Juan Carlos Onetti (1909–1994) Uruguayban, Montevideóban született, de élt Buenos Airesben is. 1974-ben hazájában a diktatúra alatt börtönbe került, ahonnan csak külföldi segítséggel szabadult, emiatt Madridba költözött, és ott is élt haláláig. 1980-ban megkapta a spanyol nyelvterület legrangosabb irodalmi elismerését, a Cervantes-díjat. Nálunk A hajógyár cím? regénye már a hetvenes években megjelent, akkortájt, amikor Magyarországra is utat találtak a boom szerz?i, s kötetet kaptak Cortázar vagy Borges novellái és García Márquez. Míg az utóbbi szerz? körüli sztárkultusz azóta folyamatos, Cortázartól már csak néhány kevésbé kísérletez? m? talált utat magának a szocialista könyvkiadás útveszt?jében, addig Onetti recepciója messze elmaradt világirodalmi jelent?ségét?l. A szerkeszt?k és fordítók régóta próbáltak változtatni mindezen: a mostani, Európa kiadónál megjelent négykötetes Onetti-életm?sorozatnak A rövid az élet a negyedik és egyben zárókötete. A fordítás a Vargas Llosát és számos katalán szerz?t magyarító Tomcsányi Zsuzsanna m?ve. A sok szempontból f?m?nek számító könyvet megel?zi a A hajógyár cím? regény, melyet Székács Vera el?ször 1977-ben megjelent fordításában olvashatunk, valamint négy kisregény Scholz László fordításában Egy névtelen sírra cím alatt, és a számos fordító munkáját összegz? elbeszéléskötet, A megvalósult álom.
A spanyolul 1950-ben megjelent regényben Borges világtól elidegenedett író-fordító-tudós alakjai helyett a f?szerepl?, bár m?vész, de „a propaganda szolgálója”: egy reklámügynökségnél teng?d? író, Brausen. Mivel megélhetési gondjai vannak, egy film forgatókönyvét kell szállítania barátjának, Steinnek. Ha nincs történet, nincs pénz: az írás így lesz létfeltétel, de mint az várható, írni nem is olyan könny?. Brausen alkotói válsággal küzd, és a forgatókönyv apró részletei, a helyszínek, a szerepl?k és a szituációk csak lassan bontakoznak ki képzeletében. Kulin Katalin, Onetti elemz?je ír arról, hogy A hajógyár szövegében az ingerek, a szerepl?ket ért benyomások az els?dlegesek, nem pedig a jellemábrázolás. Ezért olyan hosszúak a végtelenségig húzódó egymás mellé rendelésekb?l, a jelz?k metonimikus sorából álló mondatai, melyek átültetése hatalmas feladat elé állította a fordítót. Ilyen impresszió-sorozat révén ismerjük meg Brausen forgatókönyvének és Onetti több más regényének (Egy névtelen sírra, A hajógyár) „Macondóját”. Santa María egy képzeletbeli kisváros, tipikus posztkoloniális helyszín, ahol szegény ?slakosok és gazdag svájci betelepül?k néznek farkasszemet egymással. Mikor Brausen megrajzolja a kisváros térképét, már tudja, hogy a történet végére maga is eljut az általa kitalált városba, és azon sem fog elcsodálkozni, hogy az pontosan úgy fest, mint ahogyan ? azt el?re elképzelte.
Santa Maríában él kitalált h?se, Díaz Grey orvos, akinek sorsa sok szempontból párhuzamos Brausenével. A regény elbizonytalanító hatásához hozzájárul, hogy a két történetszál fejezetr?l fejezetre váltja egymást, vagyis hol Brausen Montevideójában, hol pedig Díaz Grey Santa María-béli rendel?jében vagyunk, és míg Brausen végül átlép a fikció világába, addig h?se és tükörképe, Díaz Grey Santa Maríából kiszabadulva a valódi Buenos Airesbe jut. Csakúgy, mint a spanyol Unamuno Niebla (Köd) cím? regényében, a fiktív h?s fellázad szerz?je ellen, az olvasó pedig végképp elbizonytalanodik, amikor az utolsó fejezet narrátora már Díaz Grey, és most már az ? szemével látjuk az addigi elbeszél?, Brausen alakját. Fejezetenként változó szinteken, az id?t, a teret és a valóság-fikció határát megbontva halad az elbeszélés: az olvasó valóban az „elágazó ösvények kertjében” jár.
Sokak szerint a latin-amerikai próza megújulása ott kezd?dik, ahol a regény többé már nem a konkrét társadalmi-regionális problémákat hivatott ábrázolni, hanem egyetemes szintre lép: a gazdasági szükségszer?ség, a terjeszked? Észak-Amerika képét A rövid az id? csupán finom irónián keresztül festi. Brausen f?nöke, Macleod átlátszó szerepet játszik, csak hogy túlteljesítse a New York-i anyavállalat igényeit, mert ott „már élvonalbeli költ?k verseib?l is csináltak reklámot”.
Ebbe a rendszerbe h?sünk nem tud, és nem is akar beilleszkedni, ezért magánvállalkozó lesz, de íróasztala, és – borgesi gesztussal élve – Onettinek nevezett unalmas hivatalnoktól bérelt fél-irodája csak álca. Brausen nem a tettek, hanem a reflexió embere, úgy érzi élete „csupán üres önt?forma, egy nemtör?dömségb?l fennmaradt régi jelentés és egy – emberek, városi utcák és percek meg a rutincselekvések közt hitehagyottan sodródó – lény puszta ábrázolása.” (215) A lét értelme csakis a halál felé közeledve nyer értelmet: a regényben a halál egy értelmetlen gyilkosság formájában történik: Brausen megteremti aktív, cselekv? és er?szakos alteregóját, Arcét, akinek feladata egy gyilkosság elkövetése. Ám Camus Mersault-jával ellentétben Brausen-Arce még csak ezt sem képes egymaga véghez vinni.
A regény férfiközpontú, n?alakjait, a megalázott-kihasznált prostituáltat, a megközelíthetetlen sz?zies n?t, vagy éppen a már nem szeretett feleséget mindig csak tárgyként mutatja be: a n?i nem mintha zárt világot alkotna, de pont ezért, hiányában, a felszín hímsovinizmusa mögött, a férfijellem hiátusaiban van jelen. A férfi és n? közti szerelem pedig mintha nem is létezne, vagyis hát pont az a baj, hogy létezik, de csupán ideaként, és ez a szerelem-fogalom Brausen számára sehogy sem fér össze a folyton változó alteregókra és fikciókra töredezett személyiséggel. A f?h?s teljesen egyedül van, mindenféle kapcsolata megszakad a külvilággal, és egy id? után rájövünk, csakis maga a f?h?s létezik a regény világában, hiszen minden szerepl? vagy egyenest az ? agyszüleménye, vagy személyiségének egy aspektusa.
Ebben az egzisztenciális kárhozatban keresi Brausen a megváltást: a gyilkosság (amit más hajt végre helyette), önmaga megkett?zése a fikcióban (Díaz Grey, aki fellázad ellene) nem hoz megváltást, és a történet végül annak felismerésébe torkollik, hogy minden csak utánzás, jelmezbál. A regényben könnyen eltéved az olvasó, a szimbólumok rejtett összefüggései, az id?síkok egymásba játszása végül felszámolja az ok-okozat, múlt és jöv? fogalmait. Minden tett megismétl?dhet más szinten és más id?ben, és, akárcsak Kunderánál, ez az örök visszatérés az oka annak, hogy az erkölcsi rend, a vallás vagy ideológia bizonyossága helyett csak egy Isten és rendszer nélküli világról olvasunk. Az e világba vetett ember számára csakis a jelmezbál, a szimulakrum tudatos felismerése, biztos pont hiányában a folytonos menekülés jelenthet megváltást.
Nem könny? olvasmány, de ha valaki A varázshegyet képes volt végigizgulni, vagy egyhuzamban fogyasztotta Kundera regényeit, annak érdemes próbát tennie Onettivel is. Bár a regény hosszú, és mindent megtesz azért, hogy olvasója dolgát megnehezítse, ha az figyelmét összeszedve mégis képes együltében végigolvasni néhány fejezetet, akkor hálából az utalások és szimbólumok kirakósjátékával örvendeztet meg, és azzal a pozitív csalódással, hogy e nehéz m? mégiscsak képes humoros és szórakoztató lenni. Talán jobb lett volna, ha a spanyol-amerikai szerz?k egyenletesebben érkeznek el hozzánk is, habár még mindig Onetti járt jobban, ha azt nézzük, hogy például Julio Cortázar legismertebb és a fordítót-olvasót nem kevésbé próbára tév? m?ve, a Rayuela (Ugróiskola) továbbra is vár a magyar nyelv? megjelenésre.
A könyvet fordította Tomcsányi Zsuzsanna, s az Európa kiadásában jelent meg.
Forrás: prae.hu – Jánossy Gergely
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:34 :: H.Pulai Éva
