Szombathelyen született 1913. június 22-én. Anyai ágon nagyszebeni szerb családból származott, édesapja huszártiszt volt. Az érettségi után apja gazdaságában dolgozott, majd 1933-tól Pécsett az Erzsébet Tudományegyetemen el?bb jogi, majd földrajzi és történelmi tanulmányokat folytatott. Diplomát végül filozófia-esztétika szakon szerzett, 1939-ben a filozófia doktora lett.
Már egyetemistaként bekapcsolódott a Batsányi Kör és a Janus Pannonius Társaság munkájába, részt vett a pécsi Öttorony cím? lap szerkesztésében is.
Tizenöt évesen jelent meg els? verse a Pesti Hírlap mellékletében. Az Öregek cím? költemény annyira megtetszett Kodály Zoltánnak, hogy megzenésítette. A korabeli lapok – élen a Nyugattal – el?szeretettel közölték bravúros verselés? költeményeit, a kor nagyjai, köztük Kosztolányi Dezs? és Babits Mihály is felfigyelt tehetségére.
Els? verseskötete Hideg van címmel 1934-ben jelent meg. 1935-ben Baumgarten jutalomban, 1936-ban Baumgarten-díjban részesült. 1937-38-ban Észak-Európában és a Távol-Keleten utazgatott. Az 1940-es években társszerz?ként tevékenykedett a pécsi Sorsunk cím? újságnál, 1941 és 1950 között Pécsett, Székesfehérvárott és Budapesten különböz? könyvtárakban dolgozott.
1947-ben költözött Budapestre, rá egy évre feleségül vette Károlyi Amy költ?n?t. Ösztöndíjjal a római Collegium Hungaricumba ment, hazatérte után – politikamentes alkata és “formalizmusa” miatt – 1949-t?l csak a magyar irodalomban új min?séget jelent? gyermekversei (Bóbita, Ha a világ rigó lenne) és m?fordításai jelenhettek meg. 1956-ban kiadták A hallgatás tornya cím? válogatáskötetet, de 1964-ig ismét nehézségei voltak írásainak közreadásával. 1966-ban Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban tett körutazást, 1970-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, a díj összegéb?l díjat alapított fiatal költ?k számára.
Sokhangú és igen terjedelmes életm?vében külön fejezetet jelent m?fordítói munkássága, amely a költészet szinte valamennyi területére és korszakára kiterjedt. Különösen az antik kultúra és a keleti irodalom vonzotta, felfogására a keresztény és a platóni szemlélet egyaránt hatott. Három veréb hat szemmel címmel elkészítette rendhagyó válogatását a magyar költészet rejtett értékeib?l és furcsaságaiból, írt mesejátékokat (A holdbeli csónakos), oratóriumdrámát (Theomachia) és drámai költeményt, minden hangnemben és versformában ugyanolyan magas színvonalon alkotott.
M?veiben egyszer mint kisfiú, majd mint görög bölcs, ismét máskor mint XVIII. századi, arisztokrata származású, félig cigány költ?n? szólalt meg. Lónyay Erzsébet (Psyché) nevében írt verseket, majd papírra vetette a hányatott sorsú n? fiktív naplóját is, végül megszületett a m?fajilag összetett Psyché, amelyb?l Bódy Gábor rendezett filmet.
Utolsó nagy fellépése Londonban volt, ahol 1980-ban felolvasói estet tartott. Hosszan tartó, súlyos betegség után Budapesten hunyt el 1989. január 22-én.
Forrás: kulturpart.hu
Egy elveszett szó nyomában –Weöres Sándor és Károlyi Amy
Részlet, egy beszélgetésb?l
El?ször l97l-ben még szerényebb, sz?kebb otthonában jártam a Weöres házaspárnál. Tizenkét év múlva – ha emlékezetem nem csal, a közeli Kulpa utcában – már a környezet is méltó volt a témához: a szépr?l, a szépségr?l beszélgettünk.
Gondosan ápolt kertb?l tágas földszinti térbe jut a látogató, onnan kanyarog a fels? szintre, a költ?házaspár otthonába a lépcs?. Jó képek, könyvek és virágok között kezdem meg faggatózásomat a szépr?l.
– A szép szónak sokféle tartalma, jelentése van, több oldalról is megközelíthetnénk. De azért hadd mondjam el, mennyire meglepett, amikor a telefonbeszélgetésünkben el?került ez a szó. Tapasztalatom szerint, a mai ember nem nagyon használja a szép jelz?t. Ha csak nem lesajnáló éllel, hogy „szép, szép, de…” Ha más haszna nincs ennek a mi beszélgetésünknek – mondja Weöres Sándor –, akkor is érdemes egy elveszett szó nyomába indulni. Végiggondolni, hogy vajon hogyan pottyant ki – z?rös és zaklatott korunkban, vagy tegnap vagy még régebben, még a XIX. században, a teljes elgépiesedés kezdetén – a kocsikasból a szép szó…
– Ha kipottyant, kár érte!
– Bizony kipottyant, hiszen már kocsikas sincsen! Talán túl sok a feszültség ahhoz, hogy az ember ilyen hívságokkal akarjon, tudjon foglalkozni.
– Vallom, hogy az embernek szüksége van a szépre.
– Szüksége volna rá – javít ki a költ?. – De sajnos, már a m?vészet is kommercializálódott. Ki kérdi ma egy Picasso-kép el?tt, hogy vajon – szép-e ez a kép? Jóval gyakrabban ötlik fel, hogy mennyit ér, hogy mibe kerül.
– Ett?l még lehet szép…
– Természetesen, az is… Szerintem ravasz kérdés ez a „szép” – kapcsolódik Weöres Sándor poétafelesége, Károlyi Amy, a beszélgetésbe. – Hiszen szép a nyár, de szép lehet az ?sz is. Szépnek láthatunk egy csupa ránc öregasszonyt is. A képz?m?vészet remekei sem egyformák. Nem a szimpla látvány, hanem a mi kommentárunk, a látványhoz kapcsolódó asszociáció, gondolat tesz valamit széppé.
– Hogyan és mikor találkozott Weöres Sándor csöngei gyermekkorában a széppel?
– Falun már annak idején sem nagyon emlegették a szépet. Ha csak nem mérgesen, hogy „szépen cserben hagyott a sógor!” Az engem körülvev? igazi, természetes szépre – a népdalok, a népköltészet világára – akkor még nem voltam fogékony. Talán túlságosan magától értet?d?nek – és ezért alacsonyabbrend?nek – hittem például a regél?k karácsonyi kántálását. Ma már tudom, hogy nem volt igazam. De akkoriban jobban vonzott az, ami más… hat-nyolc éves lehetettem, amikor a csöngei lelkész, Hutter Zsigmond – maga is író és kiváló Pet?fi-kutató – kezembe adta Shakespeare drámáit. Sokat nem értettem bel?le, de mégis, ez a XIX. századi fordításban megismert végtelenség el?ször letaglózott, aztán magával ragadott. Hutter Zsigmondtól kaptam Madáchot. Csokonait is: neki köszönhetem, hogy viszonylag hamar bejuthattam a m?vészeteknek a köznapitól széls?ségesen különböz?nek, ünnepélyesnek érzett birodalmába.
– Napjainkból talán éppen az ünnepélyesség hiányzik…
– Mióta történelemben élünk, mindig is megvolt az emberben az ünnep igénye. Legfeljebb az ünnepek természete változott.
– Ne feledjétek: apróbb dologból is lehet ünnepet csinálni! – veti közbe int? szóval Károlyi Amy. – Az ünnep ugyanúgy bennünk él, mint a szépség. A t?lünk idegen, érintetlen szépség csak olyan, mint a képeslapon hivalkodó virágcsokor. Ha tarka is, lapos és illattalan. Az élményt az adja, ami mögötte él. A magunk tapasztalata, vágya és a minden emberben felébreszthet? kreativitás, hogy befogadjuk és megpróbáljuk tovább is adni a szépet.
– Én talán részvételnek, átélésnek vagy azonosulásnak mondanám – egészíti ki Weöres Sándor. – De a rettenetes is lehet szép. Hieronymus Bosch vagy Goya képein az Apokalipszis groteszk rettenete a legszebb. Van Gogh-nál egy ócska bakancs, egy kopott szék, roskadozó vaskályha válik a szépségek hordozójává.
– Emily Dickinson csodálatosan tömör meghatározást adott: szép az a vers, amit?l megborzongok – jegyzi meg Károlyi Amy.
– Weöres Sándornál is olvastam valami hasonlót. Hogy nem feltétlen tetszeni, gyönyörködtetni akar, inkább arra törekszik, hogy m?ve felett ne lehessen egyszer?en napirendre térni.
– A m?alkotás a tárgyától függetlenül szép – magyaráz a költ?. – A remekm? értéke nem azon múlik, hogy idillikus, vagy borzalmas az, ami a képen látható, hogy ábrázol-e valamit a fest? vagy sem. A lényeg a kivitelezés, mondhatnám azt is, hogy a kisugárzás. Minden remekm?nek aurája van, a kisugárzás, amire gondolok, nem fizikai és nem is megfogható jelenség. Benne foglaltatik az az élmény, amit a remekm? közvetít. És az er?, amely lehet?vé teszi a befogadó számára az átélést.
– A teljesség felé cím? tanulmányában a versek bels? szépségér?l értekezik, arról, hogy a nyelvek zenéje a lelkek muzsikájára hat, és a szavak testetlen tánca az, ami magával ragad. – Mikor, mit?l szép a vers?
– Ne kívánjon t?lem tankönyvi meghatározást. Az, hogy egy vers mit?l szép, számomra is rejtély. Azt tudom, tapasztalom, hogy a kortársak általában mást tartanak szépnek, mint az el?dök és az utódok. Az ?si barlangrajzok máig a legmagasabbrend?, a történeti ember számára utolérhetetlen m?vészetet képviselik. A szaladó szarvas, a félelmetes bölény, amit talán a vadászat sikere érdekében ábrázoltak ilyen híven, reálisan eleink – önmagán túlmutató csoda. Ehhez képest meghökkent?en primitív, szinte jelzésszer? az emberek korabeli ábrázolása. Ugyanakkor a kiklád szobrok elnagyolt arca olyan kifejez?, hogy a múzeumi tárlókban is szinte sugárzik.
– Weöres Sándor költészetében szenvedélyesen keresi, ?rzi mindazt a szépet, amit az ?si kultúra, a népköltészet és a tegnapi poézis létrehozott. Feltételezem, hogy tudatos, gondos szelekcióval választotta ki a magyar költészet múltjából a meg?rizni érdemest.
– A Három veréb hat szemmel antológia legf?bb célja: kincset találni irodalmunk elsüllyedt rétegeiben. Elválasztani a nagy érték? költeményeket az egykor divatos rigmusoktól és irattári klapanciáktól. Attól tartok azonban, hogy ezt a célt – az esztétikai élménykeltést – nem sikerült elérnem: az emberek inkább az érdekességet értékelik, magukat a verseket lefitymálják.
Károlyi Amy kételkedik:
– Én nem hiszem, hogy csupa filológus vásárolta volna meg a köteteket! Valószín?, hogy a többséget nem az irodalomtörténeti érdekl?dés, hanem a versolvasó kíváncsiság vezette .
A magyar költészet Atlantiszából a legtisztábban az a szobor magasodott fel, amelyet Weöres Sándor formált: Psyché általa teremtett „életm?ve” – költ?i telitalálat.
– Psychét nem én választottam, ? választott engem.
– Hogy értsem ezt?
– Sokat és szenvedélyesen foglalkoztam a kor költ?n?ivel és ezt, úgy látszik, nem tehettem büntetlenül. Az általuk felfedezett gondolat- és érzelemvilág, korabeli erotika egyszercsak kényszerít? er?vel hatott rám. Ezért vallom, hogy Psyché el?dei és kortársai választottak ki engem arra, hogy megszólaltassam közülük azt az egyet, aki mindannyiukat képviselheti a magyar költészetben.
– Felismerni ezt a kényszert és engedni neki – lehet hogy itt kezd?dik az ihlet?
– Csak az a vers igazi, amely mögött ott feszül ez a kényszerít? er?. A versírásban kevés az elhatározásszer? mozzanat.
– Senki sem szánhatja el magát, hogy „most ír egy remekm?vet”. Még az sem megy, hogy a költ? leül az íróasztalhoz azzal, hogy jó verset szándékszik írni. Nem a feladat, a vers maga vonzza a költ?t, ami meg akar születni. Az alkotásnak ez a késztetése valahogy úgy m?ködik, úgy vezet, mint egy varázsvessz?…
– Ezúttal tehát Psyché kezében volt a varázsvessz??
– Én magam csak a médiuma lettem, eszköz, hogy Lónyay Erzsébet megvalósíthassa önmagát. Más dolog a vers kivitelezéséhez szükséges tudás, er?, energia, szorgalom. A vers viv?erejét szolgáló m?vészi kidolgozásban már nagyobb szerepe van az elhatározásnak és a befektetett munkának is.
– Mostanában az olvasó – még a versolvasó közönség – számára is, egyre nagyobb gond a versek megértése. Tudom, hogy Weöres Sándor szerint a megértés nem feltétele az esztétikai hatásnak, mert abba a vers zenéje, dinamikája, szuggesztiója is belejátszik. Mégis attól tartok, hogy a bonyolultság, a fokozódó elvontság el?bb-utóbb a szépség befogadásának gátjává válik.
– Sokak szemében a közérthet?ség – esztétikai cél. Természetesen minden költ? gondol, számít az olvasókra. De én magam nem egyszer tudatosan igyekszem bonyolítani, nehezen érthet?vé tenni a verset éppen azért, hogy ne legyen futó olvasmány, hogy legyen miért visszatérni, viszszalapozni.
A legnagyobb adomány, ami költ? számára adatik, ha sikerül versében olyan szót találnia, használnia, amely utána minden említéskor visszhangzik. Ha kimondom, hogy „Ég a napmelegt?l…” – mindenki rábólint és Arany Jánossal folytatja. Néha viszont azt érezzük, hogy egy-egy szót sikerült tökéletesen „elhasználni”. Kosztolányi, Nagy Zoltán, Tóth Árpád töltelékszónak is alkalmazták, már-már elkoptatták a „bús” jelz?t. Ez adta az ötletet, hogy kísérletként, játékból „kijavítsam” Tóth Árpád sorait, és az örökkön ismétl?d? bús helyett – keressek valami mást. Kiderült, hogy ez nem megy: a szó rejtélyesen ragaszkodik a maga pozíciójához. Ha leváltom, az egész sor sivítani kezd, mint a f?részgép. Hiába sok a „bolond” meg a „szent” Adynál, ezek a szavak megváltozott tartalmuk, hangulatuk ellenére kitörülhetetlenek.
– Mi a véleménye a költ? mai közönségér?l, a kortársak befogadókészségér?l?
– Azt tapasztalom, hogy mostanában els?sorban a könnyebb m?vek, versek vonzzák az embereket. Ezeket zenésítik meg, ezek válnak Seb?ék és a Kaláka révén sokszor még slágerré is. El?fordul, hogy egy-egy vers – mint annak idején az Antik ecloga – felháborodást vált ki. De ma már talán megkockáztathatom, hogy ha ez a vers nem lett volna, még most is gátoltabb lenne a szexhez való viszonyunk.
– Eljut-e valamiféle olvasói visszajelzés a költ?házaspár rózsadombi otthonába?
– Ha alkalomszer?en is, de a társadalom minden rétegéb?l korosztályából érkezik visszhang, vélemény. Azt, hogy kihez jut el egy vers, egy szó, talán a virágpor sorsához hasonlíthatom – gondolkodik el Károlyi Amy. – Egyszercsak elviszi a szél, és megtelepedik valahol, egy másik kertben, vagy egy kabát hajtókáján. A múltkoriban egy nyíregyházi agronómusn? beszámolt róla, hogy véletlenül rálapozott valahol egy versemre, és most „visszafele” végigolvasott mindent, amihez hozzájutott.
– Talán nem túl konvencionális a kérdés: milyen forrásból meríti ma Weöres Sándor az élethez és a munkához elengedhetetlen, folyamatos esztétikai élményt? Mit jelent a költ? számára a zene, a képz?m?vészet, a természet?
– Életemben mindez együtt van jelen. Ahol a természet szép, ott a kép, a zene is felragyog. Fogalmazzunk talán úgy, hogy a szépség mindenkor fürtökben jelenik meg.
– Vajon hol virágoznak, hol teremnek ezek a fürtök?
– Számomra – talán ez korommal is összefügg – jobbára a múltban. A mi korunk friss szépséghajtásai szinte elférnek a kiállító- és koncerttermekben. És ami ennél is jellemz?bb: el?térbe került az apokaliptikus szépség.
– Az el?bb beszéltünk arról, hogy a rettenetes is lehet szép…
– Említettem Boscht és Goyát. De szólhattam volna Baudelaire és Blake vízióiról is. Most hadd tegyem hozzá: nem véletlen az, hogy aki korunkban Kafkától Joyce-ig és Beckettig jelent?set alkotott, annak a horizontján majd mindenütt megjelenik az Apokalipszis, a teljes pusztulás fenyegetése. A korunkra jellemz? remekm?vekben legtöbbször van valami baljós, haláljós.
– Soha nem felejtem el, hogy amikor utoljára Schaár Erzsébetnél jártunk, már költözni készült és a budafoki m?teremben elszállításra vártak a szobrok. Mi ott sétáltunk köztük a holdfényben, és az egész olyan kísérteties volt, mint a szobrász m?vészetének túlvilági útja. Ez a félelmetes, már nem is e világi szépség születhetett újjá kés?bb az Utcában – meséli Amy.
– Korunk rettenetének szépségét valamennyien sok formában éltük már át. De Aushwitz pokla, azt hiszem, kívül vagy túl van azon, ami még összeegyeztethet? az esztétikummal.
– Gondoljon Országh Lili képeire! Az ? füstté váló héber bet?iben igenis benne él Aushwitz rettenete.
Visszakozom és megpróbálok fordítani egyet a témán.
– De talán más is megjelenik a m?vészet horizontján?
Megint csak a költ?feleség segít ki:
– A teljes valóság minden egyes darabjába belefér a m?vészet szépsége. Lehet a szépség idilli, harmonikus is. Néha elég egy állat szemébe belenézni, és – Walt Whitmannal szólva – ott is megjelenik a zene.
– Engem az emberszemek zenéje hamarabb hoz lázba.
– Megjelenik abban is… De sajnos, sokan elvesztik, elkoptatják. Még szép n?k is akadnak, akiknek üres az arca, hideg a tekintete. A számomra szép emberi arcban mindig jelen van a legfontosabb: a morális szép is. Minden ember arcán és minden emberben keresem az átélt, intenzív élmények nyomát. A gyönyör, a bánat megrendít, meglágyít, s?t megszépít. Az ember, ha teljes intenzitással átélte, megszenvedte anyja halálát, mássá válik: a fájdalom életre szóló gazdagsága által mélyebben megérti a másik embert is.
Most Weöres Sándor az, aki Walt Whitmant idéz, Koszolányi fordításában: „Szépek a fiatalok! – de az öregek még szebbek!”
– Biztos?
– Legalábbis, ami a megélt tapasztalatot, a természetükké lett segíteni akarást illeti.
– Tanítani kellene a szépet…
– Ha megnézzük különböz? korok szépségideáljait kiderül, hogy azt sem sikerült megfejteni, mi az, ami megborzongat, és mi az, ami közömbösen hagy. Még önmagunkat sem tudjuk megtanítani, nemhogy másokat… – így Weöres Sándor.
– Én mégis hiszem: annyit elérhetünk, hogy az olvasó, a zenehallgató ne utasítson el valamit csak azért, mert más… vagy legalább annyit, hogy körülnéz a világban, a maga környezetében, és ott ráérez egy kert vagy egy napszak szépségére!
– Valóban, a környezet, a természet szépségér?l alig esett szó…
A környezet látványos, monumentális szépségét én els?sorban az olasz városokban, Sienában, Velencében, Rómában éltem meg. De ez a szépség van jelen – sajnos, csak nyomokban – Visegrádon, Jákon, vagy a pécsi altemplomban is… – gondolkodik el Weöres Sándor.
– Engem a természeti szép sokszor apró mozzanataiban érint meg. Egy szál virágot szebbnek látok, mint egy csokrot. De van valami megható, paradicsomian szép abban is, ha kertünk egy sarkában maguktól n?nek a százszorszépek.
– Ameddig nem jön a f?nyírógép!
– Lehet, hogy jön és lekaszálja. De gondolj arra, Sándor, hogy a százszorszép anélkül is elhervadna. És a szépen nyírt f?ben új százszorszépek dugják ki a fejüket.
*
Ideje véget vetni a hosszúra nyúlt beszélgetésnek. Kifelé menet Weöres Sándortól, Károlyi Amytól, Bálint Endre és Országh Lili képeit?l, a zöldell? kertt?l egyszerre búcsúzom. Azzal a jó érzéssel, hogy társaságukban talán sikerült visszahívni közénk azt a bizonyos, elveszett és mégis elveszíthetetlen szót.
(1983)
Forrás: www.c3.hu
„Más a képzelet és más a képzel?dés, ahogy más a beszéd és más a fecsegés. A képzel?dés az élet törvénye szerint m?ködik és az éhen maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint m?ködik és amit megteremt, m?alkotást, tettet, gondolatot: valódi és igaz.”
Weöres Sándor
http://www.youtube.com/watch?v=Sh10pcWiD6M
http://www.youtube.com/watch?v=jJYNCXPOr-o&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=AagQes8Q6zY
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:34 :: H.Pulai Éva
