelemben, hogy megjelent volna Jézus Krisztus, egy szent, vagy maga az ördög. Sokkal inkább úgy, ahogyan Mészöly Miklós írja le elbeszél?je egy éjszakai élményét Nyomozás cím? remekm?vében, amikor az kivezeti barátja lovát az istállóból, és elindul vele a sötét utcákon. Err?l az éjszakáról vélekedik majd úgy egy pap ismer?se, hogy minden bizonnyal misztikus élményben volt része. Misztikus élménynek azt nevezem, amikor az ember intenzíven lét-közelben van, fokozottan él meg és át bizonyos eseményeket. El?re nem látható, minden átmenet nélkül tör be az életébe, és ugyanilyen hirtelen távozik is, mással ki nem tölthet? ?rt hagyva maga után. Valószín?leg olyasmivel találkozunk ilyenkor, aminek elviselésére hosszú távon nem vagyunk képesek. Kétségtelen, hogy nincs borzalmasabb, mint színr?l színre látni. Az ilyen élmények egyáltalán nem kíméletesek alanyukhoz, ami nem jelenti azt, hogy kegyetlenek lennének.
Az igazság felismerése és elviselése a legtöbbünk számára traumatizáló élmény. Ebb?l következik, hogy az ember általában mindent megtesz annak érdekében, hogy az igazságot (jelentsen ez bármit a saját életére vonatkozóan) a legnagyobb ívben kikerülje. Komplett társadalmak is kerülhetnek ilyen állapotba (a miénk is vészesen közel áll hozzá), de ehhez az kell, hogy ezt megel?z?en minden egyes ember, vagy legalábbis a túlnyomó részük igen magas fokon elsajátítsa az önáltatást. Addig hazudok magamnak, amíg meg nem nyugszom, és az én hazugságom meg nem egyezik f?bb vonalaiban a másikéval.
Az ebb?l való pillanatnyi kiszakadást, leveg?höz jutást nevezem én misztikus élménynek, amikor kiderül, hogy a szarral teli csatornarendszer bizonyos pontjain nyitva van néhány csatornafed?, és azokon kinézve tisztán látszik, hogy odafent ragyog az ég és szelíden sodródnak a bárányfelh?k.
Ez az írás eredetileg a folyóról akart volna szólni, az éjszakai folyóról és az éjszakai sétáról, aztán lám, mi lett bel?le.
Nem is olyan rég, egy kés? éjszaka kint álltam munkahelyem, egy f?városi hajléktalanszálló udvarán. A nyitott ablakokon át kihallatszott a sok alvó férfi horkolása. Ahogy ott álldogáltam, egyszer csak különös, suhogó zajra lettem figyelmes. El nem tudtam képzelni, mi lehet, miközben tisztában voltam vele, hogy én ezt a hangot ismerem. Hallottam már valahol. A hang egyre er?södött, és ezzel együtt bennem is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezt a hangot én már hallottam, méghozzá a Dunán, a Duna fölött, a Duna partján. De mi lehet itt, ezen a környéken, ami olyan hangot ad, amit én a Dunához kötök. Fent volt a hold, halványan pislákolt néhány csillag a városi égen. Akkor már tudtam, hogy fölfelé kell néznem, mert az, ami ezt a zajt kelti, felülr?l jön. Épp jókor emeltem fel a fejem, nem késtem le róluk. Három hattyú repült át a szálló udvara fölött, a gyenge holdfényben. Szárnyaik suhogását néhány pillanatig hallottam még, aztán megint csak a sok alvó férfi horkolása különböz? regisztereken. Nem tudtam, mit jelent mindez, és most sem tudom.
Talán csak annyit mondhatok, hogy akkor, ott az udvaron állva úgy éreztem, hogy nincs olyan nagy baj mégsem, ameddig ilyen angyalok cirkálnak fölöttünk éjszakánként.
A szerz? fotója.
Forrás: www.litera.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:35 :: H.Pulai Éva
